Magyar Nemzet, 1996. augusztus (59. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-05 / 182. szám
20 Magyar Vmzei HÉTFŐ, 1996. augusztus 5. |jjz Nyári olimpia ’96 || Kiküldött munkatársunk,S. Tóth János helyszíni tudósítása Az aranyos kajakosok és a kőbányai csibész... Atlanta, augusztus 4. Éppen olyan váratlanul bukkant fel, mint a megnyitóünnepségen. Akkor az olimpiai lángot gyújtotta meg az olimpiai stadion döbbent és meghatott publikuma előtt, szombat éjjel pedig azért látogatott el a Georgia Dome-ba, hogy az amerikai-jugoszláv kosárdöntő (melyet a Dream Team ül) keserves első félidő után 95-69- re nyert meg, a torna legjobb játékosa pedig az a David Robinson lett, aki minden idők legeredményesebb amerikai olimpiai kosárszórójává lépett elő 270 pontjával, megelőzve az eddigi rangsor első 256 pontos Michael Jordant) szünetében átvegye Juan Antonio Samaranchtól, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnökétől az 1960- as római játékokon nyert aranyérmének másolatát. Cassius Marcellus Clayt, akit a világ Muhammad Aliként ismer, golfautó hozta az aréna küzdőterének szélére, onnan lépett a most 54 éves, Parkinson-kórtól szenvedő sportember a kezdőkörbe. Az eredeti medál a legenda szerint 36 éve az Ohio folyóban pihen. A történetet - miszerint Louisvilleben 18 évesen véres verekedésbe keveredett fajgyűlölő fiatalokkal, majd miután egy barátjával megfutamította a rasszistákat, jelképes tiltakozásként a vízbe hajította az aranyérmet - maga Ali írta le „A legnagyobb" című önéletrajzi könyvében. Howard Bingham, a bokszcsászár fotósa és közeli barátja szerint azonban a háromszoros nehézsúlyú profi világbajnok egyszerűen elvesztette a díjat. Mindenesetre a kilencvenes évek kosárzsenijei büszkén fényképezkedtek Alival, aki a 34 600 néző őrjöngő ünneplése közepette csókolta meg az új érmet. „Egy elveszett álom éledt újjá" - mondotta Lonnie asszony, Ali felesége. Egy álom teljesült Miképpen Kovács Istvánnak is dédelgetett álma lett valósággá, amikor az ökölvívók 54 kilós súlycsoportjának eredményhirdetésekor a nyakába került az aranymedál. A világ- és kétszeres Európa-bajnok az álszerénykedő óvatoskodást mellőzve azzal szállt fel a centenáriumi játékokra induló repülőre, hogy neki bizony a barcelonai harmadik hely után bajnokként kell hazatérnie a XXVI. nyári játékokról. S az előcsatározások a legteljesebb mértékben igazolták a 26 éves bokszoló bizakodását, hiszen mindhárom riválisát leiskolázta. A fináléban az a kubai Amaldo Mesa várt a Vasas ökölvívójára, ki sikereit az 57 kilós súlycsoportban aratta, ám mivel a karibiak eredeti jelöltje, Joel Casamayor június végén megszökött a mexikói edzőtáborból, s az Egyesült Államokban kért menedékjogot, a 28 esztendős Mesának kellett lefogyasztania a harmatsúlyra. A háromszoros világbajnoki bronzérmessel azonban az Alexander Memóriás Coliseum szorítójában (az olimpiai falu északkeleti sarkánál elhelyezkedő aréna néhány saroknyira található az Elfújta a szél című regény szerzője, Margaret Mitchell házától, melyben június végén, a világhírű regény megjelenésének 60. évfordulóján emlékkiállítás nyílt volna, ám a május 12-i tűzvészben az épület nagy része megsemmisült) Kovács úgy játszadozott, mintha a kubai csak tévedésből keveredett volna a kötelek közé. A kicsiny, ám igen lelkes magyar szurkolótábor a hajrában már Mesa padlóra küldését követelte. A K. O. ugyan elmaradt, a díszelőadás viszont nem, Kovács 14-7-re nyert, s máris repülhetett a fogvédő meg az egyik kesztyű a hűséges drukkerek közé. A Himnuszt könnyezve végighallgató újdonsült olimpiai bajnok a sajtóbeszélgetésen sem igen tudta leplezni meghatottságát. -A barcelonai játékok óta minden este abban a reményben feküdtem le, hogy Atlanta már az én olimpiám lesz, s ezerszer elgondoltam, mit teszek majd, ha egyszer tényleg ott állok a dobogó tetején. Megfogadtam például, hogy nem érzékenyülök el, erre amikor a magyar lobogó elindult felfelé a zászlórúdon, furcsa szorítást éreztem a torkomban. Kipillantottam a barátaimra, láttam, hogy a szemüket törölgetik, s már én sem bírtam visszatartani a könnyeimet. - Volt egyáltalán szakmailag kritikus pillanata Atlantának? - Az edzéseken nem éreztem a ritmust, s emiatt feszült voltam, a meccsekre azonban szerencsére fejben is összeszedtem magam, hála az engem körülvevő nagyszerű stáb segítségének. A döntő előtt például kimondottan jó hangulatban voltam, még viccelődni is volt kedvem, talán mert Szántó Imrétől olyan taktikai utasítást kaptam, amilyet még soha. Azt mondta: bokszolj úgy, ahogy egy kőbányai sráchoz illik, légy csibész, s ne rettenj meg semmitől. - S nem rettent meg? - Bevallom, a találkozó részleteit nemigen tudnám felidézni, mert egész egyszerűen önkívületi állapotban voltam. Más kérdés, hogy a hírlánc természetesen élt, így a szünetekben úgy ültem le pihenni, hogy tudtam, miként is állunk. -A tavalyi világbajnokságon második helyen végzett. Miben javult a berlini torna óta? - Eltelt egy év, gazdagabb lettem egyesztendőnyi szakmai tapasztalattal, az idei vejlei Ebarany pedig megerősített a hitemben, hogy joggal pályázom az atlantai elsőségre. - Ha nem titok, kinek telefonált az eredményhirdetést követően? - Az édesanyámat hívtam fel. Az éremínség vége - Öt meccset vívott az olimpián, s négy alkalommal a kék sarokból indult bokszolni. - Ennek nem tulajdonítok jelentőséget, de ha már a babonák szóba kerültek, elárulom: arra kínosan ügyelek, hogy az ellenfelem lépjen be elsőként a kötelek közé, s ő is hagyja el először a szorítót. -A súlycsoport amatőr királyaként gondolkodott-e azon, hogy a profik között is próbára tegye magát? - Pillanatnyilag csak az jár a fejemben, hogy elmehessek egy jót sörözni a barátaimmal, s persze alig várom, hogy viszontlássam a családomat. A jövőmről egyelőre semmit sem mondhatok, a folytatást még egyeztetnem kell Szántó Öcsi bácsival. Akár az amatőrök, akár a hivatásosak között bokszolok tovább - már amennyiben egyáltalán versenyzem -, kesztyűt októbernél előbb nem szeretnék a kezemre húzni. Kovács szenzációs diadalával egy 24 esztendős aranyszünet ért véget a bokszban, hiszen olimpián utoljára Münchenben, Gedó György tiszteletére szólt a Himnusz. Ha nem is tartott ilyen sokáig az éremínség a labdajátékokban, azért már 16 éve, hogy a pólósok Moszkvában a dobogó harmadik fokáig jutottak. A futballistáktól Atlantában jegyzett helyezést nem remélhettünk, a vízilabdázók negyedik helye ellenben csalódást okozott. Az utolsó reménysugarat a női kézilabdázók jelentették, noha a lelátóról úgy tűnt, a dánok elleni és az elődöntőben a koreaiaktól elszenvedett vereség kissé megrogyasztotta Laurencz László együttesét. A Georgia World Congress Centerben — időnként rémisztő fordulatokkal színesített meccsen - azonban talpra állt a magyar csapat, s végül 20-18-ra nyert, ami a szövetségi kapitány szerint alapvetően a bronztalálkozó előtti kétnapos házi rendteremtés eredménye. - Szakmai varázslatokkal ilyen rövid idő alatt értelmetlen lenne kísérletezni, meg aztán a probléma elsősorban a fejekben volt, mentálisan kellett rendbe szedni a társaságot. Igyekeztem rádöbbenteni a hölgyeket, hogy életük talán soha vissza nem térő lehetőségét vacakolják el, ha a továbbiakban sem a feladatukra meg az utasításaimra összpontosítanak, és sorrendben harmadszor is vesztesen jönnek le a pályáról. Az első félidőben ezzel együtt sem remekeltünk, mert jó ideig nem találtuk a norvégok agresszív, kihúzódó védekezésének ellenszerét, fölöslegesen birkóztunk a hatos falnál. Az ilyen taktika ellen mit sem érnek az átlövők, itt a védelem mögé kell kerülni, de az ebben a játékban igencsak otthonos Németh Helga sajnos harminc percen át gyengélkedett. A folytatásra szerencsére összeszedte magát, s ennek meg is lett az eredménye. Nem szívesen hivatkozom a bírókra, de ekkor már a két holland játékvezető is elfogadhatóbban fütyült. Amúgy rejtély számomra, miként fordulhatott elő, hogy az elődöntő után a bronzmérkőzést is ugyanaz a páros kapta. A tornán három kézilabdázónk nyújtott végig egyenletes, megbízható teljesítményt: a kapus Farkas Andrea, valamint Mátéfi Eszter és Kocsis Erzsébet. Utóbbi sikerének, nevezetesen, hogy bekerült az All Star-együttesbe, azért is örülök, mert én hoztam a válogatottba, az én szakmai irányításommal nyert KEK-et s választották az év játékosává, illetve a világ legjobb kézilabdázónőjévé, s az agyonsztárolt csillagok helyett a kritikus pillanatokban ő Atlantában is észnél volt. Ami a saját sorsomat illeti, amennyiben megbíznak, szívesen folytatom a munkát. Felmerült a nevem a Bp. Spartacus vezetőedzőjeként is, ám ehhez előbb bizonyos személyes problémákat tisztáznunk kellene a klubvezetéssel. Meglehet az is, hogy aztán állás nélkül maradok, s nyugdíjba vonulok, de az örömömet ez most nem tudja elrontani, miként azok a Pestről érkező hírek sem, melyek szerint az olimpiai keretből kimaradt játékosok a vereségek idején össztüzet zúdítottak rám, s igyekeztek szakmailag, emberileg lejáratni... Győzelmek a tavon Az atlantai magyar éremgyűjtés a GWCC-ben megtartott díjátadással nem zárult le, vasárnap -a szurkolókra 24 órával korábban egy második és két harmadik helyükkel némiképp ráijesztő - kajak-kenusok további két arannyal és egy bronzzal egészítették ki a kollekciót az olimpiai centrumtól 88 kilométerre fekvő Lanier-tavon. A sort a fülledt augusztusi melegben Pulai Imre C-1 500 mes előadása nyitotta, amivel a dobogó alsó fokáig jutott a Bp. Honvéd háromszoros világbajnoka. Aztán jött Kőbán Rita, a barcelonai aranynégyes tagja - ezúttal K-1 500 méteren. Fél távnál még a kanadai Caroline Brunet állt az élen, a célfotó viszont - 0,236 másodperces különbséggel - a Csepel 31 esztendős klasszisát jelölte meg győztesnek. A férfi K-2 500-on Gyulay Zsolt Bártfai Krisztiánnal párban hatodikként siklott be, majd következett a szuperráadás, azaz egy újabb elsőség Kolonics György és Horváth Csaba jóvoltából, akik még Kőbánnál is csekélyebb különbséggel, 0,036 másodperccel verték meg moldáv ellenlábasukat. Kolonics az eredményhirdetést követően nem is titkolta, hogy a befutó pillanatában sejtelme sem volt a végeredményről, csupán a lelátó piros-fehér-zöld szektorának örömujjongásából gyanította, hogy a tavalyi öt vébéarany után Atlantában is lekörözték a világ elitjét. A szombaton 1000 méteren kiharcolt bronz után szó sem lehetett ünneplésről, hiszen az aranyolimpián nem szerettünk volna arany nélkül maradni. A sajtó szerint az 500 az erősebb számunk, s most tényleg a rövidebb távon diadalmaskodtunk. Különösebb taktikánk nem volt, lapátoltunk, ahogy az erőnkből futotta, én például 400 méter után már szinte nem is tudtam magamról, gépiesen merítgettem az evezőt a vízbe. Az immár kétszeres olimpiai bajnok Kőbán Rita kissé szomorkásan bandukolt a stégen. - Noha nagyon boldog vagyok, örömöm mégsem egészen teljes, bánt ugyanis, hogy Mednyánszky Szilviát a Ker es kilencedik helye után a párosban nem tudtam éremhez segíteni. A négyes teljesítményét, miután felkészülés közben kiszálltam a hajóból, semmilyen formában nem szeretném kommentálni, de magyarként természetesen sajnálom, hogy az egység nem ért el jobb helyezést. Az első napi aranyínség ellenére Vajda Vilmos szövetségi kapitány - saját bevallása szerint - nyugodtan várta a vasárnapi futamokat. - Az indulás előtt is azt nyilatkoztam, hogy mivel tucatnyi számban kvalifikáltuk magunkat Atlantára, az egy-két arany és ezüst, illetve a két-három bronz teljesíthető vállalás. Két fináléról ugyan lemaradtunk, de Antal Zoltán és a még csak 18 esztendős Kammerer Zoltán produkciójára így sem lehet panasz. Szombaton az öt esélyünkből három kamatozott érmet, csakúgy, mint a hét utolsó napján. A győzteseink javára milliméterek döntöttek, s ez csak növeli sikerünk értékét, mivel jelzi, milyen rangos mezőnyben végeztek világszínvonalú időkkel az élen. Kellemetlen meglepetést tulajdonképpen csak a női négyes okozott, e csapat a mostaninál lényegesen többre képes, ráadásul verseny közben hátszél fújt, ami elvileg kedvezett nekik. Személy szerint valamivel előbbre vártam Gyulaiékat is, ők 250 méterig remekül lapátoltak, a hajrára ugyanakkor elmerevedtek. Ami a jövőt illeti, a férfi kajak négyes ezüstérmét követően Csípős Ferenc máris jelezte, hogy szívesen versenyezne tovább, s Kőbán Rita se mondta még ki karrierjével kapcsolatban a végső szót. Okos szakmai menedzseléssel és tisztes anyagi megbecsüléssel a lendületük akár újabb négy esztendőre is kitarthat. Hogy az atlantai szereplők közül ki jut majd el Sydneybe, ma még tippelgetni is korai lenne. A 2000. évben esedékes játékokkal kapcsolatosan legfeljebb annyi bizonyos, hogy az olimpiákat 1928 óta támogató Coca-Cola 2008-ig a Nemzetközi Olimpiai Bizottság egyik fő támogatója marad. A társaság képviselői bejelentették, az üdítőital-gyártó által szponzorált 1998-as naganói és 2000-es sydneyi gála után a konszern jelen lesz 2002-ben Salt Lake Cityben, valamint 2004- ben, 2006-ban és 2008-ban a nyári meg téli játékok később kijelölendő helyszínein is. A NOB-ot 1990 óta, amikor Athén helyett gyaníthatóan az atlantai székhelyű világcég lobbyzásának is engedve Georgia állam fővárosára bízta az aranyolimpia rendezését, számtalan kritika érte, hogy a bankszámlájára átutalt milliók fontosabbak az ötkarikás szellemnél. Nem véletlenül kifogásolta a bírálatok élét tompítandó a megnyitó előtt Richard Pound, a testület alelnöke, hogy „a várost elárasztó Coca- Cola-árusító helyek rombolják az olimpiai image-et”, ám a sportvezető azóta persze visszakozott. Hogy a 2008-ig szóló társulás mennyit kamatozik a NOB számára, arról hivatalos nyilatkozat nem hangzott el, szakértők szerint 80 és 100 millió dollár közötti készpénzről és természetesen üdítőital-szállításról szólhat az egyezség. Atlantában a vasárnapi záróünnepséggel kihunyt a láng - a kandeláber 17 napos működéséért a helyi gázszolgáltató 31 ezer dolláros számlát postáz majd a szervezőbizottság részére, Scarlett O'Hara és Rhett Butler városába visszatérnek a szürke amerikai hétköznapok, az ötkarikás játékok históriáskönyvében azonban csupán az aranyolimpiai rész zárult le, az Atlanta-fejezet a Coca-Cola tízmilliói révén tovább íródik... Győzelmi öröm az olimpiai bronzérmes magyar női kézilabda-válogatott előadásában MTI-fotó Földi Imre Jegyzetfüzet Hát vége. Kész. Befejeződött. Most várhatunk négy évet egy újabb nyári olimpiára. Messze van még Sydney, nagyon messze. De majd megint nézzük meredten a képernyőt. Addigra feltehetően még hatásosabbak lesznek a mosóporok, a sportadások bőven buzgó reklámblokkjaiban már nem negyvenszer, hanem nyolcvanszor mosott ruhadarabot mutatnak be, és vékonyabb lesz a betét is. Remélhetőleg a riportereink megtanulnak addigra magyarul. Nem hallunk ilyesmit: „Tartok tőle, hogy Tölgyesi Balázsnak sikerül megjavítani a magyar csúcsot.” Riporterünk előzőleg egy másik számban a világrekordtól is tartott. Félelme beigazolódott: valóban megszületett a csúcs. Mit mondjak: Vitray után a szombaton olimpiai bajnokká vált Kovács István okos és józan kommentátori munkája tetszett a legjobban. Ha Sydneyben nem versenyez, odaülhetne a monitorok elé. Sajnos nem valószínű, hogy ott lesz négy esztendő múltán a ringben, hiszen idén 26 éves. Sőt félő, hogy a jelen nagyságai közül a legtöbben már nem szerepelnek a következő olimpián. De kik versenyeznek majd világklasszis szinten? Vajon négy esztendő múltán is olyan optimistán számolgatunk-e majd, mint tettük ezt Atlanta előtt? Most seregnyi győzelemre esélyes versenyzőnk volt, és ha sokuknak nem is sikerült elérni a várakozásnak megfelelő eredményt, a magyar sport még mindig maga mögött hagyta a világ országainak legnagyobb részét. Viszont fogynak, vészesen fogynak a tartalékaink. Atlantába kijutott jó néhány fiatal versenyzőnk, akiket azért utaztattak, hogy belekóstoljanak egy nagy verseny légkörébe, rutint szerezzenek, át tudják venni majdan a mai sikeremberek helyét. Csak hát elég nehéz meglátni bennük a jövőt. Igaz, van például ígéretes úszónk, kajakozónk, de vajon mi lesz az oly népszerű labdajátékokban, amelyekben már most sem tündökölnek a mieink? Vajon a kézilabdás lányok négy év múlva is képesek lesznek-e bronzot érő teljesítményre, vajon a pólósaink megőrzik-e helyüket a világ élvonalában? A többi labdás sportban már most szomorú a kép, és alighanem egyre sötétebbre rajzolódnak a kontúrok. Szakvezetőjük dicsérte azokat a labdarúgókat, akik egy árva pontot sem szereztek az olimpián, teniszben, asztaliteniszben kedvesen és kicsit lenézően játszogatnak el velünk a nagyok, s megmered a nyakunk, ha föl akarunk nézni a világot ma uraló kosár- és röplabdázókra, tollaslabdázókra. Sok más sportágban hasonló a kép. Birkózásban nemrég még a mieink voltak a mesterek, most már tanoncnak is alig felelnek meg. Sportlövészetben voltak olimpiai bajnokaink, Atlantában már kihúzta magát az a versenyzőnk, aki a legjobb húsz közé került. Súlyemelésben csak a romániai import űzte el a sikertelenséget, olyan sportágakról, mint evezés, íjászat, ritmikus sportgimnasztika, műugrás, kerékpár, vitorlázás stb., ne is beszéljünk. Igazságtalanság lenne elmarasztalni a magyar sport atlantai szereplését, sőt egyértelműen megérdemli az elismerést a csapat. De vajon meddig, hány esztendeig lehet még dicsérni versenyzőinket, meddig bírják a tartalékaink? Zsolt Róbert