Magyar Nemzet, 1996. augusztus (59. évfolyam, 179-203. szám)

1996-08-05 / 182. szám

20 Magyar Vmzei HÉTFŐ, 1996. augusztus 5. |jjz Nyári olimpia ’96 || Kiküldött munkatársunk,S. Tóth János helyszíni tudósítása Az aranyos kajakosok és a kőbányai csibész... Atlanta, augusztus 4. Éppen olyan váratlanul buk­kant fel, mint a megnyitóünnepsé­gen. Akkor az olimpiai lángot gyújtotta meg az olimpiai stadion döbbent és meghatott publikuma előtt, szombat éjjel pedig azért lá­togatott el a Georgia Dome-ba, hogy az amerikai-jugoszláv ko­sárdöntő (melyet a Dream Team ül) keserves első félidő után 95-69- re nyert meg, a torna legjobb játé­kosa pedig az a David Robinson lett, aki minden idők legeredmé­nyesebb amerikai olimpiai kosár­szórójává lépett elő 270 pontjával, megelőzve az eddigi rangsor első 256 pontos Michael Jordant) szü­netében átvegye Juan Antonio Sa­­maranchtól, a Nemzetközi Olim­piai Bizottság elnökétől az 1960- as római játékokon nyert aranyér­mének másolatát. Cassius Marcellus Clayt, akit a világ Muhammad Aliként ismer, golfautó hozta az aréna küzdőteré­nek szélére, onnan lépett a most 54 éves, Parkinson-kórtól szen­vedő sportember a kezdőkörbe. Az eredeti medál a legenda szerint 36 éve az Ohio folyóban pihen. A történetet - miszerint Louisville­­ben 18 évesen véres verekedésbe keveredett fajgyűlölő fiatalokkal, majd miután egy barátjával meg­futamította a rasszistákat, jelképes tiltakozásként a vízbe hajította az aranyérmet - maga Ali írta le „A legnagyobb" című önéletrajzi könyvében. Howard Bingham, a bokszcsászár fotósa és közeli ba­rátja szerint azonban a háromszo­ros nehézsúlyú profi világbajnok egyszerűen elvesztette a díjat. Min­denesetre a kilencvenes évek ko­sárzsenijei büszkén fényképezked­­tek Alival, aki a 34 600 néző őr­jöngő ünneplése közepette csókol­ta meg az új érmet. „Egy elveszett álom éledt újjá" - mondotta Lon­­nie asszony, Ali felesége. Egy álom teljesült Miképpen Kovács Istvánnak is dédelgetett álma lett valósággá, amikor az ökölvívók 54 kilós súlycsoportjának eredményhirde­tésekor a nyakába került az arany­medál. A világ- és kétszeres Euró­­pa-bajnok az álszerénykedő óva­toskodást mellőzve azzal szállt fel a centenáriumi játékokra induló repülőre, hogy neki bizony a bar­celonai harmadik hely után baj­nokként kell hazatérnie a XXVI. nyári játékokról. S az előcsatáro­­zások a legteljesebb mértékben igazolták a 26 éves bokszoló biza­kodását, hiszen mindhárom riváli­sát leiskolázta. A fináléban az a kubai Amaldo Mesa várt a Vasas ökölvívójára, ki sikereit az 57 ki­lós súlycsoportban aratta, ám mi­vel a karibiak eredeti jelöltje, Joel Casamayor június végén megszö­kött a mexikói edzőtáborból, s az Egyesült Államokban kért mene­dékjogot, a 28 esztendős Mesának kellett lefogyasztania a harmat­súlyra. A háromszoros világbajno­ki bronzérmessel azonban az Ale­xander Memóriás Coliseum szorí­­tójában (az olimpiai falu északke­leti sarkánál elhelyezkedő aréna néhány saroknyira található az El­fújta a szél című regény szerzője, Margaret Mitchell házától, mely­ben június végén, a világhírű re­gény megjelenésének 60. évfordu­lóján emlékkiállítás nyílt volna, ám a május 12-i tűzvészben az épület nagy része megsemmisült) Kovács úgy játszadozott, mintha a kubai csak tévedésből keveredett volna a kötelek közé. A kicsiny, ám igen lelkes magyar szurkolótá­bor a hajrában már Mesa padlóra küldését követelte. A K. O. ugyan elmaradt, a díszelőadás viszont nem, Kovács 14-7-re nyert, s már­is repülhetett a fogvédő meg az egyik kesztyű a hűséges drukke­rek közé. A Himnuszt könnyezve végighallgató újdonsült olimpiai bajnok a sajtóbeszélgetésen sem igen tudta leplezni meghatottsá­gát. -A barcelonai játékok óta minden este abban a reményben feküdtem le, hogy Atlanta már az én olimpiám lesz, s ezerszer el­gondoltam, mit teszek majd, ha egyszer tényleg ott állok a dobogó tetején. Megfogadtam például, hogy nem érzékenyülök el, erre amikor a magyar lobogó elindult felfelé a zászlórúdon, furcsa szorí­tást éreztem a torkomban. Kipil­lantottam a barátaimra, láttam, hogy a szemüket törölgetik, s már én sem bírtam visszatartani a könnyeimet. - Volt egyáltalán szakmailag kritikus pillanata Atlantának? - Az edzéseken nem éreztem a ritmust, s emiatt feszült voltam, a meccsekre azonban szerencsére fejben is összeszedtem magam, hála az engem körülvevő nagysze­rű stáb segítségének. A döntő előtt például kimondottan jó hangulat­ban voltam, még viccelődni is volt kedvem, talán mert Szántó Imrétől olyan taktikai utasítást kaptam, amilyet még soha. Azt mondta: bokszolj úgy, ahogy egy kőbányai sráchoz illik, légy csibész, s ne rettenj meg semmitől. - S nem rettent meg? - Bevallom, a találkozó rész­leteit nemigen tudnám felidézni, mert egész egyszerűen önkívületi állapotban voltam. Más kérdés, hogy a hírlánc természetesen élt, így a szünetekben úgy ültem le pi­henni, hogy tudtam, miként is ál­lunk. -A tavalyi világbajnokságon második helyen végzett. Miben ja­vult a berlini torna óta? - Eltelt egy év, gazdagabb let­tem egyesztendőnyi szakmai ta­pasztalattal, az idei vejlei Eb­arany pedig megerősített a hitem­ben, hogy joggal pályázom az at­lantai elsőségre. - Ha nem titok, kinek telefonált az eredményhirdetést követően? - Az édesanyámat hívtam fel. Az éremínség vége - Öt meccset vívott az olimpi­án, s négy alkalommal a kék sa­rokból indult bokszolni. - Ennek nem tulajdonítok je­lentőséget, de ha már a babonák szóba kerültek, elárulom: arra kí­nosan ügyelek, hogy az ellenfelem lépjen be elsőként a kötelek közé, s ő is hagyja el először a szorítót. -A súlycsoport amatőr kirá­lyaként gondolkodott-e azon, hogy a profik között is próbára tegye magát? - Pillanatnyilag csak az jár a fejemben, hogy elmehessek egy jót sörözni a barátaimmal, s persze alig várom, hogy viszontlássam a családomat. A jövőmről egyelőre semmit sem mondhatok, a folyta­tást még egyeztetnem kell Szántó Öcsi bácsival. Akár az amatőrök, akár a hivatásosak között bokszo­lok tovább - már amennyiben egyáltalán versenyzem -, kesztyűt októbernél előbb nem szeretnék a kezemre húzni. Kovács szenzációs diadalával egy 24 esztendős aranyszünet ért véget a bokszban, hiszen olimpián utoljára Münchenben, Gedó György tiszteletére szólt a Him­nusz. Ha nem is tartott ilyen soká­ig az éremínség a labdajátékok­ban, azért már 16 éve, hogy a pó­lósok Moszkvában a dobogó har­madik fokáig jutottak. A futballis­táktól Atlantában jegyzett helye­zést nem remélhettünk, a vízilab­dázók negyedik helye ellenben csalódást okozott. Az utolsó re­ménysugarat a női kézilabdázók jelentették, noha a lelátóról úgy tűnt, a dánok elleni és az elődön­tőben a koreaiaktól elszenvedett vereség kissé megrogyasztotta Lau­­rencz László együttesét. A Geor­gia World Congress Centerben — időnként rémisztő fordulatokkal színesített meccsen - azonban talpra állt a magyar csapat, s végül 20-18-ra nyert, ami a szövetségi kapitány szerint alapvetően a bronztalálkozó előtti kétnapos há­zi rendteremtés eredménye. - Szakmai varázslatokkal ilyen rövid idő alatt értelmetlen lenne kísérletezni, meg aztán a probléma elsősorban a fejekben volt, mentálisan kellett rendbe szedni a társaságot. Igyekeztem rádöbbenteni a hölgyeket, hogy életük talán soha vissza nem térő lehetőségét vacakolják el, ha a to­vábbiakban sem a feladatukra meg az utasításaimra összpontosí­tanak, és sorrendben harmadszor is vesztesen jönnek le a pályáról. Az első félidőben ezzel együtt sem remekeltünk, mert jó ideig nem találtuk a norvégok ag­resszív, kihúzódó védekezésének ellenszerét, fölöslegesen birkóz­tunk a hatos falnál. Az ilyen takti­ka ellen mit sem érnek az átlövők, itt a védelem mögé kell kerülni, de az ebben a játékban igencsak ott­honos Németh Helga sajnos har­minc percen át gyengélkedett. A folytatásra szerencsére összeszed­te magát, s ennek meg is lett az eredménye. Nem szívesen hivat­kozom a bírókra, de ekkor már a két holland játékvezető is elfogad­­hatóbban fütyült. Amúgy rejtély számomra, miként fordulhatott elő, hogy az elődöntő után a bronzmérkőzést is ugyanaz a pá­ros kapta. A tornán három kézi­labdázónk nyújtott végig egyenle­tes, megbízható teljesítményt: a kapus Farkas Andrea, valamint Mátéfi Eszter és Kocsis Erzsébet. Utóbbi sikerének, nevezetesen, hogy bekerült az All Star-együttes­­be, azért is örülök, mert én hoztam a válogatottba, az én szakmai irá­nyításommal nyert KEK-et s vá­lasztották az év játékosává, illetve a világ legjobb kézilabdázónőjévé, s az agyonsztárolt csillagok helyett a kritikus pillanatokban ő Atlantá­ban is észnél volt. Ami a saját sor­somat illeti, amennyiben megbíz­nak, szívesen folytatom a munkát. Felmerült a nevem a Bp. Sparta­cus vezető­edzőjeként is, ám ehhez előbb bizonyos személyes problé­mákat tisztáznunk kellene a klub­vezetéssel. Meglehet az is, hogy aztán állás nélkül maradok, s nyugdíjba vonulok, de az örömö­met ez most nem tudja elrontani, miként azok a Pestről érkező hírek sem, melyek szerint az olimpiai keretből kimaradt játékosok a ve­reségek idején össztüzet zúdítottak rám, s igyekeztek szakmailag, em­berileg lejáratni... Győzelmek a tavon Az atlantai magyar éremgyűj­tés a GWCC-ben megtartott díj­átadással nem zárult le, vasárnap -a szurkolókra 24 órával korábban egy második és két harmadik he­lyükkel némiképp ráijesztő - ka­jak-kenusok további két arannyal és egy bronzzal egészítették ki a kollekciót az olimpiai centrumtól 88 kilométerre fekvő Lanier-ta­­von. A sort a fülledt augusztusi melegben Pulai Imre C-1 500 m­­es előadása nyitotta, amivel a do­bogó alsó fokáig jutott a Bp. Hon­véd háromszoros világbajnoka. Aztán jött Kőbán Rita, a barcelo­nai aranynégyes tagja - ezúttal K-1 500 méteren. Fél távnál még a ka­nadai Caroline Brunet állt az élen, a célfotó viszont - 0,236 másod­perces különbséggel - a Csepel 31 esztendős klasszisát jelölte meg győztesnek. A férfi K-2 500-on Gyulay Zsolt Bártfai Krisztiánnal párban hatodikként siklott be, majd következett a szuperráadás, azaz egy újabb elsőség Kolonics György és Horváth Csaba jóvoltá­ból, akik még Kőbánnál is cseké­lyebb különbséggel, 0,036 másod­perccel verték meg moldáv ellen­lábasukat. Kolonics az eredmény­­hirdetést követően nem is titkolta, hogy a befutó pillanatában sejtel­me sem volt a végeredményről, csupán a lelátó piros-fehér-zöld szektorának örömujjongásából gyanította, hogy a tavalyi öt vébéarany után Atlantában is le­körözték a világ elitjét.­­ A szombaton 1000 méteren kiharcolt bronz után szó sem le­hetett ünneplésről, hiszen az arany­olimpián nem szerettünk volna arany nélkül maradni. A sajtó szerint az 500 az erősebb szá­munk, s most tényleg a rövidebb távon diadalmaskodtunk. Külö­nösebb taktikánk nem volt, lapá­toltunk, ahogy az erőnkből futot­ta, én például 400 méter után már szinte nem is tudtam ma­gamról, gépiesen merítgettem az evezőt a vízbe. Az immár kétszeres olimpiai bajnok Kőbán Rita kissé szomor­kásan bandukolt a stégen. - Noha nagyon boldog va­gyok, örömöm mégsem egészen teljes, bánt ugyanis, hogy Med­­nyánszky Szilviát a Ker­ es kilen­cedik helye után a párosban nem tudtam éremhez segíteni. A né­gyes teljesítményét, miután fel­készülés közben kiszálltam a ha­jóból, semmilyen formában nem szeretném kommentálni, de ma­gyarként természetesen sajná­lom, hogy az egység nem ért el jobb helyezést. Az első napi aranyínség el­lenére Vajda Vilmos szövetségi kapitány - saját bevallása szerint - nyugodtan várta a vasárnapi futamokat. - Az indulás előtt is azt nyi­latkoztam, hogy mivel tucatnyi számban kvalifikáltuk magunkat Atlantára, az egy-két arany és ezüst, illetve a két-három bronz teljesíthető vállalás. Két fináléról ugyan lemaradtunk, de Antal Zoltán és a még csak 18 eszten­dős Kammerer Zoltán produk­ciójára így sem lehet panasz. Szombaton az öt esélyünkből há­rom kamatozott érmet, csakúgy, mint a hét utolsó napján. A győz­teseink javára milliméterek dön­töttek, s ez csak növeli sikerünk értékét, mivel jelzi, milyen ran­gos mezőnyben végeztek világ­­színvonalú időkkel az élen. Kel­lemetlen meglepetést tulajdon­képpen csak a női négyes oko­zott, e csapat a mostaninál lénye­gesen többre képes, ráadásul ver­seny közben hátszél fújt, ami el­vileg kedvezett nekik. Személy szerint valamivel előbbre vártam Gyulaiékat is, ők 250 méterig re­mekül lapátoltak, a hajrára ugyanakkor elmerevedtek. Ami a jövőt illeti, a férfi kajak négyes ezüstérmét követően Csípős Fe­renc máris jelezte, hogy szívesen versenyezne tovább, s Kőbán Ri­ta se mondta még ki karrierjével kapcsolatban a végső szót. Okos szakmai menedzseléssel és tisz­tes anyagi megbecsüléssel a len­dületük akár újabb négy eszten­dőre is kitarthat. Hogy az atlantai szereplők közül ki jut majd el Sydneybe, ma még tippelgetni is korai lenne. A 2000. évben esedékes játékokkal kapcsolatosan legfeljebb annyi bizonyos, hogy az olimpiákat 1928 óta támogató Coca-Cola 2008-ig a Nemzetközi Olimpiai Bizottság egyik fő támogatója marad. A társaság képviselői be­jelentették, az üdítőital-gyártó ál­tal szponzorált 1998-as naganói és 2000-es sydneyi gála után a konszern jelen lesz 2002-ben Salt Lake Cityben, valamint 2004- ben, 2006-ban és 2008-ban a nyá­ri meg téli játékok később kijelö­lendő helyszínein is. A NOB-ot 1990 óta, amikor Athén helyett gyaníthatóan az at­lantai székhelyű világcég lobby­zásának is engedve Georgia ál­lam fővárosára bízta az arany­olimpia rendezését, számtalan kritika érte, hogy a bankszámlá­jára átutalt milliók fontosabbak az ötkarikás szellemnél. Nem vé­letlenül kifogásolta a bírálatok élét tompítandó a megnyitó előtt Richard Pound, a testület alelnö­­ke, hogy „a várost elárasztó Coca- Cola-árusító helyek rombolják az olimpiai image-et”, ám a sportve­zető azóta persze visszakozott. Hogy a 2008-ig szóló társulás mennyit kamatozik a NOB szá­mára, arról hivatalos nyilatkozat nem hangzott el, szakértők szerint 80 és 100 millió dollár közötti készpénzről és természetesen üdítőital-szállításról szólhat az egyezség. Atlantában a vasárnapi záró­­ünnepséggel kihunyt a láng - a kandeláber 17 napos működéséért a helyi gázszolgáltató 31 ezer dol­láros számlát postáz majd a szer­vezőbizottság részére­­, Scarlett O'Hara és Rhett Butler városába visszatérnek a szürke amerikai hétköznapok, az ötkarikás játékok históriáskönyvében azonban csu­pán az aranyolimpiai rész zárult le, az Atlanta-fejezet a Coca-Cola tízmilliói révén tovább íródik... Győzelmi öröm­­ az olimpiai bronzérmes magyar női kézilabda-válogatott előadásában MTI-fotó­­ Földi Imre Jegyzetfüzet Hát vége. Kész. Befejeződött. Most várha­tunk négy évet egy újabb nyári olimpiára. Messze van még Sydney, nagyon messze. De majd megint nézzük meredten a képernyőt. Ad­digra feltehetően még hatásosabbak lesznek a mosóporok, a sportadások bőven buzgó reklám­blokkjaiban már nem negyvenszer, hanem nyolc­vanszor mosott ruhadarabot mutatnak be, és vé­konyabb lesz a betét is. Remélhetőleg a riporte­reink megtanulnak addigra magyarul. Nem hal­lunk ilyesmit: „Tartok tőle, hogy Tölgyesi Ba­lázsnak sikerül megjavítani a magyar csúcsot.” Riporterünk előzőleg egy másik számban a vi­lágrekordtól is tartott. Félelme beigazolódott: va­lóban megszületett a csúcs. Mit mondjak: Vitray után a szombaton olimpiai bajnokká vált Kovács István okos és józan kommentátori munkája tet­szett a legjobban. Ha Sydneyben nem versenyez, odaülhetne a monitorok elé. Sajnos nem valószínű, hogy ott lesz négy esztendő múltán a ringben, hiszen idén 26 éves. Sőt félő, hogy a jelen nagyságai közül a legtöb­ben már nem szerepelnek a következő olimpián. De kik versenyeznek majd világklasszis szinten? Vajon négy esztendő múltán is olyan optimistán számolgatunk-e majd, mint tettük ezt Atlanta előtt? Most seregnyi győzelemre esélyes ver­senyzőnk volt, és ha sokuknak nem is sikerült el­érni a várakozásnak megfelelő eredményt, a ma­gyar sport még mindig maga mögött hagyta a vi­lág országainak legnagyobb részét. Viszont fogynak, vészesen fogynak a tartalé­kaink. Atlantába kijutott jó néhány fiatal ver­senyzőnk, akiket azért utaztattak, hogy belekós­toljanak egy nagy verseny légkörébe, rutint sze­rezzenek, át tudják venni majdan a mai sikerem­berek helyét. Csak hát elég nehéz meglátni ben­nük a jövőt. Igaz, van például ígéretes úszónk, kajakozónk, de vajon mi lesz az oly népszerű labdajátékokban, amelyekben már most sem tün­dökölnek a mieink? Vajon a kézilabdás lányok négy év múlva is képesek lesznek-e bronzot érő teljesítményre, vajon a pólósaink megőrzik-e he­lyüket a világ élvonalában? A többi labdás sport­ban már most szomorú a kép, és alighanem egy­re sötétebbre rajzolódnak a kontúrok. Szakveze­tőjük dicsérte azokat a labdarúgókat, akik egy ár­va pontot sem szereztek az olimpián, teniszben, asztaliteniszben kedvesen és kicsit lenézően ját­szogatnak el velünk a nagyok, s megmered a nyakunk, ha föl akarunk nézni a világot ma uraló kosár- és röplabdázókra, tollaslabdázókra. Sok más sportágban hasonló a kép. Birkózásban nemrég még a mieink voltak a mesterek, most már tanoncnak is alig felelnek meg. Sportlövé­szetben voltak olimpiai bajnokaink, Atlantában már kihúzta magát az a versenyzőnk, aki a leg­jobb húsz közé került. Súlyemelésben csak a ro­mániai import űzte el a sikertelenséget, olyan sportágakról, mint evezés, íjászat, ritmikus sport­gimnasztika, műugrás, kerékpár, vitorlázás stb., ne is beszéljünk. Igazságtalanság lenne elmarasztalni a ma­gyar sport atlantai szereplését, sőt egyértelműen megérdemli az elismerést a csapat. De vajon meddig, hány esztendeig lehet még dicsérni ver­senyzőinket, meddig bírják a tartalékaink? Zsolt Róbert

Next