Magyar Nemzet, 1997. március (60. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-01 / 51. szám
A Magyar Nemzet Csaknem húsz esztendővel az után, hogy Lázár György és Lubomír Strougal akkori magyar, illetve csehszlovák miniszterelnökök Budapesten aláírták a bős-nagymarosi erőműről szóló egyezményt, az azóta meglehetősen sok vitát kiváltó, indulatokat szülő ügy a hágai Nemzetközi Bíróság napirendjére kerül. Március 3-tól egy héten át a magyar érveket hallgatják meg, naponta 120-140 perben. Kéthetes szünet következik, majd a szlovák felet hallgatják meg. Ezután, április elseje és negyedike között a bírák felkeresik mindkét országot, és helyszíni szemlét tartanak. A két küldöttség ezt követően ismételten összefoglalja érveit, döntés pedig várhatóan ez év őszére születik. Prágából egyébként senki sem lesz ott Hágában, a szövetségi köztársaság szétválását követőn Csehország jelezte: ebben a kérdéskörben semmilyen vonatkozásban nem érintett, s nem tartja magát jogutódnak. A per kezdete mindkét fél küldöttségét bizakodó hangulatban találja. Pozsonyi hírek szerint Szlovákiában abban bíznak, hogy a bíróság 51 esztendeje alatt sosem mondtak ki olyan ítéletet, amelyben egy nemzetközi szerződést egyoldalúan felmondó felet hozta volna ki győztesnek. Ez ugyanis az egyik pont, amelyben a testületnek döntenie kell: „Joga volt-e Magyarországnak felfüggeszteni vagy abbahagyni az építkezési munkálatokat, illetve felfüggeszteni majd később megszüntetni a szerződést?". Szomszédunk szakértői állítják, ha a magyarok tárgyalások útján akarták volna felbontani a szerződést, úgy Budapest mostani esélyei is nagyobbak lennének. Szénási György, a Külügyminisztérium nemzetközi jogi főosztályának irányítója, a hágai magyar küldöttség vezetője ezzel szemben azt állítja, a nemzetközi jog igenis biztosít lehetőséget arra, hogy egy szerződést akkor is meg lehessen szüntetni, ha maga a megállapodás erre nem teremt lehetőséget. Márpedig, mondotta, Magyarország igen terjedelmesen bizonyítja, hogy ebben a konkrét esetben erre joga volt. Budapest persze, minden civilizált országhoz hasonlóan rendkívüli jelentőséget tulajdonít a jogbiztonságnak, s nyilvánvalóan a szerződések megtartását tekinti a nemzetközi jog egyik alapvető elvének. Ebben az esetben azonban alapos oka volt néhány másikat szembeállítani ezzel az elvvel. Az egyik ilyen elem az, hogy a másik fél súlyosan megszegte a szerződést. Ezzel párosul az a szükséghelyzet, amelybe Magyarország az után került, hogy a másik fél folytatta azt a tevékenységet, amely - budapesti értékelés szerint - kárt okoz. A következő érv pedig az, hogy a körülmények alapvető mértékben megváltoztak azokhoz képest, amelyek a szerződéskötéskor fennálltak. Szénási György egyébként azt a pozsonyi állítást is cáfolja, hogy Magyarország nem egyeztetett volna a szerződést felmondó 1992 májusi nyilatkozat közzététele előtt. A külügyi főosztályvezető emlékeztetett rá, Budapest többször és hiába javasolta, hogy tisztázzák a kérdéseket, s kezdődjenek tárgyalások arról, mennyire megalapozottak a magyar fél aggodalmai, ezzel egyidőben pedig javaslatot tett a szerződés módosítására. Ezeket a másik fél elutasította és belekezdett a C variánsként ismert terv megvalósításába (Dunacsúnnál elrekesztették a Dunát, így biztosították az erőmű működését). Ez volt a fő oka annak, hogy Budapest felmondta az 1989-ben felfüggesztett ’77-es szerződést, és javasolta, hogy a hágai Nemzetközi Bíróság döntsön a kérdésben. Az akkor még létező Csehszlovákia a kérést elutasította, végül az Európai Közösség közreműködésével sikerült ezt elérni, már Szlovákiával. „Magyarország semmiképpen sem járhat rosszul a hágai Nemzetközi Bíróság döntését követően” - állítja Szénási György, aki szerint a jelenlegihez képest a határozat csak kedvezőbb helyzetet teremthet. „Ez nekünk teljesen megalapozott meggyőződésünk, s véleményem szerint ezt a szlovákok is tudják” - mondotta a külügyi főigazgató, hangsúlyozva: Szlovákia jogsértést követett el, amikor Budapest helyett és nélküle döntötte el, „mi a jó nekünk”. Márpedig a pozsonyi nyilatkozatok erre utalnak. Azt sugallják, hogy Szlovákia ártatlan, semmi mást nem tett, csak egy létesítményt állagmegóvás címén megpróbált fönntartani. „Ez nem igaz, egyszerűen elvitték a Dunát, anélkül, hogy Budapest véleményét kikérték volna. S tudniuk kellett, a nemzetközi joggal ellentétesen cselekednek.” - hangoztatta a magyar küldöttség vezetője. S kollégáival egyetemben meg van győződve afelől, hogy arra a kérésre, miszerint „Joga volt-e a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaságnak az ideiglenes megoldást (C variánst) kidolgozni és 1992 októberében üzembe helyezni?”, a testület nemmel válaszol majd. Felvetődik persze a kérdés, hogy Magyarország teljes mértékben ártatlan-e? S tulajdonképpen ezzel függ össze az az ugyancsak bírósági válaszra váró kérdés is, hogy „melyek a szerződést megszüntető 1992 májusi magyar nyilakozat joghatásai?” Szénási György szerint Magyarország abban nem ártatlan, hogy a korábbi rendszer alatt nem tett meg mindent a beruházás környezeti, gazdasági hatásainak teljes mértékű, a nemzetközi normáknak megfelelő minőségű felméréséért. Mint mondotta, Budapest 1989 óta folyamatosan jelezte, hogy nagyon fontos mulasztások történtek, s kérte, pótolják ezeket még mielőtt véglegesítik az építményeket, illetve üzembe helyezik azokat. Ez azonban nem történt meg. Az utolsó bíróság előtti kérdés az, hogy „melyek a bíróság döntésének jogkövetkezményei a felekre háruló jogok és kötelezettségek terén?”. Magyarország számára az a fontos, hogy a bíróság a szlovákok jogsértő lépését megelőző állapotot ítélje meg, mint olyat, amelyet helyre kell állítani. Július Binder, az erőmű atyjának nevezett szlovák beruházó, e héten azt jelentette ki, hogy bármit is döntsön a bíróság, Dunacsúnt nem bontják le. „Csakhogy ez egy másik kérdés”, mondotta Szénási György, megismételve: Magyarországnak pillanatnyilag az a fontos, hogy elvitték a Dunát, a régi mederbe a korábbihoz képest elenyésző mennyiségű víz jut és ez Szlovákia egyoldalú döntése alapján történik így. Márpedig a nemzetközi jog elveinek megfelelően „a Duna közös határfolyó, s Csehszlovákiának majd Szlovákiának nem volt joga egyoldalúan rendelkezni ezzel a vízzel.” Ezért kéri a magyar fél a bíróságtól az 1991- es, egyenrangú tárgyalási pozíciók visszaállítását. Ezt követheti a szakértők egyeztetése arról, hogy mit kell tenni a Duna és a régió védelmében, illetve a hajózás biztosítására. Az ítélet kihirdetése után ugyanis a két félnek hat hónap áll rendelkezésére arra, hogy a végrehajtás mikéntjéről megállapodjon. Amihez - tette hozzá a magyar diplomata - megintcsak nagyon fontos annak megállapítása, hogy ki és milyen mértékben felelős azért, amit tett vagy nem tett. Közismert azonban, hogy a hágai Nemzetközi Bíróság elsődlegesen kompromisszumra törekszik, így igen csekély a valószínűsége annak, hogy valamelyik félnek mindenben igazat ad, a másikat viszont kizárólag elmarasztalja. Szénási úgy véli, nehezen elképzelhető, hogy Magyarországot érzékeny módon elmarasztalják. Egyébként Budapestnek az sem érdeke, hogy Szlovákia nagyon megszégyenítve kerüljön az ügyből. Ez ugyanis valószínűleg nehezítené a már említett, ítélet utáni tárgyalásokat. Július Binder sem követel Szlovákiának teljes sikert. Mint az utóbbi napokban kijelentette: „a Nemzetközi Bíróság némi kímélettel kezeli majd az előrelátható magyar kudarcot, s talán némi engedményt juttat Budapestnek is”. A pozsonyi nyilatkozatok egyébként azt is sugallják, hogy a két fél között folynak a szakértői tárgyalások, s ha már a per kezdetéig nem is, de az ítélethirdetésig még meg lehet állapodni. A hágai magyar küldöttség vezetőjének ezzel szemben nincs tudomása ilyen egyeztetésekről. Nagy Iván Zsolt Húsz évvel az aláírás után, két nappal a hágai per előtt Bős-Nagymaros legújabb fejezete BÉKETLEN BÚCSÚ A héten temették el Teng Hsziao-pinget, akinek a halálát követően több robbantást hajtottak végre Kína ujgurok lakta tartományaiban IM Bosznia önmagában igazolja a NATO fennmaradását Amerika, az európai hatalom BRÜSSZEL „Mindannyian bűnösök vagyunk abban, ami az elmúlt években a Balkánon történt. Otthon a vacsoraasztal mellől néztük a televízión, mi történik Boszniában, pedig, ha a NATO két nemzedéken át képes volt elrettenteni a szovjet birodalmat, akkor ez a visszatartó erő Milosevics esetében is bizonyosan működött volna”. Ekként vélekedett a NATO jelentőségét alátámasztva Tom Lantos amerikai kongresszusi képviselő a múlt hét végén Brüsszelben rendezett, „Amerika és Európa: az egység ideje, a vízió ideje" című konferencián. A magyar származású amerikai honatya kijelentette, Jugoszlávia esete is arra példa, hogy Európának - s még inkább Kelet-Közép-Európának - szüksége van az észak-atlanti szövetség stabilizáló erejére. * Új lendület Az amerikai Nemzetközi Startégiai Tanulmányok Központja (CSIS) által - Jacques Delors, az Európai Unió volt vezetője és Zbigniew Brzezinski amerikai külpolitikai szakértő, volt nemzetbiztonsági főtanácsadó elnökletével - szervezett konferencia vezérgondolata az volt, a hidegháború után az Egyesült Államoknak vajon érdeke-e az, hogy továbbra is Európában maradjon. Az 1979 óta immár ötödször megrendezett, biztonsági témákkal foglalkozó tanácskozáson - az üzleti és a tudományos élet, a kormányzati szféra és a sajtó mintegy 200 képviselőjének részvételével - rekordszámú, több mint két tucat amerikai honatya jelent meg. Nem véletlenül, a konferencia célja ugyanis bevallottan az volt, hogy az amerikai képviselők, - akik nem utolsó sorban majd a NATO-bővítés ratifikálásakor jutnak fontos szerephez - rangos európai előadóktól, első kézből kapjanak tájékoztatást a kontinens folyamatairól. Tom Lantos után, aki Zbigniew Brzezinskinek, a lengyel származású amerikai külpolitikai szakértőnek a szavaival az amerikai-európai együttműködés jelképe, az euroatlanti bővítésben sokkal közvetlenebbül érintett Cimoszewicz lengyel kormányfő az amerikai képviselők meggyőzéséhez egyenesen a daytoni megállapodást tető alá hozó Richard Holbrooke-ot idézte. A volt amerikai külügyminiszter-helyettes ugyanis európai hatalomnak nevezte az Egyesült Államokat, amelynek Cimoszewicz szerint Európával együtt érdeke, hogy az is maradjon. Lamberto Dini olasz külügyminiszter szerint a tengerentúlon ugyan gyakran némi ellenérzéssel szemlélik az Európán belüli integrációs folyamatokat, ám az Egyesült Államokban is látni kell, hogy annak semmiképpen sem célja a konfrontáció vagy Amerika kiszorítása Európából. A vasfüggöny lehulltával persze sokakban felvetődött a kérdés, hogy mi indokolja a védelmi elkötelezettséget. Dini - némi európai önkritikával - erre a következő választ adta: a boszniai válság friss tapasztalata is azt mutatja, hogy amíg az öreg földrész egyedül próbálkozott a rendezéssel, eredménytelenek voltak a kísérletei és egyre több „félreértés” adódott mind a kontinensen belül, mind Európa és Amerika között. Ám amint az Egyesült Államok átvette az irányítást, a harcok megszűntek és elkezdődött a daytoni folymat. Mellesleg hatalmas új lendületet kapott maga az Észak-atlanti Szövetség is. Eltérő hangsúlyok Minden felszólaló - köztük Javier Solana főtitkár is - egyetértett abban, hogy a boszniai tragédia önmagában is igazolja a NATO fennmaradását. A hangsúlyok azonban természetesen némileg eltérőek voltak. Míg Solana - és magától értetődően Cimoszewicz is - a keleti bővítés fontosságát és szükségszerűségét helyezte előtérbe, Dini nem mulasztotta el, hogy nyomatékosan rámutasson: az atlanti közösség nem feledkezhet meg „a nyugati civilizáció bölcsőjével”, a mediterrán térséggel fenntartott létfontosságú kapcsolatokról sem. E régió stabilitása és gazdasági növekedése Európához hasonlóan az Egyesült Államoknak is kiemelkedő érdeke, fogalmazott, hozzátéve, hogy a Délhez ugyanazzal a nyílt stratégiával kell közelíteni, amely a Kelettel szemben érvényesül. Partneri Oroszország? A NATO terveit nyilvánvalóan érzékenyen érintik Oroszország szándékai és reakciói, ám mind Cimoszewicz, mind Dini azt hangsúlyozta, hogy egy stabilabb Kelet-Közép-Európa a NATO és Moszkva közeledését, együttműködését is segíteni fogja. Az olasz külügyminiszter szerint Oroszország részvétele elengedhetetlen az európai biztonsági architektúra kiépítéséhez, s már pusztán ezért is Oroszország és a NATO partnerré tétele lesz a jövő század egyik fő kihívása. Legalábbis a NATO részéről. A lengyel kormányfő ugyanis emlékezetetett rá, ahogyan a nyugat-európai integráció egyik fő feltétele a német-francia megbékélés volt, úgy a megosztott Európa eggyé olvasztásához nagyban hozzájárulhat a lengyel-német „kiegyezés”, illetve e három ország egymásra találása a „weimari háromszögben”. Varsó - mondta lényegében a régió más országai nevében is beszélve - a többi szomszédjával, Moszkvával Kijevvel, Minszkkel és Vilniuszszal is rendezni akarja a viszonyát. A maga részéről e jó kapcsolatokat vinné hozományként a NATO-ba és az Európai Unióba. (simon) Nemzetközi élet SZOMBAT, 1997. március 1. sih Hongkongi lakmusz NYOLC ÉVE LESZ, hogy megtörtént a nagy szovjet-kínai kibékülés: Gorbacsov elutazott Pekingbe. Valóban történelmi pillanat volt. A szovjet reformkísérlet akkor még a zenitjén tartott, a belpolitikai ellenhatások még nem váltak olyan szembetűnővé, a Nyugat viszont fenntartások nélkül ünnepelte a peresztrojka hősét. Úgy tűnt, hogy a változások hatása alól Kína sem vonhatja ki magát. Milliók hömpölyögtek a pekingi utcákon, Gorbacsovot nem egyszer kerülő utakon kellett, szinte rejtve, a tárgyalások helyszínére szállítani. S záró sajtóértekezletén, (bár nagyon vigyázott arra, hogy bele ne avatkozzon a pekingi eseményekbe,) szinte sugárzott róla a meggyőződés: helyes a tézise, a gazdasági fejlődés kikényszeríti a politikai változásokat, a kettő elválaszthatatlan egymástól, párhuzamosan kell kezelni őket. Pár napra rá már tankok gördültek végig a Tienanmen téren. S a politikai megbékéléstől függetlenül végleg búcsút mondott egymásnak az ortodox kommunizmus két reformkísérlete, a gazdaságé illetve a politikai intézményrendszeré. A szovjet próbálkozás végeredménye ismert, a birodalom széthullott. Hogy a romokon végül is mi alakul ki, az viszont még bizonytalan. A pekingi tavaszt vérbe fojtó kínai vezetés viszont sokáig igazolva láthatta magát. Kína gazdasági fejlődése töretlen és imponáló volt az elmúlt években, s a külvilág lassan beletörődött, hogy amennyiben részese akar lenni az óriási piac kínálta gazdasági és kereskedelmi lehetőségeknek, akkor tudomásul kell venni az emberi jogok „ázsiai értelmezését”. Csakhogy Teng Hsziao-ping halála új helyzetet teremtett. Ismét nyilvánvalóvá vált, hogy egy erősen centralizált hatalmi berendezkedésben milyen pótolhatatlan szerepe van a tekintélynek. Még akkor is, ha már egy ideje a vezető csupán hivatkozási alap, nem tud közvetlenül részt venni az állam irányításában, a nevében mások döntenek helyette. Mindinkább megtudjuk, hogyan töltötte Brezsnyev az utolsó éveit, szinte tetszhalott állapotban, ám a Szovjetunió bomlása mégsem tűnt olyan feltartóztathatatlannak, mint halálát követően, amikor a folyamatok bepótolták az addigi késleltetést. A SINOLOGIA, akárcsak a kremlinológia, külön tudományággá fejlődött, mindkettő arról szól: egy rendkívül zárt társadalomban hogyan lehet olvasni a sorok között a másodlagos utalásokból. Teng halála után korlátozott lehetőségek maradtak a külső megfigyelők számára, hogy megpróbálják megfejteni, mit is hoz majd a kontinensnyi, 1,2 milliárd lakosságú ország jövője. Sikerül-e megszilárdítani az új hatalmi viszonyokat, kinőheti-e önmagát egy új, korlátlan tekintély, aki képes ellenőrzést gyakorolni a folyamatok fölött? Avagy az válik majd meghatározóvá, ami ma még inkább csak jelzésértékű, „másként gondolkodók” elszigetelt próbálkozásai, egyes tartományok érzékelhető elszakadási törekvései és az ezek nyomán elbizonytalandó hatalom növekvő agresszivitása kifelé? A lehetséges válasz szempontjából rendkívül fontos szerepe volt Madeleine Albright Kínát is érintő körútjának, amely nyomán máris felpörgött a vita: milyen politikát kövessen az Egyesült Államok, s persze az egész nyugati világ Ázsiában. Hívei vannak persze az összehangolási politikának, azok, akik azt hangoztatják, hogy Washington nem állhat ki olyan következetesen az emberi jogok mellett Ázsiában, mint Európában tette. Ehhez ugyanis, az utóbbitól eltérően, nincsenek meg a megbízható szövetségesei az ázsiai kontinensen. Ezért is állítja például a londoni Stratégiai Tanulmányok Nemzetközi Intézetének vezető munkatársa, hogy Amerika ázsiai szövetségeseinek a modernizálása sokkal sürgetőbb feladat, mint az európaiaké. Gerry Segal az International Herald Tribüne-ban ugyanis úgy véli: ha tudomásul is vesszük, hogy az emberjogi politika nem fog olyan eredményesnek bizonyulni Ázsiában, mint Európában, az Egyesült Államok nem mondhat le arról, hogy eltökéltséget és erőt mutasson fel, akár Kínával szemben is, amely a tapasztalatok szerint ezt tiszteli. RENDKÍVÜL ÉRZÉKENY időszak következik tehát Ázsiában, ahol a hibás számítások, a feszültség kiélezése vagy a szándékok téves értelmezése súlyosabb következménnyel járhat, mint Európában a hidegháború idején. Olyan időszak vette kezdetét Teng halálát követően, amelynek az alapvető kérdése, hogy az esetlegesen kiszámíthatatlanabbá váló ázsiai nagyhatalom kezelésére milyen eszközök vannak Washington kezében. A szemhunyás az emberi jogok „ázsiai értelmezése” felett a jövőben talán már nem a status quo fenntartását segíti, hanem a téves számításokhoz adhat tágabb terepet. S e tekintetben Hongkong jövője bizonyulhat a lakmuszpróbának, nem is olyan soká. Ha az anyaországnak visszaadott brit koronagyarmat túlságosan gyorsan „Színeződnék vörösre”, az az ezredforduló legfontosabb világpolitikai jelzése lehetne. Lambert Gábor