Magyar Nemzet, 1997. március (60. évfolyam, 51-74. szám)

1997-03-01 / 51. szám

A Magyar Nemzet Csaknem húsz esztendővel az után, hogy Lázár György és Lubomír Strougal akkori magyar, illetve csehszlovák miniszterel­nökök Budapesten aláírták a bős-nagymarosi erőműről szóló egyezményt, az azóta meglehető­sen sok vitát kiváltó, indulatokat szülő ügy a hágai Nemzetközi Bíróság napirendjére kerül. Már­cius 3-tól egy héten át a magyar érveket hallgatják meg, naponta 120-140 perben. Kéthetes szünet következik, majd a szlovák felet hallgatják meg. Ezután, április el­seje és negyedike között a bírák felkeresik mindkét országot, és helyszíni szemlét tartanak. A két küldöttség ezt követően ismétel­ten összefoglalja érveit, döntés pedig várhatóan ez év őszére szü­letik. Prágából egyébként senki sem lesz ott Hágában, a szövetsé­gi köztársaság szétválását köve­tőn Csehország jelezte: ebben a kérdéskörben semmilyen vonat­kozásban nem érintett, s nem tart­ja magát jogutódnak. A per kezdete mindkét fél küldöttségét bizakodó hangulat­ban találja. Pozsonyi hírek sze­rint Szlovákiában abban bíznak, hogy a bíróság 51 esztendeje alatt sosem mondtak ki olyan ítéletet, amelyben egy nemzet­közi szerződést egyoldalúan fel­mondó felet hozta volna ki győz­tesnek. Ez ugyanis az egyik pont, amelyben a testületnek döntenie kell: „Joga volt-e Ma­gyarországnak felfüggeszteni vagy abbahagyni az építkezési munkálatokat, illetve felfüggesz­teni majd később megszüntetni a szerződést?". Szomszédunk szakértői állítják, ha a magyarok tárgyalások útján akarták volna felbontani a szerződést, úgy Bu­dapest mostani esélyei is na­gyobbak lennének. Szénási György, a Külügymi­nisztérium nemzetközi jogi fő­osztályának irányítója, a hágai magyar küldöttség vezetője ezzel szemben azt állítja, a nemzetközi jog igenis biztosít lehetőséget ar­ra, hogy egy szerződést akkor is meg lehessen szüntetni, ha maga a megállapodás erre nem teremt lehetőséget. Márpedig, mondotta, Magyarország igen terjedelmesen bizonyítja, hogy ebben a konkrét esetben erre joga volt. Budapest persze, minden civilizált ország­hoz hasonlóan rendkívüli jelentő­séget tulajdonít a jogbiztonság­nak, s nyilvánvalóan a szerződé­sek megtartását tekinti a nemzet­közi jog egyik alapvető elvének. Ebben az esetben azonban alapos oka volt néhány másikat szembe­állítani ezzel az elvvel. Az egyik ilyen elem az, hogy a másik fél súlyosan megszegte a szerződést. Ezzel párosul az a szükséghely­zet, amelybe Magyarország az után került, hogy a másik fél folytatta azt a tevékenységet, amely - budapesti értékelés sze­rint - kárt okoz. A következő érv pedig az, hogy a körülmények alapvető mértékben megváltoztak azokhoz képest, amelyek a szer­ződéskötéskor fennálltak. Szénási György egyébként azt a pozsonyi állítást is cáfolja, hogy Magyar­­ország nem egyeztetett volna a szerződést felmondó 1992 májusi nyilatkozat közzététele előtt. A külügyi főosztályvezető emlékez­tetett rá, Budapest többször és hi­ába javasolta, hogy tisztázzák a kérdéseket, s kezdődjenek tárgya­lások arról, mennyire megalapo­zottak a magyar fél aggodalmai, ezzel egyidőben pedig javaslatot tett a szerződés módosítására. Ezeket a másik fél elutasította és belekezdett a C variánsként is­mert terv megvalósításába (Du­nacsúnnál elrekesztették a Dunát, így biztosították az erőmű műkö­dését). Ez volt a fő oka annak, hogy Budapest felmondta az 1989-ben felfüggesztett ’77-es szerződést, és javasolta, hogy a hágai Nemzetközi Bíróság dönt­sön a kérdésben. Az akkor még létező Csehszlovákia a kérést el­utasította, végül az Európai Kö­zösség közreműködésével sike­rült ezt elérni, már Szlovákiával. „Magyarország semmiképpen sem járhat rosszul a hágai Nem­zetközi Bíróság döntését köve­tően” - állítja Szénási György, aki szerint a jelenlegihez képest a határozat csak kedvezőbb helyze­tet teremthet. „Ez nekünk teljesen megalapozott meggyőződésünk, s véleményem szerint ezt a szlová­kok is tudják” - mondotta a kül­ügyi főigazgató, hangsúlyozva: Szlovákia jogsértést követett el, amikor Budapest helyett és nélkü­le döntötte el, „mi a jó nekünk”. Márpedig a pozsonyi nyilatkoza­tok erre utalnak. Azt sugallják, hogy Szlovákia ártatlan, semmi mást nem tett, csak egy létesít­ményt állagmegóvás címén meg­próbált fönntartani. „Ez nem igaz, egyszerűen elvitték a Dunát, anél­kül, hogy Budapest véleményét kikérték volna. S tudniuk kellett, a nemzetközi joggal ellentétesen cselekednek.” - hangoztatta a ma­gyar küldöttség vezetője. S kollé­gáival egyetemben meg van győ­ződve afelől, hogy arra a kérésre, miszerint „Joga volt-e a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság­nak az ideiglenes megoldást (C variánst) kidolgozni és 1992 októ­berében üzembe helyezni?”, a tes­tület nemmel válaszol majd. Felvetődik persze a kérdés, hogy Magyarország teljes mér­tékben ártatlan-e? S tulajdonkép­pen ezzel függ össze az az ugyan­csak bírósági válaszra váró kér­dés is, hogy „melyek a szerződést megszüntető 1992 májusi magyar nyilakozat joghatásai?” Szénási György szerint Magyarország ab­ban nem ártatlan, hogy a korábbi rendszer alatt nem tett meg min­dent a beruházás környezeti, gaz­dasági hatásainak teljes mértékű, a nemzetközi normáknak megfe­lelő minőségű felméréséért. Mint mondotta, Budapest 1989 óta fo­lyamatosan jelezte, hogy nagyon fontos mulasztások történtek, s kérte, pótolják ezeket még mie­lőtt véglegesítik az építményeket, illetve üzembe helyezik azokat. Ez azonban nem történt meg. Az utolsó bíróság előtti kér­dés az, hogy „melyek a bíróság döntésének jogkövetkezményei a felekre háruló jogok és kötelezett­ségek terén?”. Magyarország számára az a fontos, hogy a bíró­ság a szlovákok jogsértő lépését megelőző állapotot ítélje meg, mint olyat, amelyet helyre kell ál­lítani. Július Binder, az erőmű atyjának nevezett szlovák beru­házó, e héten azt jelentette ki, hogy bármit is döntsön a bíróság, Dunacsúnt nem bontják le. „Csakhogy ez egy másik kérdés”, mondotta Szénási György, meg­ismételve: Magyarországnak pil­lanatnyilag az a fontos, hogy el­vitték a Dunát, a régi mederbe a korábbihoz képest elenyésző mennyiségű víz jut és ez Szlová­kia egyoldalú döntése alapján tör­ténik így. Márpedig a nemzetközi jog elveinek megfelelően „a Du­na közös határfolyó, s Csehszlo­vákiának majd Szlovákiának nem volt joga egyoldalúan rendelkez­ni ezzel a vízzel.” Ezért kéri a magyar fél a bíróságtól az 1991- es, egyenrangú tárgyalási pozí­ciók visszaállítását. Ezt követheti a szakértők egyeztetése arról, hogy mit kell tenni a Duna és a régió védelmében, illetve a hajó­zás biztosítására. Az ítélet kihir­detése után ugyanis a két félnek hat hónap áll rendelkezésére arra, hogy a végrehajtás mikéntjéről megállapodjon. Amihez - tette hozzá a magyar diplomata - megintcsak nagyon fontos annak megállapítása, hogy ki és milyen mértékben felelős azért, amit tett vagy nem tett. Közismert azonban, hogy a hágai Nemzetközi Bíróság elsőd­legesen kompromisszumra törek­szik, így igen csekély a valószí­nűsége annak, hogy valamelyik félnek mindenben igazat ad, a másikat viszont kizárólag elma­rasztalja. Szénási úgy véli, nehe­zen elképzelhető, hogy Magyar­­országot érzékeny módon elma­rasztalják. Egyébként Budapest­nek az sem érdeke, hogy Szlová­kia nagyon megszégyenítve ke­rüljön az ügyből. Ez ugyanis va­lószínűleg nehezítené a már em­lített, ítélet­ utáni tárgyalásokat. Július Binder sem követel Szlo­vákiának teljes sikert. Mint az utóbbi napokban kijelentette: „a Nemzetközi Bíróság némi kímé­lettel kezeli majd az előrelátható magyar kudarcot, s talán némi engedményt juttat Budapestnek is”. A pozsonyi nyilatkozatok egyébként azt is sugallják, hogy a két fél között folynak a szakértői tárgyalások, s ha már a per kez­detéig nem is, de az ítélethirde­tésig még meg lehet állapodni. A hágai magyar küldöttség vezető­jének ezzel szemben nincs tudo­mása ilyen egyeztetésekről. Nagy Iván Zsolt Húsz évvel az aláírás után, két nappal a hágai per előtt Bős-Nagymaros legújabb fejezete BÉKETLEN BÚCSÚ A héten temették el Teng Hsziao-pinget, akinek a halálát követően több robbantást hajtottak végre Kína ujgurok lakta tartományaiban I­M Bosznia önmagában igazolja a NATO fennmaradását Amerika, az európai hatalom BRÜSSZEL­­ „Mindannyian bűnösök vagyunk abban, ami az elmúlt években a Balkánon tör­tént. Otthon a vacsoraasztal mel­lől néztük a televízión, mi tör­ténik Boszniában, pedig, ha a NATO két nemzedéken át képes volt elrettenteni a szovjet biro­dalmat, akkor ez a visszatartó erő Milosevics esetében is bizonyo­san működött volna”. Ekként vé­lekedett a NATO jelentőségét alátámasztva Tom Lantos ameri­kai kongresszusi képviselő a múlt hét végén Brüsszelben ren­dezett, „Amerika és Európa: az egység ideje, a vízió ideje" című konferencián. A magyar szárma­zású amerikai honatya kijelentet­te, Jugoszlávia esete is arra pél­da, hogy Európának - s még in­kább Kelet-Közép-Európának - szüksége van az észak-atlanti szövetség stabilizáló erejére. * Új lendület Az amerikai Nemzetközi Startégiai Tanulmányok Központ­ja (CSIS) által - Jacques Delors, az Európai Unió volt vezetője és Zbigniew Brzezinski amerikai kül­politikai szakértő, volt nemzetbiz­tonsági főtanácsadó elnökletével - szervezett konferencia vezérgon­dolata az volt, a hidegháború után az Egyesült Államoknak vajon ér­deke-e az, hogy továbbra is Euró­pában maradjon. Az 1979 óta im­már ötödször megrendezett, biz­tonsági témákkal foglalkozó ta­nácskozáson - az üzleti és a tudo­mányos élet, a kormányzati szféra és a sajtó mintegy 200 képviselő­jének részvételével - rekordszá­mú, több mint két tucat amerikai honatya jelent meg. Nem véletle­nül, a konferencia célja ugyanis bevallottan az volt, hogy az ameri­kai képviselők, - akik nem utolsó sorban majd a NATO-bővítés rati­fikálásakor jutnak fontos szerep­hez - rangos európai előadóktól, első kézből kapjanak tájékoztatást a kontinens folyamatairól. Tom Lantos után, aki Zbig­niew Brzezinskinek, a lengyel származású amerikai külpolitikai szakértőnek a szavaival az ame­rikai-európai együttműködés jel­képe, az euroatlanti bővítésben sokkal közvetlenebbül érintett Cimoszewicz lengyel kormányfő az amerikai képviselők meggyő­zéséhez egyenesen a daytoni megállapodást tető alá hozó Richard Holbrooke-ot idézte. A volt amerikai külügyminiszter-he­lyettes ugyanis európai hatalom­nak nevezte az Egyesült Államo­kat, amelynek Cimoszewicz sze­rint Európával együtt érdeke, hogy az is maradjon. Lamberto Dini olasz külügyminiszter sze­rint a tengerentúlon ugyan gyak­ran némi ellenérzéssel szemlélik az Európán belüli integrációs fo­lyamatokat, ám az Egyesült Álla­mokban is látni kell, hogy annak semmiképpen sem célja a konf­rontáció vagy Amerika kiszorítá­sa Európából. A vasfüggöny le­­hulltával persze sokakban felvető­dött a kérdés, hogy mi indokolja a védelmi elkötelezettséget. Dini - némi európai önkritikával - erre a következő választ adta: a boszniai válság friss tapasztalata is azt mu­tatja, hogy amíg az öreg földrész egyedül próbálkozott a rendezés­sel, eredménytelenek voltak a kí­sérletei és egyre több „félreértés” adódott mind a kontinensen belül, mind Európa és Amerika között. Ám amint az Egyesült Államok átvette az irányítást, a harcok megszűntek és elkezdődött a day­­toni folymat. Mellesleg hatalmas új lendületet kapott maga az Észak-atlanti Szövetség is. Eltérő hangsúlyok Minden felszólaló - köztük Javier Solana főtitkár is - egyetér­tett abban, hogy a boszniai tragé­dia önmagában is igazolja a NATO fennmaradását. A hang­súlyok azonban természetesen né­mileg eltérőek voltak. Míg Solana - és magától értetődően Cimo­szewicz is - a keleti bővítés fon­tosságát és szükségszerűségét he­lyezte előtérbe, Dini nem mulasz­totta el, hogy nyomatékosan rámu­tasson: az atlanti közösség nem fe­ledkezhet meg „a nyugati civilizá­ció bölcsőjével”, a mediterrán tér­séggel fenntartott létfontosságú kapcsolatokról sem. E régió stabi­litása és gazdasági növekedése Eu­rópához hasonlóan az Egyesült Ál­lamoknak is kiemelkedő érdeke, fogalmazott, hozzátéve, hogy a Délhez ugyanazzal a nyílt stra­tégiával kell közelíteni, amely a Kelettel szemben érvényesül. Partneri Oroszország? A NATO terveit nyilvánva­lóan érzékenyen érintik Oroszor­szág szándékai és reakciói, ám mind Cimoszewicz, mind Dini azt hangsúlyozta, hogy egy stabi­labb Kelet-Közép-Európa a NATO és Moszkva közeledését, együttműködését is segíteni fog­ja. Az olasz külügyminiszter sze­rint Oroszország részvétele elen­gedhetetlen az európai biztonsági architektúra kiépítéséhez, s már pusztán ezért is Oroszország és a NATO partnerré tétele lesz a jö­vő század egyik fő kihívása. Legalábbis a NATO részéről. A lengyel kormányfő ugyanis emlékezetetett rá, ahogyan a nyu­gat-európai integráció egyik fő feltétele a német-francia megbé­kélés volt, úgy a megosztott Eu­rópa eggyé olvasztásához nagy­ban hozzájárulhat a lengyel-né­met „kiegyezés”, illetve e három ország egymásra találása a „weimari háromszögben”. Varsó - mondta lényegében a régió más országai nevében is beszélve - a többi szomszédjával, Moszkvával Kijevvel, Minszkkel és Vilniusz­­szal is rendezni akarja a viszo­nyát. A maga részéről e jó kap­csolatokat vinné hozományként a NATO-ba és az Európai Unióba. (simon) Nemzetközi élet SZOMBAT, 1997. március 1. s­i­h Hongkongi lakmusz NYOLC ÉVE LESZ, hogy megtörtént a nagy szovjet-kínai kibékülés: Gorbacsov eluta­zott Pekingbe. Valóban történelmi pillanat volt. A szovjet reformkísérlet akkor még a zenitjén tartott, a belpolitikai ellenhatások még nem váltak olyan szembetűnővé, a Nyugat viszont fenntartások nélkül ünnepelte a peresztrojka hősét. Úgy tűnt, hogy a változások hatása alól Kí­na sem vonhatja ki magát. Milliók hömpölyög­tek a pekingi utcákon, Gorbacsovot nem egy­szer kerülő utakon kellett, szinte rejtve, a tár­gyalások helyszínére szállítani. S záró sajtóér­tekezletén, (bár nagyon vigyázott arra, hogy bele ne avatkozzon a pekingi eseményekbe,) szinte sugárzott róla a meggyőződés: helyes a tézise, a gazdasági fejlődés kikényszeríti a po­litikai változásokat, a kettő elválaszthatatlan egymástól, párhuzamosan kell kezelni őket. Pár napra rá már tankok gördültek végig a Tienanmen téren. S a politikai megbékéléstől függetlenül végleg búcsút mondott egymásnak az ortodox kommunizmus két reformkísérlete, a gazdaságé illetve a politikai intézményrend­szeré. A szovjet próbálkozás végeredménye is­mert, a birodalom széthullott. Hogy a romokon végül is mi alakul ki, az viszont még bizonyta­lan. A pekingi tavaszt vérbe fojtó kínai vezetés viszont sokáig igazolva láthatta magát. Kína gazdasági fejlődése töretlen és imponáló volt az elmúlt években, s a külvilág lassan beletörő­dött, hogy amennyiben részese akar lenni az óriási piac kínálta gazdasági és kereskedelmi lehetőségeknek, akkor tudomásul kell venni az emberi jogok „ázsiai értelmezését”. Csakhogy Teng Hsziao-ping halála új hely­zetet teremtett. Ismét nyilvánvalóvá vált, hogy egy erősen centralizált hatalmi berendezkedés­ben milyen pótolhatatlan szerepe van a tekin­télynek. Még akkor is, ha már egy ideje a veze­tő csupán hivatkozási alap, nem tud közvetle­nül részt venni az állam irányításában, a nevé­ben mások döntenek helyette. Mindinkább megtudjuk, hogyan töltötte Brezsnyev az utol­só éveit, szinte tetszhalott állapotban, ám a Szovjetunió bomlása mégsem tűnt olyan feltar­tóztathatatlannak, mint halálát követően, ami­kor a folyamatok bepótolták az addigi késlelte­tést. A SINOLOGIA, akárcsak a kremlinológia, külön tudományággá fejlődött, mindkettő arról szól: egy rendkívül zárt társadalomban hogyan lehet olvasni a sorok között a másodlagos uta­lásokból. Teng halála után korlátozott lehetősé­gek maradtak a külső megfigyelők számára, hogy megpróbálják megfejteni, mit is hoz majd a kontinensnyi, 1,2 milliárd lakosságú ország jövője. Sikerül-e megszilárdítani az új hatalmi viszonyokat, kinőheti-e önmagát egy új, korlát­lan tekintély, aki képes ellenőrzést gyakorolni a folyamatok fölött? Avagy az válik majd meg­határozóvá, ami ma még inkább csak jelzésér­tékű, „másként gondolkodók” elszigetelt pró­bálkozásai, egyes tartományok érzékelhető el­szakadási törekvései és az ezek nyomán elbi­­zonytalandó hatalom növekvő agresszivitása kifelé? A lehetséges válasz szempontjából rendkí­vül fontos szerepe volt Madeleine Albright Kí­nát is érintő körútjának, amely nyomán máris felpörgött a vita: milyen politikát kövessen az Egyesült Államok, s persze az egész nyugati világ Ázsiában. Hívei vannak persze az össze­hangolási politikának, azok, akik azt hangoz­tatják, hogy Washington nem állhat ki olyan következetesen az emberi jogok mellett Ázsiá­ban, mint Európában tette. Ehhez ugyanis, az utóbbitól eltérően, nincsenek meg a megbízha­tó szövetségesei az ázsiai kontinensen. Ezért is állítja például a londoni Stratégiai Tanulmá­nyok Nemzetközi Intézetének vezető munka­társa, hogy Amerika ázsiai szövetségeseinek a modernizálása sokkal sürgetőbb feladat, mint az európaiaké. Gerry Segal az International Herald Tribüne-ban ugyanis úgy véli: ha tudo­másul is vesszük, hogy az emberjogi politika nem fog olyan eredményesnek bizonyulni Ázsiában, mint Európában, az Egyesült Álla­mok nem mondhat le arról, hogy eltökéltséget és erőt mutasson fel, akár Kínával szemben is, amely a tapasztalatok szerint ezt tiszteli. RENDKÍVÜL ÉRZÉKENY időszak kö­vetkezik tehát Ázsiában, ahol a hibás számítá­sok, a feszültség kiélezése vagy a szándékok téves értelmezése súlyosabb következménnyel járhat, mint Európában a hidegháború idején. Olyan időszak vette kezdetét Teng halálát kö­vetően, amelynek az alapvető kérdése, hogy az esetlegesen kiszámíthatatlanabbá váló ázsiai nagyhatalom kezelésére milyen eszközök van­nak Washington kezében. A szemhunyás az emberi jogok „ázsiai értelmezése” felett a jö­vőben talán már nem a status quo fenntartását segíti, hanem a téves számításokhoz adhat tá­­gabb terepet. S e tekintetben Hongkong jövője bizonyulhat a lakmuszpróbának, nem is olyan soká. Ha az anyaországnak visszaadott brit ko­ronagyarmat túlságosan gyorsan „Színeződnék vörösre”, az az ezredforduló legfontosabb vi­lágpolitikai jelzése lehetne. Lambert Gábor

Next