Magyar Nemzet, 1997. június (60. évfolyam, 126-150. szám)
1997-06-07 / 131. szám
SZOMBAT, 1997. június 7. Ünnepi könyvhét Magyar Nemzet 19 Nem mese ez, gyermek! Lázár Ervin meg a patás kisangyal Mint kutya bundájába a bogáncs, úgy ragadt Lázár Ervinhez a szó, meseíró. Hiába a tiltakozás, hiába a bizonyság (még a gyermekeknek fölolvasható történetei is valóságos históriák), új elbeszélésgyűjteményeit mindig így indítja útjára a kiadói ajánlás meg az irodalomkritika: mesék ezek, ha gyönyörűek is. Úgy tűnik, a szerző túltette mára már magát ezen a bizony kissé lefokozó megjelölésen, a meseírónak kijáró kedves, vállveregető elismeréseken, és egyre keményebb realitású novellákkal áll olvasói elé. Az Osiris Kiadó idei Lázár Ervin-kötete, a Kisangyal (címlapján Tiziano Bakkhosz és Ariadné című festményének patás kis teremtményével) siratnivalóan komoly korrajz, Lázár Ervin módra. Benne vannak az író gyermek- és ifjúkorának gyönyörűségesen szörnyű évei, benne az ötvenes évek különös figurái, a hatvanas évek nagyvárosi szegénysége, s egy kicsit mai napjaink kilátástalan meghittsége is. Nem mese ez, gyermek, mondhatjuk Arany János után szabadon a kétszáz oldalnyi, izzóan tehetséges írás olvastán, hanem maga a XX. századi magyar valóság, Lázár Ervin világlátása szerint. A patás kisangyal, ki a címlapról néz mireánk, Lázár Ervin lelke alighanem. Gyermekienédesen gonosz és angyalian jóságos. Ennyi Lázár Ervin írósága. A legtöbb 1997 magyar prózairodalmában. (Lázár Ervin: Kisangyal. Osiris, Budapest, 1997, ára 920 forint) „Megfigyelték-e már, hogy ebben a században minden igazabbá, igazabb önmagává vált? A katona hivatásos gyilkossá, a politika bűnözéssé, a tőke hullaégető kemencékkel fölszerelt emberpusztító nagyüzemmé, a törvény a szennyes játék játékszabályává, a világszabadság a népek börtönévé, az antiszemitizmus Auschwitzcá, a nemzeti érzés népirtássá. Korunk az igazság kora. És merő megszokásból mégis hazudoznak, ám mindenki átlát a szitán, ha azt kiáltják: szeretet - mindenki tudja, hogy eljött a gyilkosság órája, ha azt, törvény - a lopásé, a rablásé" - hangzik Kertész Imre összefoglalója a mi XX. századunkról. Fekete a kép. Keserű a szó. Mindvégig. Az írót a fogalmak tisztázásának vágya hajtja. Meg a nagy kérdés, hogy megérthetjük-e valaha az életünket. Mert amint Rimbaud, akitől a címet kölcsönözte, fogalmazta: „Én, ez valaki más”, vagy ahogy a mottóul választott Pessoa: „s bár so Valaki más Kertész Imre töprengései a változásról ha nem léteztem, tünékenyen és formátlanul bolyongok egy olyan valakinek az álmaiban, aki soha nem volt képes megformálni”. Válasza pedig így hangzik: „Megérthetem-e? Minden ellene szól: a bennem gyökerező idegen én, az önigazoló moralista, a hazug fabulagyártó". A Valaki más. A változás krónikája című, naplószerű kötetben a Németországban tavaly jelentős sikert elért író olyan kérdéseken elmélkedik, mint: Kik vagyunk? Honnan jövünk? Mi a szabadság? Hol az otthon? Milyen ez a „kelet-európai kisnemzeti lélek"? „Belső pusztulásán" töpreng, társa „boldogság-tehetségén", „e minden más talentumnál rendkívülibb adomány” mibenlétén, a „mindennapi agresszión”, azon, hogy miért maradnak el „útmutató álmai”, miért az otthontalanságban talál otthonra. (Kertész Imre: Valaki más. A változás krónikája. Magvető, Budapest, 1997, ára 790 forint) / * 4 * Felelősséggel tartozunk hőseinknek Csíki László és A pusztulás gyönyöre Csíki László 1982-ben jött át Erdélyből Magyarországra. Tizenöt év hosszú idő, s bár egyetlen magyar irodalomról beszélünk, az erdélyi indíttatás írói karakterének lényeges vonása ma is. Új kötetének minden elbeszélése már itt született. - Azt hiszem, az ember a reflexeit, amelyek hosszú időn át alakulnak ki, nem veszíti el - mondja Csiki László. - És nekem egy sereg dologra, legyen az erdélyi vagy magyarországi, a válaszkészségem mindig az ott tanultakból származik. Azt szoktam mondani, hogy az én témáim már földrajzilag is periférikusak, tehát kisebbségiek. Azt hiszem, hogy amit mi kisebbségnek nevezünk, általános dolog, végül is mindenki kisebbségben van valakihez képest. Vagy valamihez képest. Azt szeretném valahogy sugallni, hogy a határon túl élő magyaroknak nem elsődleges jellemvonásuk, hogy ők a kisebbségi nemzethez tartoznak. Elsődleges jellemvonásuk, hogy teljes értékű emberek. A kisebbség, az a helyzetük. Valami ilyesmit próbáltam megírni azokban a történetekben, amelyek A pusztulás gyönyöre címmel jelentek meg a könyvhétre a Jelenkornál. Egy részük Erdélyben játszódik, van, amelyik Magyarországon, és van, amelyik valahol ebben a térségben. Ezek az emberek emberek. Bárhol élnek, bárhogy meg vannak csonkítva, bármilyen veszélyek között élnek, éppúgy szerelmesek, születnek, élnek, úgy halnak meg, mint minden ember. - Olyan híven ábrázol, mint mondjuk egy németalföldi festő, mégis valami mást csinál, mintha hagyományos prózát írna. - Azt szoktam mondani, hogy öt centivel a valóság fölött történnek ezek a dolgok, az egyik darabomnak ezt is adtam alcímnek, hogy Történik öt centivel a valóság fölött. A Kínai védelem című elbeszélésem kapcsán a filmgyárral levelezek, és ők említették föl azt a történetet, hogy Medgyessy Ferencnek azt mondta valaki, hogy a ló nem jól tartja a lábát. Mire Medgyessy azt mondta, de barátom, ez nem ló, hanem szobor. Valami ilyesmit kellene létrehozni, hogy meddig ló és meddig szobor, ezt kéne eldönteni, meddig esztergályozzuk, fúrjuk, faragjuk ezt a valóságot. Fontosak a történetei, de az ember gondolkodása, a körülményeihez való alkalmazkodása vagy nem alkalmazkodása még fontosabb. És a veszélyeztetettségük! A pusztulás gyönyöre félelmetes példa erre. A pusztulás gyönyöre arról szól, hogy van egy katasztrófa utáni táj, ahova bérvadászokat fogadnak föl, hogy kipusztítsanak minden élőlényt, amely a fertőzést terjeszthetné. Kiderül persze, hogy ezek a vadászok önmaguk is fertőzöttek lesznek időközben, tehát valakinek őket is el kell pusztítani. - Ez parabola, szimbolikus történet. - Ha akarom, parabola, ha akarom, egyszerűen csak Kelet- Közép-Európa. Ebben a térségben mindig volt valamiféle misztikus dolog. Régebben írtam A céda nyálban, hogy valaki ajándékba kap egy tapsifülest, és emiatt iszonyatos bajba keveredik. Házkutatás lesz nála, elveszti az állását... A dolog a maga groteszkségében azt példázza, hogy mindegy, hogy elmosolyodtam-e a nagygyűlés közben, vagy nem tapsoltam éppen, vagy hogy nálam hagynak ajándékba egy tapsifülest, ez engem bajba sodorhat. A történet groteszkségéhez az is hozzátartozik, hogy aki nála hagyta a nyulat, az el is feledkezik róla. - A Földút itt és most, Magyarországon játszódik. Tragikomikus, sőt, igazi humora is van, és jelentkezik ebben is a lebegés a valóság felett. Valamikor ’94-ben játszódik, az úgynevezett rendszerváltozás után, amikor kezdik viszszaadni a földeket azoknak, akiknek volt, azoknak is, akiknek nem volt, és munkanélküliek meg nyomorultak egy faluban, valahol. Valaki a régi földje határait megpróbálja kijelölni, de közben már arra a földterületre építettek mások. Ezt a motívumot egyébként már egyszer elsütöttem a Titkos fegyverek című regényemben. Ott két államhatárról van szó. Mulatni ott lehet rajta, hogy mit látnak ezek az emberek részben a múltjukból, részben a szabadságukból. A szabadságukból azt látják, hogy a kocsmában bármilyen egyletet lehet alakítani, mert most gyülekezési szabadság van. Ugyanakkor az derül ki a történet végén, hogy mindenki ünnepelni akar valamit, vagy ellenünnepet szervezni, és a falu egyik végén főzik a birkagulyást X.-ék, az új tulajdonosok, másik végén főzik a tulajdonból kimaradtak, és a falu egyikre se megy el. Fő, rotyog a birkagulyás, a felvégen is meg az alvégen is, és hol van a falu? -Tanítani nem akar egy prózaíró? - Nem volnék jó tanító. Falusi tanárnak se voltam jó, nem sokáig csináltam, az igaz. Én akármennyire elrugaszkodom a valóságtól, azért odafigyelek akár a szakkifejezésekre is, hogy ha egy erdőt kivágnak, akkor mi a vágat, mi a nyiladék, hogy ha egy virág virágzik, akkor az milyen színű, ha egy eszközt használnak, azt hogyan használják. Ezt azért tudni kell. Én például a lebbencsleves receptjét Veres Péter egyik szociográfiájából tanultam meg, meg is őrjítettem vele a családomat, mert nem szerették, mindig ezt akartam főzni, de nyilván nem ez volt a legtöbb, amit Veres Pétertől tanultam. Inkább a felelősség, hogy hogyan bánunk az anyagunkkal. - Mit gondol, mennyire járult hozzá a világ folyásához ezekkel az írásokkal? - Annak idején, amikor ifjú és Erdélyben élő író voltam és újságíró is - ugyanannak tartottam egyébként az újságírást, mint az írást, nemcsak én, hanem az én egész nemzedékem, amit mindig második Forrás nemzedéknek neveznek -, akkor azt hittem, hogy ezzel valamit lehet mozdítani. A dolog annyiban reális, hogy legalább a cenzúrát mindig sikerült felbosszantanom. Ma már nem hiszem, hogy világmegváltásra lehetne vállalkozni, ennek ellenére azt tartom, ha belevágtunk valamibe, hogy valamit elmondjunk, és azt helyileg, időben s emberekben lokalizáljuk, akkor be kell tartanunk a törvényeiket. Ennyi felelősséggel tartozunk saját hőseinknek. Csíki László Kubik Történik valami, lágyan, akár a fésű fogai közt, amikor estefelé a törődött kubikos kiszedi hajából a földtörmeléket, de fehér porát nem mossa le. Történik valami, élesen, mint a belekben, a májban, a hajnali hasnyillalások, éjféli izomgörcsök riasztó érzetével, és rejtett okokkal, akár a verejtékezés a szentmise alatt. Történik valami, akár a jól indult szóval, csattan végül az asszony, a gyerek arcán, és szégyene visszaüt, újabb szitokra késztet, az egytál meleg ételt is leüti asztaláról a kubikos, majd a vécé magányában markába pereg a könnye, azt szepegi: mi történt? Történik valami. Könyvheti oldalainkat Albert Zsuzsa, Ferch Magda, Gróh Gáspár, Kelecsényi László, Lőcsei Gabriella és Osztovits Ágnes írta Csíki László: Öt centivel a valóság fölött történnek a dolgok Schiller Zsuzsa felvétele ! Pilinszky - levelekben Személytelen személyesség A telefon, a fax, a számítógép korszakában az írói levelezések jelentősége csökkent, legalábbis azoknak a korszakoknak monumentumaihoz képest, amelyekben a műfajnak oly kiemelkedő értékei születtek, mint a Petőfi-Arany vagy a Babits-Juhász Gyula-Kosztolányi levelezés. Ezek nem pusztán a filológusok számára kínáltak érdekességeket, önmagukban is fontosak, esztétikai értelemben is irodalmi értékűek voltak. Nem kevésbé izgalmasak azonban a kortárs levelezések sem: hiányosságaikkal, töredékességükkel, esetlegességükkel fejezvén ki mindennapjainkat. Álljanak az irodalmiasságtól akár a legtávolabb, az írói levelezések összhatása szigorúan párhuzamos a korszakok irodalmának, korstílusának változásaival. Pilinszky János leveleiből két kötet is megjelent a könyvhétre: az életműsorozatban az Osiris gyűjteményes kiadványa és a Kortárs Kiadó kéziratokat, irodalmi érdekességeket közreadó, bibliofil igényeket kielégítő kiadványainak sorában egy tematikus válogatás. Ebben a költő két római útja során keletkezett beszámolókat interjúk és rádióelőadások szövege egészíti ki. A könyvek - s ez így természetes - nem rajzolják át a Pilinszky-képet, hiszen a költészet paradoxona szerint a csak a címzetteknek szóló írásoknál a nyilvánosság elé szánt versek mindig intimebbek. Pilinszky levelezéséből nem bontakozik ki másik, költői énjével szembeállítható „civil” személyiség. Az egyéniség oszthatatlan, Pilinszky hétköznapi lénye ugyanolyan esendő, a tárgyi világban helyét nem lelő, kapcsolataiban gyermekien naiv, mint amilyennek verseiből ismerhető meg. Annyiban mégis újat kaphat az olvasó, s különösen azok, akik a költővel nem találkozhattak, hogy megbizonyosodhat arról: a verseinek hőseként megjelenő költő nem stilizálta magát hétköznapi énjéhez képest. Ritkán bukkan elő leveleiben maga az irodalom, jobbára a kívülről szervezett programokban, előlegkérésekben, meghívásokra reagálva jelenik meg, bár ezek az információk bőséges forrást jelenthetnek az életmű kutatói számára, s tekintve Pilinszky mindinkább elismert meghatározó szerepét a korszak magyar irodalmában, lírai autoritása révén az elejtett mondatoknak is kiemelt jelentőségük lehet. Még akkor is, vagy tán éppen azért, mert Pilinszky, noha az irodalomban élt, a szó szokásos értelmében vett irodalmi életben idegenül mozgott. A levelek inkább egy minden gyakorlatiasságtól mentes, nem erre a világra való kisember bizonytalanságát tükrözik, akinek közvetlensége, szerénysége, gondolatiságának a reális világgal szemben a transzcendenciára való nyitottsága látszólag sok nehézséget okoz. De ugyanezek a kiváltó okok egyúttal e problémák fölé is emelik. Pilinszky nem szeretett irodalmi levelet írni, „mű”-értékű levele alig néhány szerepel a kötetekben. A Pilinszky Rómában e szempontból koncentráltabb, különösen az 1947-es utazás beszámolói (édesanyjának s a Választ szerkesztő Sárközi Mártának) még egy lehetséges irodalmi élet részeként jelenítik meg a költőt, az 1967-es levelekben pedig a nyugati emigráción keresztül a világ irodalmában betölthető szerepe felé való akaratlan gravitáció működése érhető tetten. De igazán személyessé levélben akkor válik, amikor az írásnak valamiféle kötelezettsége is rászakad. Szerkesztőként írja egy hozzá forduló olvasónak: „Amíg a világban keressük a legfőbb jót, Istent csak föladatnak érezzük. Holott: Isten a legfőbb jó, s a világ a föladatunk”. A levelek az e gondolatot megvalósító Pilinszky életútját dokumentálják, s bizonyítják, hogy nemcsak a vers lehet a mindennapi élet „fölstilizálása”, hanem a hit és a költészet elvont igazságai is megjelenhetnek hétköznapi módon; esendőség és magasztosság nem egymást kizáró fogalmak. (Pilinszky János összegyűjtött levelei. Osiris Kiadó, Budapest, 1997, ára 1980 forint. Pilinszky Rómában, 1947, 1967. Kortárs Kiadó, Budapest, 1997, ármegjelölés nélkül. Mindkét kötetet szerkesztette Hafner Zoltán) f ** V'V’V Écsetf - És* X. A' úv-z.~/IÉ Aif C 'S’aS'| 14^-k .