Magyar Nemzet, 1997. július (60. évfolyam, 151-177. szám)
1997-07-21 / 168. szám
6 Maggyar Nemzet „...a dolgot ét magát nézzük...” Apátia Gratz Gusztáv, a feddhetetlen jellemű politikus és a kilencvenes évek újra felfedezett történésze a dualizmus korának parlamenti eseményeit követve, részletesen időt annál az 1896 és 1912 közötti időszaknál, mikor is egyetlen fontos törvényt nem sikerült elfogadni. Az évek során más-más formációban felálló ellenzék folyamatos obstrukciója csak a napilapok címlapjain volt esemény, de az ország lakosságát akkor még nem érintette, a gazdaság ugyanis virágzott. A felelőtlen politizálás, a honatyák napi csillogása, a taps és fütty árát néhány év múlva kellett megfizetnie az országnak. Háborúval, forradalommal, terrorral. Vajon mi történt volna, ha nem virágzik a gazdaság? A képviselők jobb belátásra térnek? Nem tudni, de annyi bizonyos, máig isszuk a levét a tizenhat elvesztegetett esztendőnek, amikor a ki a jobb hazafi, az eltökéltebb pártember, a hangzatosabb szónok minden más kérdést háttérbe szorított. A mostani parlamenti ellenzék belső háborújának, a ki a jobb hazafi, ki a hitelesebb pártember, eltökéltebb demokrata viaskodásnak nem évek múlva isszuk meg a levét, hanem folyamatosan szenvedünk tőle. Gazdasági virágzásról ugyanis szó sincs, ám olyan történelmi kihívások előtt állunk, amelyek hosszú évtizedekre, akár századokra meghatározhatják sorsunkat. Nemcsak az dől el ezekben az években, hogy ki lesz az új elit, hanem az is, mi lesz az esélytelen többséggel, hogy Európa kiszolgáltatott bérmunkásai leszünk vagy részt kérhetünk a jövőben is sorsunk formálásából. A drámai kérdésekre egyetlen felelet körvonalazódik határozottan: a kormánykoalícióé. Ők tudják, merik és teszik, sokszor hosszú távú megfontolások nélkül, olykor a korrupciótól sem visszariadva. Tehetik többségük biztos tudatában, tehetik, mert az ellenzék egyes erői nem azt keresik, mi az, ami összekötheti, hanem azt, mi az, ami elválaszthatja őket egymástól. Sokan gyakorlatlansággal mentegetik a mai ellenzéket, mondván, negyven év nagy idő, a hőn óhajtott változások pedig olyan lavinaszerű gyorsasággal szakadtak ránk, hogy nem volt idő kiművelt programokhoz kiművelt emberfőket találni. Néhány éve még elfogadhatónak látszott ez az érvelés, ma, a parlamenti demokrácia hetedik esztendejében már-már mulatságos. A demokrácia játékszabályai nem olyan bonyolultak, hogy ne lehessen elsajátítani és betartani őket. Mindenekelőtt azt, hogy a képviselő választás útján kerül a parlamentbe, az esetek többségében valamelyik párt jelöltjeként. Pártállása még akkor is fontos, ha egyéni küldöttnek választották, hiszen a polgárok leginkább programokra, jelszavakra, olykor az ezek által keltett illúziókra voksolnak, így történt 1990-ben és ’94-ben is. Becsapása hát a választónak a párt megtagadása, a pozíció önérvényesítésre történő felhasználása. A becsapott ember mindenképpen megvonja bizalmát. Vérmérséklete dönti el, más párthoz csapódik, egyenesebbnek vélt, radikálisabb erőkhöz vagy csendes apátiába zuhan, amiből nem lehet kirángatni. Nem akar ő már beleszólni a politikába, az ország életébe, túlélni akar, mint a Kádár-korszakban. Az ellenzéki pártok belső vitáit követve nem akar igazságot teremteni, nem firtatja, ki az igazabb magyar, jobb demokrata, elkötelezetettebb keresztény. Azt látja, a magukat nemzetinek, demokratának és kereszténynek valló politikusok egymást marják, minden energiájukat arra összpontosítják, hogy a másikat kiszorítsák. Bíróságra szaladgálnak, nemzetközi szervezeteknél panaszkodnak, alapszabályokat módosítanak, sajtótájékoztatókat hívnak össze. A kereszténydemokratáknál zajló tragikomédia - az uborkaszezon pompás sajtócsemegéje - a csendben figyelő polgárnak az utolsó csepp a pohárban. Lehet, hogy egyes szereplők most médiasztárrá válnak, lehet, hogy olyan elismerést vívnak ki, olyan meghívások birtokába jutnak, amelyekről nem is álmodtak, de az tudniuk kell, hogy a leghívebb közönségüket elveszítették. Elveszítették a majdani választókat, akik már apatikusan legyintenek a szellemesnek vélt riposztokra, az ügyesnek gondolt oldalvágásokra. És ezeknek az embereknek nemcsak a politikusokból, a politikából is elegük van. Osztovits Ágnes i Magyar Nemzet SZERKESZTŐBIZOTTSÁG Elnöke: KRISTÓF ATTILA Tagjai: BÁCSKAI TAMÁS, DOBOS LÁSZLÓ, JANKOVICS MARCELL, KULCSÁR KÁLMÁN, MAKOVECZ IMRE, MARTONYI JÁNOS, MÁDL FERENC, POMOGÁTS BÉLA Főszerkesztő: TÓTH GÁBOR Főszerkesztő-helyettesek: SZÉNÁS GÁBOR, WINTERMANTEL ISTVÁN Szerkesztők: BÚZA PÉTER, FEHÉR BÉLA MARAFKÓ LÁSZLÓ Rovatvezetők: MESZLENY LÁSZLÓ (belpolitika), HORVÁTH L. ISTVÁN (gazdaság), LŐCSEI GABRIELLA (kultúra), LAMBERT GÁBOR (külpolitika), KESERŰ ERNŐ (levelezés), FAGGYAS SÁNDOR (publicisztika), BOROS ISTVÁN (riport), ÁRVAY SÁNDOR (sport) ___________________________Művészeti vezető: SZABÓ ATTILA__________________________ Szerkesztőség: 1133 Budapest, Visegrádi utca 110-112. Telefon: 344-2500, telefax: 344-3651 Postacím: 1554 Budapest. Pf. 59. Internet-cím: http://www.magyarnemzet.hu E mail: mnemzet@magyarnemzet.hu Kiadja a P & B Média Portfoliókezelő Rt., 1133 Budapest, Visegrádi u. 116. Telefon: 344-2500, telefax: 129-1282 Felelős kiadó: NÉMETH PÉTER vezérigazgató Lapigazgató: VAS GÁBOR Hirdetésfelvétel: Postabank Press Rt. 1133 Budapest, Visegrádi u. 116. Telefon: 270-1388, 344-2500, telefax: 129-1240,129-1461. Vezérigazgató: RITTER TAMÁS Telefon: 465-8540. A hirdetések tartalmáért a kiadó nem vállal felelősséget. A terjesztést szervezi a P & B Média Rt. terjesztési igazgatósága. Telefon: 465-8504, telefax: 149-1580. Igazgató: CSÓRY GYÖRGY Terjeszti a Hírker Rt., a Nemzeti Hírlap-kereskedelmi Egyesülés és a regionális részvénytársaságok, valamint a Kiadói Lapterjesztő Kereskedelmi Kft. Előfizethető a hírlapkézbesítőknél, vidéken a postahivatalokban, Budapesten a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatósága kerületi ügyfélszolgálati irodáin, valamint a Hírlap-előfizetési Irodában (1089 Budapest VIII., Orczy tér 1.; levélcím: NELIR, 1900 Budapest, Orczy tér 1., telefonszáma: 303-3441, 303-3442, faxszáma: 303-3440), közvetlenül, postautalványon vagy átutalással a Postabank és Takarékpénztár Rt. , 11991102-02102799 pénzforgalmi jelzőszámra. Eladási ár hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken 42 forint, szerdán és szombaton 52 forint Előfizetési díj egy évre 9588 forint, fél évre 4794 forint, negyedévre 2397 forint, egy hónapra 799 forint Előfizetés külföldre: Batthyány Kultur-Press Kft., 1011 Budapest, Szilágyi Dezső tér 6., telefon/fax: 00 36 1 201-8891, mobiltelefon: 0036-20 524 -522 E-mail: batthyany@kultur-press.hu Szedés a szerkesztőségben. Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt. Felelős vezető: Lendvai Lászlóné vezérigazgató HU ISSN 0133—185 X HU ISSN 0237-3793 A társadalom összetartó ereje az „Isten halála után” is az erkölcs A hatalom szentsége és a szentség hatalma Az emberi alkotásokon nem fog az idő vasfoga sem. Már Horatius úgy fogalmazott Melpomenéhoz írott költeményében, hogy „mustaque pars mihi vitabit Libitinam”. Tehát úgy értékel, hogy „jobb részem nem enyész, szellemem él tovább”. Önmaga nagyobb, alkotó részét Libitina, az enyészet istennője sem veheti el tőle. Ezt a gondolatát a történelem általánosította, így ez ma már nem csupán a költőre, de általában az alkotó emberre vonatkoztatható. Az alkotás, az iskolateremtés és a kultúrateremtés nem enyészik el. A tudomány, a művészet és a kultúra „halhatatlan”. Az ember biológiai élete is halhatatlan. Halhatatlanságát az ivarsejtek hordozzák. A spermium, az ovium és a kettő egyesüléséből az új életcsíra, a spermovium. Az egyesülés biológiai folyamata ismétlődik az élet kezdete, illetőleg az ember teremtése óta. A monogenezis azt tanítja, hogy az emberiség egy emberpárból származik. Az „ovisták” szerint Éva petefészkében vagy az „antimasculisták” szerint Ádám heréjében az egész emberiség valamennyi nemzedéke már preformáltan, alakilag is benne volt. Ma is úgy tudjuk, hogy az ember öröklését a „genetikus kódok” rejtik. Sokan hisszük azt, hogy az ember testből és lélekből áll. A test múlandó, a lélek halhatatlan. A lélek halhatatlanságában Jézus Krisztus óta hiszünk. Jézus Krisztus óta létezik keresztény kultúra és erkölcsi világrend. Eleddig a római egyháznak három alapmodellje alakult ki: a vértanúk egyháza a IV. századig; az intézményesített egyház, amely a keresztény társadalom és a keresztény állam központja a XIX. századig; valamint napjaink pluralista és szekularizált társadalmának egyháza. Már a XVIII. és a XIX. század racionalizmusa megkísérelte a régi kulturális és erkölcsi értékeket átértékelni, majd a XX. században az értékteremtő, de egyben a vakmerő kísérletező ember lépett a történelem színpadára. Megkísérelte magát az egyházat és annak intézményeit is fellazítani, sőt elpusztítani. Az egyház azonban életben maradt, annak ellenére, hogy a hitetlenek és Nietzsche is Európa megmenekülésének egyetlen esélyét a kereszténység elpusztításában látták. Nietzsche A szerző orvos, egyetemi tanár alapeszménye az ateizmus, helyesebben az antiteizmus volt. A két fogalom nem egy és ugyanaz. Benoulli azt állítja, hogy midőn Nietzsche azt mondta, hogy az Isten halott, az egészen más, mintha azt mondta volna, hogy nincs Isten. Isten tehát volt, de most halott, mert megöltük. Aki az Isten-eszmét kioltja, az a keresztény etika „rabláncait’ is széttöri. Nietzsche szerint az Isten halálával és a keresztény etika száműzésével nyerte vissza az ember a teljes szabadságát. Az Isten halálával, a keresztény etika száműzésével és a korlátlan szabadság elnyerésével, az eddigi értékek lerombolásával az ember Európa szörnyű létformája, a nihilizmus felé rohan. A bolsevizmus már 1917- ben a feje tetejére állította gazdaságát és társadalmát. Ekkor egy antiintellektualista totalitárius rendszer ragadta magához a hatalmat, noha a legmagasabb vezetők zömmel kulturált emberek voltak. Egy pillanatra akkor úgy tűnt, hogy megvalósul Platón álma, a filozófus királyok uralma. Ennek éppen az ellenkezője történt. Hetven év múlva ezért ezt az erős világhatalmat a második technikai-tudományos forradalom megdöntötte, a Szovjetunió 1991-ben kártyavárként omlott össze. Ennek ellenére nagyon tanulságos ez a hetven év, így például saját szemünkkel győződhettünk meg arról, hogy a hatalom miként képes absztrakt eszméket fetisizálni, és ezáltal azt is elérni, hogy az emberek akár az irreálisban is vakon bízzanak. Korunkban különben is ellehetetlenültek a transzcendenciák, új és vakmerő hitek kaptak lábra. Az új hitek pedig a szó szoros értelmében sajátos vallásokat és kultuszokat teremtettek. Maga a sztálinizmus is egy legitimizáló mítosz volt (Julliard), bár az nemcsak a kommunista eszmeiség legitimitását jelentette, hanem ezen túlmenően egy küldetéstudatot is. A sztálinizmus ezért még a politikát és a személyi kultuszt is a „vallás” rangjára emelte. Pogány mítoszt teremtett belőle, akár a németek a fajgyűlölet és az „uralkodó” nép küldetéstudatából és pogány kultuszából. Mindeközben pedig századunkban a történelmi egyházak mélyrepülésének vagyunk tanúi. Az Isten nincs jelen sem gondolatban, sem szóban, sem cselekedetben. Pedig mindig a vallás volt a kultúra hordozója. A vallás hanyatlása így a kultúra hanyatlását is jelenti. A vallás és a kultúra a múltban született organizmus. Ha a történelmi múltat feledjük, a nemzet, a kultúra és a vallás szívét tépjük ki. A XX. század immáron lezárult, a XXI. pedig új Istent, új kultuszt és új erkölcsöt formál. De a kultúra és az erkölcs életszentségét már most létkérdés volna életünk rohanatából kimenteni. A társadalom összetartó ereje az „Isten halála után” is az erkölcs. Ezt a felismerést Lengyelországban egész Európára vonatkoztatta II. János Pál. Azt is hangoztatta, hogy mindaddig nem lesz közös Európa, amíg nem valósul meg a lelki egység. Gerlóczy Ferenc véleménye szerint a hatalom mindig is szentség volt. Publicisztikájában Ehnaton fáraóra hivatkozik, aki egy korabeli ábrázoláson az égiek és a földiek között közvetített. A kaliforniai Berkeley egyetemen tanító történészre, Ernst Kantowiczra hivatkozik, aki a királyok kettős testéről írott könyvében kifejtette: a szent királyok teste egyrészt fizikai, másrészt misztikus test volt. Nagyon leegyszerűsítve Kantowicz azt a keresztény felfogást fogalmazza itt meg, hogy az ember testből és lélekből áll, mivel pedig a király is ember, ezért a szent királyok misztikus teste a lélek. A szentírásból tudjuk, hogy a lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Átvitt értelemben viszont nem csupán a szent királyokat, de az egyházat is szokás Krisztus misztikus testének nevezni. Gerlóczy közlésében hivatkozik a vallásfilozófiát tanító tudós Molnár Tamásra is, aki A hatalom két arca - politikum és szentség című könyvében úgy véli, hogy a hatalom misztikuma, „szentsége” egyetemesen és kivétel nélkül mindig is jellemezte az emberiséget. De Mircea Eliade szerint is a hatalom éppúgy megmagyarázhatatlan, transzcendens jelenség, mint a szentség. A francia történész, Jacques Julliard pedig egyenesen azt mondja ki, hogy a demokrácia csak addig lesz képes megőrizni hatalmának „szentségét”, amíg képviselni tudja az erkölcsi értékeket. A XX. században az emberiség a minden és a semmi határára jutott. Megmaradásának egyetlen esélyét a kereszténység és keresztény erkölcsi értékek visszahozatalában látom. Az embert a demokráciában is csak az Isten és az erkölcsi világrend rettentheti már csak vissza a végső megoldástól, önpusztításától. Az az Isten és az az erkölcsi világrend, melyet Nietzsche, az Antikrisztus és a XX. század megtagadott. Jézus Krisztus arra tanított bennünket, hogy aki őbenne hisz, ha meghal, is élni fog. Európa és a nyugati civilizáció legnagyobb vesztesége ezért a lélek halhatatlanságába vetett hitének az elvesztése (Orwell). Ezért új evangelizációra van szükség. A keresztény ókor nagy misszionáriusa Szent Pál volt, aki a pogányokat a szentség hatalmával térítette. A keresztény újkor nagy misszionáriusa II. János Pál pápa, aki a keresztényeket téríti a szentség hatalmával. A hatalom szentsége és a szentség hatalma megcsókolják egymást. Antalóczy Zoltán Károlyi András rajza J Hetvenhét éves korában Münchenben elhunyt Kecskési Tollas Tibor, a Nemzetőr című emigráns havilap alapító főszerkesztője - adta hírül a rádió. Végakarata szerint szülőfalujában, a Borsod megyei Nagybarcán helyezik majd örök nyugalomra. A nyolcvanas évek végén, még a rendszerváltozás előtt találkoztam vele először New Yorkban, nagy sikerű költői estjén, és itt hallottam először saját előadásában a ma már híressé vált Bebádogoztak minden ablakot... című versét. Akkor kötöttünk barátságot. Utoljára ez év áprilisában kaptam tőlük levelet. Felesége, Maja számolt be Tibor egyre romló állapotáról. Legboldogabbnak tízéves barátságunk alatt akkor láttam, amikor 1995 októberében a nyomdából egyenesen hozzám hozta el a Füveskert 1954-1995 című antológiát. És milyen ráadás volt az az este, amit még abban az évben december 16-án Fehérváry István, a barát és szintén egykori politikai fogoly 75. születésnapján, egy behavazott világvégi vendégfogadóban töltöttünk. Egész este filozofáltunk és terveket szőttünk. Álmodoztunk és iszogattunk. Tibor pedig ragyogott. Amikor elbúcsúztunk egymástól, zsebembe csúsztatott egy minikönyvet, amelyet az ő hetvenötödik születésnapjára jelentetett meg azokban a napokban a lakiteleki Antológia Kiadó. A Bebádogoztak minden ablakot... angolul, németül, olaszul, spanyolul és magyarul. A gyerek örül úgy a karácsonyi ajándéknak, ahogy ő fogadta a kiadó meglepetését. Tollas Tibor 1920. december 21-én született Nagybarca községben. Apja, EMZLEKEZES Kohlmann Tamás ezredes arra volt büszke, hogy nagyapjának testvére, Kohlmann József császári tiszt 1848-ban az osztrák és cári seregek ellen harcolt a magyar szabadságért. Édesanyja, Kecskéssy Jolán - az ő nevét vette fel 14 éves korában - a református zsoltárfordító Gelejti Zsuzsanna leszármazottja. Tollas Tibort 1941-ben avatták a Ludovika Akadémián hadnaggyá. Hadibeosztásban, 1945 tavaszán, Veszprém mellett mindkét keze súlyosan megsebesült, s ennek nyomát őrizte haláláig. Hamis vádakkal 1947-ben letartóztatták. A kiszabott tíz év büntetésből kilenc évet a gyűjtőfogházban, a váci börtönben és a tatabányai rabbányában töltött. A politikai perek felülvizsgálatakor, 1956 júliusában szabadult, majd telepedett le az NSZK-ban. Münchenben megalapította és évtizedeken át szerkesztette a Nemzetőr című lapot. A feladat küldetés volt, mint ahogy az volt az „íródeákság” is a váci börtönben. Tóth Bálint, a fogolytárs írta a Füveskertben: „Tollas (...) az egész mozgalmat táplálta, és eredményre vitte, s aki egy másolóbarát szorgalmával lopott órákon, lopott hónapokon át írta, másolta fordításainkat, verseinket.” Az emlékezet tíznél több háromnégyszáz oldalas, kézzel írott börtönfüzetről tud, de mindössze öt maradt meg: három kötet műfordítás és két kötet vers. Három darab 1956-ban kijutott Nyugatra, két kötet itthon, rejtekhelyen vészelte át a legsanyarúbb éveket. A többi Vác börtönfalai között odaveszett. Tibor azonban haláláig bízott abban, hogy talán egy-két kötet még előkerül... Határ Győző írta 1988-ban Tollas akkor megjelent Varázskor című kötetéről, lírájáról a Nemzetőrben: „Tollas Tibor olyan lírikus, ki elmondhatja magáról: »énekelek, mert Isten énekelnem adta, úgy énekelek, ahogy Isten tudnom adta«. Ez a fajta költői alkat nem néz se jobbra, se balra, hiszen lírája - potenciálisan - benne, vele, mintegy adva van: lírai feladata, lehetősége, termése ennek a potenciális lírának a lesugárzása (...) Varázskor című, új kötete nemcsak húrjainak bámulatos, új megrendülését jelenti az öregkor ajándéka gyanánt, hanem mindinkább előtérbe kerül a szín-líra, a vegytiszta líra hangja. Az ártatlanság megvágyása. A gyermekkor viszszakívánása.” Haláláig ebben fürdött: az ártatlanság sugárzott belőle, és újra lovagolt fűzfasípot fújva. És eközben kaptam azt az áprilisi keltezésű levelet Münchenből, amely már rosszat sejtetett: „Tibornak naponta van egy-két nyugtalan órája, amikor várja, hogy ismét lefogják, bebörtönzik vagy kivégzik” - írta a felesége. „Emlékei között szerepel a gyermekkor és a külföldi előadóutak. Mindenkire, aki írt nekünk, emlékezik, felcsillan a szeme, ha felolvasom a lapot, levelet neki. Néha beképzeli magának, hogy most érkezett külföldről haza." A géppel írott levél végén Tibor keze írása. A nehezen formált betűk, az utolsó belső harc nyoma az életért. Valamenynyiünkért: „Szeretettel: T. Tibor". 3&S. yy/r/fy/.} Nézőpont HÉTFŐ, 1997. július 21.