Magyar Nemzet, 1998. január (61. évfolyam, 1-26. szám)
1998-01-21 / 17. szám
SZERDA, 1998. január 21. Nézőpont Egy következmények nélküli ország A következménynélküliség okairól Az utóbbi hetekben, hónapokban a fenti feleimen futó sorozatomban többféle politikai-közéleti téma kapcsán igyekeztem bebizonyítani, hogy következmények nélküli országban élünk. Olyan országban, ahol a politikai-közéleti szereplők cselekedetei csak nagyon ritkán szembesülnek egyértelmű, esetleg szankcionáló erejű, morális megítéléssel, s ahol az állam feletti társadalmi kontroll enyhén szólva alig-alig létezik. Ez pedig leginkább a hatalomnak kedvez, amely ilyen közéleti „környezetben” szinte parttalanul, s gyakran szemtelenül valósíthatja meg céljait, tisztességes és kevésbé tisztességes szándékait. A helyzet paradoxona éppen az, hogy ez a következménynélküliség az ország, a társadalom egésze szempontjából nem marad - nem is maradhat - következmények nélkül. Arra a kérdésre igyekszem választ keresni, hogy alapvetően milyen okok játszottak közre a rendszerváltozás után, az utóbbi években megfigyelhető következménynélküliség kialakulásában. Ezek szerteágazóak, s alapvetően összefüggnek a rendszerváltozás jellegzetességeivel, a hazai demokrácia sajátos vonásaival. Ezek közül hármat emelnék ki. 1. A következmény nélküliség egyik alapvető oka abban rejlik, hogy a rendszerváltozás során és után, egészen a mai napig nem sikerült integrálni a polgárokat, a civil szférát a demokrácia intézményrendszerébe és mindennapi gyakorlatába. Nem jött létre az államszocialista, diktatórikus jellegű társadalomintegráció helyén egy olyan új társadalomintegratív terv, struktúra, amely a nyugati polgári demokráciákban már évtizedek óta létezik, s amely minden ízében az új, demokratikus rend működését „támasztaná” alá. Egy demokratikus országban ugyanis csak akkor lehet számítani a politikai-közéleti cselekedetek világos és előrelátható következményeire, ha mind a politikai szférát, mind a közszereplőket, mind az állampolgárok sokaságát hasonló integrációs elvek tartják össze. Csak ezen átfogó elvek megléte, rögzülése esetén kérhet számon az állampolgár politikusaitól, „államba” küldött képviselőitől tisztességes és jellemes, valamint demokratikus cselekvést, s fordítva, csak ezen integráltság esetén követelhet a „politika” az állampolgároktól jogkövető, korrekt magatartást. De vajon milyen demokratikus társadalomintegratív elvekre lehet itt gondolni, amelyek egyike sem stabilizálódott még Magyarországon? Semmi meglepően újra, csak olyanokra, amelyek már kialakultak a fejlett nyugati demokráciákban. Ezek közül elsőként lehet megemlíteni azt az individualista polgárerényt, amelynek mindennapi alapjait már kétszáz évvel ezelőtt kifejtette Benjámin Franklin, illetve amelynek kialakulását tudományos módszerrel Max Weber mutatta be A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című munkájában. Ez a polgári etika, amely a piaci társadalom, a kapitalista gazdaság morálisan elfogadható működtetéséhez nélkülözhetetlen, „alulról” jön ugyan, de ha elég erős és stabil a társadalom, akkor hatással van a politikai aktorok magatartására is. Ez a polgárerény gyakorlatilag mindegyik nyugati országban összetartó és eligazító erőként működik, áthatja a társadalom etikai felfogását; ezzel szemben nálunk egyelőre féloldalas, erkölcsi tartás nélküli piacszemlélet vált uralkodóvá, ami nem hat korlátozó erővel a politika szereplői számára. Durvábban szólva: a vadkapitalizmus mellett „vaddemokratizmus” működik, ami bizonyos fokig egységes hatást mutat, de iránytűt nem ad. A másik lehetséges integráció a demokratikus nemzet iránti szolidaritás, a demokratikus nemzeti intézmények iránti közös tisztelet, ami a polgárok és a politika között összetartó erőként funkcionál. Nem nehéz belátnunk, hogy Magyarországon alapvető problémák vannak a nemzeti identitással. Közismert - hiszen felmérések sokasága bizonyította -, hogy a magyarok többsége nem büszke a nemzet alapvető intézményeire, s hogy egy sajátos kisebbrendűségi komplexus figyelhető meg a nyugati országokhoz való viszonyban. Hiányzik a természetes nemzeti büszkeség, amely a polgárokat egymással, s a politikusokkal szembeni igényességre nevelné, arra, hogy követeljük meg egymástól a minél jobb teljesítményt a közösség érdekében. Ellenben az egymással szembeni cinikus alaphangú elnézés, ,kvázi” megbocsátás érvényesül, mert hiszen ugyan mire vagyunk mi képesek? Összetartó, integráló erő lehetne természetesen - és Európában hagyományosan - a keresztény vallásetika és magatartáserkölcs is. A latin-európai országok, de akár Ausztria, Hollandia is jó példák arra, hogy a polgári erények és a nemzeti identitás mellett az egyszerre tradicionális és modern vallásosság világos fogódzókat ad mind a polgárok számára, mind a politikusok cselekvéseinek megítélést illetően is. Nem kérdés azonban, hogy Magyarországon a kommunista-szocialista évtizedek során egy igen erőteljes, sőt drasztikus szekularizáció zajlott le, amelynek a következményeképpen erősen megcsappant a hívő emberek száma, így aligha elképzelhető, hogy erre az évszázadokon átívelő integrációs elvre alapozhatnánk; kiegészítő szerepe azonban megkérdőjelezhetetlen. Végül negyedikként, integrálóerővé válhat egy olyan tanulási folyamat, amelynek során a diktatúrából , jött” országok igen tudatosan állnak ki a demokratikus és liberális alapértékek mellett, s határozottan visszaverik a demokráciát veszélyeztető szélsőségesek fellépéseit. Ez egy tudatos tanulási, önnevelési folyamat, amelynek során generációk szocializálódnak egyre jobban, ezen alapértékekből következő magatartásmintákhoz. Mindezek eredményeképpen létrejön egy erős társadalmi elköteleződés a demokráciához és annak intézményeihez, erkölcsi normáihoz a politikusokban és a polgárok körében egyaránt. Vajon miért nem alakult ki nálunk a demokratizáció során egy olyan új társadalomintegratív modell, amely a korábbi államszocialista rendszerben szinte „természetes” következménynélküliséget megszüntethette volna? Azt hiszem, a válasz röviden úgy adható meg, hogy a rendszerváltozás során és azóta sem sikerült megszüntetni a politikusok, a politikai elit és a polgárok között hagyományosan fennálló távolságot; a polgárok 1989-1990 után a demokratikus jogállam keretei között sem kerültek közelebb a politikához, s nem sikerült magukat igazán elhelyezni a pártok által kínált preferenciák, ideológiák, víziók világában sem. Mindennek következtében a polgárok lényegében „benne maradtak” a Kádár-korszakban megszokott, kvázi-integrációs modellben, amelynek lényege megragadható a politikától való távolságtartásban, a magánfogyasztói autonómiában, a „mi sem szólunk bele, hogy mi zajlik ott fenn, ők se szóljanak bele, hogy mi mit csinálunk itt lenn” mentalitásban. A polgárok többsége - jobb híján - a cinikus kádári integrációs elv foglya maradt, így egyelőre nemigen várhatjuk el tőlük, hogy kellő állampolgári, citoyeni erényeket csillogtassanak. A társadalom integráltsága hiányában nincs abban a helyzetben, hogy következményeket „követeljen” a közélet, a politika minden területén. Marad a kérdés: ha a polgárok a rendszerváltozás után is „mozdulatlanok” maradtak, akkor vajon mit tett a demokratikus értékekre „felesküdött” politikai elit azért, hogy a lakosság integrálódjon az új rendszerbe? Itt külön kell választani két dolgot: az egyik, hogy az elit mit tehetett, s a másik, hogy amit tehetett, azt megtette-e. Nem kétséges, hogy a rendszerváltó politikai elit sem tehetett csodát, azaz a kádári magánpolgári léthez szokott társadalmat nem Olexa József rajza „rázhatta fel” egyik pillanatról a másikra. Nem mobilizálhatott széles társadalmi csoportokat, mert e csoportok erre egyáltalán nem voltak felkészülve. Azaz: a rendszerváltó elitnek muszáj volt széles társadalmi bázis nélkül végigvinni a demokratizációt. Ezt megtette. Viszont kevésbé tette meg azt, amit a rendszerváltozás során és azóta is módja lenne, vagyis hogy egymás között megegyezzen az új demokrácia olyan alapértékeiben, alapvonásaiban, amelyek integrációs erővel hathattak volna a polgárokra is. Sőt lényegében éppen arról van szó, hogy a pártelitek csatáiban társadalomintegratív modellek ütköznek meg, amelyek élesen elkülönülnek egymástól és szemben állnak egymással. Önmagában nem a pluralitás és a verseny a baj persze, hanem az, hogy - minden radikális politikai-ideológiai eltérés ellenére - meg kellett volna, de nem sikerült megegyezni néhány, a demokrácia és a liberalizmus értékein nyugvó alapelvben, alapintézményben, ami a polgárok számára is kétségtelenül elfogadható lehetett volna. Az a tény ugyanis, hogy újra és újra kizárólag a rivalizáló, integratív modellek eltéréseire, szembenállásaira helyeződik a hangsúly a nyilvánosság előtt, a polgárokat radikális döntésekre kényszerítené, amihez azonban a polgároknak láthatóan semmi kedvük sincs. A társadalomintegratív modellek politikai versenyében már csak azért sem tudnak dönteni, mert a politika és a köztük húzódó távolság eleve lehetetleníti számukra, hogy jó döntést hozzanak, így inkább - jobb híján - az „egésszel” (a „politikával”) helyezkednek szembe. Nem kétséges, hogy e 22-es csapdája helyzetből csak úgy lehetne kikecmeregni, ha a politikai pártok megegyeznének a közösen vállalható társadalomintegrációs alapelvekben, s ezeket valóban közösen képviselnék a polgárok felé - időnként akár deklaratíve is. 2. Az a közvetítő szféra, amely az állam és a polgárok között húzódik (az úgynevezett „civil társadalom”), s amelynek elsődleges feladata a hatalom ellenőrzése lenne, túlságosan kiszolgáltatott az államnak, túlságosan függvénye a hatalomnak. Mind e mögött elsősorban az áll, hogy a rendszerváltás folyamatában az autonóm civil szerveződések (szakszervezetek, érdekképviseletek, civil társaságok, társadalmi mozgalmak stb.) túl gyorsan háttérbe szorultak, s minden figyelem és anyagi erő a pártokra koncentrálódott. Ennek következtében ez idáig a demokrácia strukturális felépítése és szereposztása erősen hiányosra sikeredett: egyik oldalon a pártok nagyon megerősödtek, de egyben túlságosan „beszorultak” az állami szférába, másik oldalon viszont a civil társadalom érdekkifejező, államhoz közvetlen kapcsolódó, akaratérvényesítő szerepe igencsak foghíjas maradt. Az a civil intézményrendszer tehát, amelynek legfőbb feladata a hatalom ellenőrzése, befolyásolása lenne, egyfelől a régi rendszerből örökölt (lásd MSZOSZ), másfelől, ha nem is az, de kiszolgáltatottja az állami elosztási rendszernek, ezért inkább alkut köt az az állammal, mintsem hogy erős érdekképviseleti tevékenységgel érvényesítené akaratát. Nem kevésbé lényeges mozzanat, hogy igen szerény mértékű az államtól független, autonóm gazdasági tőke nálunk,ezért a polgárok a gazdasági, kulturális, civil stb. szereplők igen nehezen tudnak létrehozni a hatalmat valóban függetlenül ellenőrizni tudó civil szerveződéseket. Ez óriási probléma, ami például az egyik legfontosabb területen, a sajtó, a média világában is tetten érhető. Nem kétséges, hogy a magyarországi következménynélküliség megszüntetésében, a hatalom, a politikusok ellenőrzésében a modern korban a médiának kitüntetett, felbecsülhetetlen szerepe van. Az örökölt médiastruktúra azonban sok tekintetben megőrződött, még a külföldi tőke is a fennálló erő- és tőke-, valamint hatalmi viszonyokhoz próbált alkalmazkodni. Ahhoz, hogy valóban állami függéstől mentes, elsősorban a saját normáinak megfelelni kívánó, a mindenkori hatalommal szemben elfogulatlan médiaintézmények jöjjenek létre, bizony döntően független, „civil” tőke kellene - ez azonban még láthatóan hiányzik. 3. Végül röviden: a magyarországi örökölt politikai, gazdasági, szociális és kapcsolati tőkestruktúra meglehetősen egyenlőtlenül oszlik el a különféle politikai erők között, így a következmények követelése - ha egyáltalán felmerül ilyesmi - hasonlóképpen egyenlőtlenül jelenik meg. Világosabban szólva: a Szocialista Pártnak mind a négy területen megmutatkozó tőkefölénye mélyen behatol a társadalom összes szférájába, s ezzel szemben a jelenlegi ellenzék vitathatatlanul óriási hátrányt szenved el. Mindez nem „ítélet”, pusztán szociológiai jellegű ténymegállapítás, ám ennek következményei is egyértelműek: 1990-94 között az akkori hatalom kontrollja, kritikája hihetetlenül vehemens volt, míg 1994 óta ennek szinte a nyoma sem látható. Másképpen szólva: ahhoz, hogy a következménynélküliség megszűnjön, illetve, hogy ne csak egyoldalú politikai irányultságú következményetika és lendület érvényesüljön, legalább két, viszonylag kiegyensúlyozott, eltérő politikai irányultságú tőkecentrumra lenne szükség. S ez nem politikai követelmény, nem valamifajta ellenzéki elfogultság, hanem a demokrácia tartalmassá, etikussá tételének az alapkövetelménye. Esélyei viszont nem jók. Befejezésül még arra szeretnék röviden kitérni, hogy vajon milyen következményei lehetnek annak Magyarországon, ha a következménynélküliség hosszabb távon fennmarad. Csak röviden a következőket emelném ki: a) a mindenkori hatalom ellenőrzése megoldatlan marad - nincs, aki és amely intézmény számon kérje kormányokon, pártokon, politikusokon cselekedeteiket -, így a hatalom hegemónná válásának veszélye egyre erőteljesebbé válik, b) a civil társadalom, a közvetítő szféra nem teljesíti funkcióját, korrumpálódik, „felszívódik” az államba, és c) a társadalomban a polarizációs folyamatok erősödnek, a szolidaritás nagymértékben gyengül, amorális magatartásformák válnak „mértékadóvá”. Ha végül megkérdezi a kedves olvasó: és vajon mi következik mindebből?, akkor arra azt válaszolom, hogy egyvalami talán mégis. Talán kiderült, hogy az ország mely csoportja van abban a helyzetben, hogy a következménynélküliség állapotán változtasson. Megteszi-e vagy sem - következménye mindkettőnek lesz. Friez Tamás A Vasárnap délben fél egykor az MTV 1-es programjában a Délidő című műsor vendégei a fenti cikkről vitatkoznak Ügyes Az ember mélységesen felháborodik mindazon, ami vagyoni biztonságérzetét, testi épségét fenyegeti. A legjobban nevelt úri hölgy is átkozódik, ha a bevásárlókosár tetejéről leemelik a pénztárcáját. Ez érthető. Ám ugyanaz, aki égre kiáll a piacon, a vállát vonogatja a különböző visszaélések, csalások, sikkasztások, megvesztegetések hallatán, legfeljebb annyit jegyez meg: ügyes. Ez nem érthető, de magyarázható. A gazdasági bűnözés nincs testközelben. Sok van belőle, mindennapossá vált. Megszokták. Az ember nem élhet szüntelen felháborodásban. Felmegy a vérnyomása. Az idősebbjét megütné a guta, ha a múltban nem elnézésre szocializálták volna. Kádár János egyik újítása volt, hogy egy kérlelhetetlenséget hangoztató politikát elnézéssel társított. Más kérdés, hogy kevesebb volt a visszaélés, mert kisebb volt a pénzforgalom, mert a centralizáció következtében kevesebb volt pénz felett rendelkező döntéshozó, csekély a nyilvánosság és a bírói függetlenség. Ma az igazságosztó nem néz félre, legfeljebb eltéved a kozmetikázott és a hiteles dokumentumok, az egymásnak ellentmondó szakértői vélemények labirintusában, és nem szerez elég bizonyítékot egy elmarasztaló ítélethez. Vannak előzetesen felfújt és botránnyá dagasztott ügyek. A Nagy Leleplező törvényes gazdasági tranzakciókat bűntettként tüntet fel, lebonyolítóit pedig maffiózóknak minősíti. Az ártatlanság vélelme a közvéleményt nem kötelezi. Akit bűnösnek kiáltott ki, az bűnös marad a felmentő ítélet után is. Ami úgymond eleve elrendeltetett, mert akinek sok a pénze, az drága ügyvédeket fogadhat és érvényesítheti politikai befolyását is. Ez ellen a kisember semmit sem tehet. Ő egyébként különbséget tesz a bűnelkövetők között, társadalmi hovatartozásuk szerint. Az erőszakos cselekményeket jobbára tanulatlan fizikai dolgozók, a gazdasági visszaéléseket pedig a művelt szellemi foglalkozásúak követik el. A fehér galléros bűnöző a rokonszenvesebb. A közvélemény megkülönbözteti a vagyonos és vagyontalan elkövetőt is. Az előbbivel tehetetlen, az utóbbit nem akarja bántani. Kivált ha gazdagokat rövidít meg. (Robin Hood-szindróma) Elnézést sugallnak a bűnüldözés vezetői. Jelesül: amit ők üldöznek, azzal együtt kell élni. A kérdés: meddig lehet? Bűnözéspárti az az ideológia is, hogy a gazdasági visszaélés a tőkés társadalom tartozéka, feltétele. Az eredeti felhalmozás is kisajátítással, rablással, jogfosztással valósult meg. Gazdagodjon tehát, aki tud, mert a társadalomnak szüksége van kapitalistákra. Akit ma megítélsz, az holnap a munkaadód lehet. Nos, ez a vélekedés csak egy régen érvényes képletből indul ki, amely szerint a pénztőkét törvényszerűen befektetik, és mint termelőtőke profitot hoz. Bár az ipari forradalom idején sem egyedül e képlet szerint forgatta a gazdag ember a pénzét. Mint ezt Balzactól tudjuk, vagyonát uzsorakamattal is gyarapíthatta. Nos, mutatis mutandis egyre több mai gazdag-az utóbbi pénzszerzési módot választotta. Nem feltétlenül alapít gyárat, nem érdekelt az infrastruktúra fejlesztésében, hanem spekulál. (Nagy pénzemberek a tőzsdék manipulálására is képesek.) Ilyenkor ugyan a kisrészvényesek is nyerhetnek, de a spekulációtól nem lesz több a munkahely, legfeljebb a gazdasági bűncselekmények száma nő. A példakép ugyanis a pénzügyi zseni. Aki azonban pénz és zsenialitás híján követni akarja, az lop és csal, hogy beszálhasson a nagy játszmába. Közönyössé teszik az embereket e fehér galléros bűnözéssel saját, mindennapos gondjaik is, nincs erejük, kedvük az erkölcsi ítélkezéshez, amikor holnap a gyerek menzáját, holnapután a közös költséget kell befizetni, és nem tudják, miből törlesztik az adósságaikat. De leginkább az erkölcsi válság okoz tehetetlenséget, és közönyt. Itt és most az igazság bajnoka csörgősipkát visel. Kovács Judit 7 MartyarVizt‘r „...a dolgot ét magát nézzük...” Magyar Nemzet SZERKESZTŐBIZOTTSÁG Elnöke: KRISTÓF ATTILA Tagjai: DOBOS LÁSZLÓ, JANKOVICS MARCELL, KULCSÁR KÁLMÁN, MAKOVECZ IMRE, MARTONYI JÁNOS, MÁDL FERENC, POMOGÁTS BÉLA, SZÉLES GÁBOR Főszerkesztő: TÓTH GÁBOR Főszerkesztő-helyettesek: SZÉNYI GÁBOR, WINTERMANTEL ISTVÁN Szerkesztők: BÚZA PÉTER, FEHÉR BÉLA, KŐ ANDRÁS, MARAFKÓ LÁSZLÓ Rovatvezetők: MESZLENY LÁSZLÓ (belpolitika), HORVÁTH L. ISTVÁN (gazdaság), LŐCSEI GABRIELLA (kultúra). PIETSCH LAJOS (külpolitika), KESERŰ ERNŐ (levelezés), FAGGYAS SÁNDOR (publicisztika), ÁRVAY SÁNDOR (sport)___________________________Művészeti vezető: SZABÓ ATTILA__________________________ Szerkesztőség: 1133 Budapest, Visegrádi utca 110-112. Telefon: 344-2500, telefax: 344-3651 Postacím: 1554 Budapest, pf. 59. Internet-cím: http://www.magyarnemzet.hu E-mail: mnemzet@mail:magyarnemzet.hu Kiadja a P & B Média Porfóliókezelő Rt.. 1133 Budapest, Visegrádi u. 116. Telefon: 344-2500, telefax: 129-1282 Felelős kiadó: NÉMETH PÉTER vezérigazgató Lapigazgató: VAS GÁBOR Hirdetésfelvétel: Postabank Press Rt. 1133 Budapest, Visegrádi u. 116. Telefon: 344-2500, telefax: 129-1240, 129-1461 Vezérigazgató: RITTER TAMÁS. Telefon: 465-8540 A hirdetések tartalmáért a kiadó nem vállal felelősséget. A terjesztést szervezi a P & B Média Rt. terjesztési igazgatósága. Telefon: 465-8504, telefax: 149-1580 Igazgató: CSŐRY GYÖRGY Marketingigazgató: SARLS ERIKA. Telefon: 465-8526,465-8527 Terjeszti a Hírker Rt., a Nemzeti Hírlap-kereskedelmi Egyesülés és a regionális részvénytársaságok, valamint a Kiadói Lapterjesztő Kereskedelmi Kft. Előfizethető a hírlapkézbesítőknél, vidéken a postahivatalokban. Budapesten a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatósága kerületi ügyfélszolgálati irodáin, valamint a Hírlap-előfizetési Irodában (1089 Budapest VIII., Orczy tér 1.; levélcím: Heliz. 1900 Budapest, Orczy tér 1., telefon: 303-3441,303-3442, telefax: 303-3440), közvetlenül, postautalványon vagy átutalással a Postabank és Takarékpénztár Rt. 11991102-02102799 pénzforgalmi jelzőszámra. Eladási ár hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken 49 forint, szerdán és szombaton 59 forint Előfizetési díj egy évre 11 988 forint, fél évre 5994 forint, negyedévre 2997 forint, egy hónapra 999 forint. Előfizetés külföldre: Batthyány Kultur-Press Kft., 1011 Budapest, Szilágyi Dezső tér 6., telefon/fax: 0036 201-8891, mobiltelefon: 0036-20 524 -522 E-mail: batthyany@kultur-press.hu Szedés a szerkesztőségben. Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt. Felelős vezető: Lendvai Lászlóné vezérigazgató HU ISSN 0133—185 X HU ISSN 0237-3793