Magyar Nemzet, 1998. június (61. évfolyam, 127-151. szám)
1998-06-20 / 143. szám
Tizenhárom olimpián vett részt Rajki Béla bámulatosan ért a pólóhoz Bámulatos ambícióval dolgozik immár sokadik szakfilmjén Rajki Béla. Nem csoda, hogy enynyire munkabíró, hiszen februárban lesz csak 90 éves. Számos díjnyertes alkotása közül hét éve, 81 esztendősen készítette el azt a videofilmet, amelynek segítségével a nemzetközi szövetség oktatja és vizsgáztatja a világ vízilabda-játékvezetőit. Persze a fotók, diafilmek, videofelvételek készítése amúgy csak mellékterméke annak a kivételes munkásságnak, amely jellemzi egész életútját. Ha csak címszavakban próbálnánk öszszefogni a tevékenységét, akkor is újságoldalakra lenne szükség, így tehát csupán néhány epizód felvillantására vállalkozhatunk, ám ezek az „epizódok” a magyar úszás és vízi- labdázás egy-egy korszakának lettek a meghatározói. Rajki Béla 1946 és 1954 között volt a magyar úszók szövetségi kapitánya, a pólósoknál először négy éven át (1950-54), majd 1956 és ’58 között, végül 1969 és ’73 között töltötte be a kapitányi tisztet. Micsoda időszak volt ez a két sportág életében! A helsinki olimpián 1952-ben a magyar úszónők egy kivétellel valamennyi számban elsők lettek, és aranyérmet nyert persze a vízilabda-válogatott is. A pólósok Rajki irányításával a következő olimpián, Melbourneben szintén az élre kerültek - közben nyertek egy Eb-t is -, majd következett 1972-ben München, amely jókora vihart kavart Rajki körül. A kapitány ugyanis az olimpia előtt kijelentette a televízióban, hogy számukra már az ezüstérem is kudarc. Némi bírói rosszindulattal ugyan, de a válogatott valóban „csak” ezüstérmes lett, és Rajki kapott hideget-meleget. Ugyanis magyar sportvezetőtől szokatlan hangnemet ütött meg. Nem beszélt mellé. Nem mondta, hogy „mindent megteszünk a sikerért”, nem fogalmazott ködösen az esélyekről, hanem kertelés nélkül beszélt arról, ami elvárható egy sikert sikerre halmozó együttestől. Ez a nyílt szókimondás mindig is jellemző volt Rajkira, de az is, hogy le tudta vonni a tanulságokat. Három olimpián irányította a magyar válogatottat, és az olimpiák után mindhárom alkalommal lemondott a tisztségéről. De aztán - persze - újra felkérték az irányításra, kivéve 1973-ban, amikor már 64 esztendős volt, és szükségesnek látszott a fiatalítás. Gyarmati Dezső lett az utódja, de Rajki változatlanul ott maradt a vízilabdázásnál, napjainkban a szövetség tiszteletbeli elnöke. Bámulatosan ért az úszáshoz és a pólóhoz. Ezt különböző világfórumokon is elismerték, a Nemzetközi Úszószövetség a ’60-as években alelnökévé választotta, és ma is tiszteletbeli tagja az elnökségnek. Az Európai Úszóligában négy éven át töltötte be az elnöki posztot, ma az elnökség örökös tiszteletbeli tagja. A nemzetközi szövetség szabályalkotó bizottságában négy esztendőn át dolgozott elnökként, tőle indult el a vízilabdázás modern szabályainak megalkotása, így a két félidő helyett a négynegyedes játék, a cserejátékosok szerepeltetése. Érdemei elismeréseként egy sereg hazai és nemzetközi kitüntetéssel jutalmazták, köztük Olimpiai Érdemrenddel 1991-ben. Érdekes, hogy ő maga nem volt extraklasszis úszó, és vízilabdában sem jutott el a válogatottságig, bár 16 évesen a felnőttbajnokság első osztályában játszott. Viszont edzőként már a ’30-as években eredményeket mutatott fel, és 1941 - ben mesteri címet szerzett. Közben bíráskodott is, a magyar vízilabda-bajnokság legfoglalkoztatottabb játékvezetője lett. Bírói képességeit aztán 15 éven át olimpiákon, Európabajnokságokon, világversenyeken bizonyította. Rajki Béla Londontól, 1948- tól kezdve egészen 1996-ig, Atlantáig 13 olimpián vett részt. Eleinte magyar szakvezetőként utazott, később pedig a nemzetközi szövetség tisztségviselőjeként hívták meg. Remélhetően 2000-ben is elutazhat Sydneybe. Hiszen még csak 91 éves lesz. Örök fiatal. Zsolt Róbert Rajki Béla a magyar úszás és vízilabdázás nagy korszakainak lett meghatározó egyénisége, tudására külföldön is számítanak 1998. június 20., szombat Immár hagyomány Tizenegyedik alkalommal adják át a Magyar Örökség kitüntető címet a bírálóbizottsághoz beérkező állampolgári javaslatok alapján ma délután három órakor Budapesten, a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében. A kitüntetettek: Bibó István író, filozófus, politikus, Kecskési Tollas Tibor költő, Csendes Zoltán és Szabédi László egyetemi tanár (posztumusz), Jókai Anna író, Melocco Miklós szobrászművész, Tímár Sándor és Tímár Sándorné koreográfus és néptánckutató, valamint Rajki Béla sportvezető. Az évente négyszer ítélkező, húsztagú bírálóbizottság Mádl Ferenc elnökletével a lakossági javaslatokat mérlegelve hozza meg döntéseit. Elhunyt és élő nagyjaink, művek és cselekedetek egyaránt megkaphatják a Magyar Örökség díjat, amely nem más, mint a Magyarok Házában őrzött aranykönyvbe való bejegyzése a kitüntetett nevének és érdemeinek. Jókai Annát a klasszikus hagyományokat egyéni formakezeléssel követő elbeszélői módjáért és az árnyalt lélekábrázolásaiért szereti évtizedek óta olvasótábora. Mert megmutatja, hogyan ne éljünk, s azt is, kik a kárhozottak, kik a nyugtalanok közöttünk. Mértéktartó modernsége eget s földet bejáró írói útjait oly közel tudja hozni a mai emberhez, mint kevesen pályatársai közül. A Magyar Örökség díját spirituális realizmusáért, és 1989- ben megjelent, Szegény Sudár Anna című művéért kapta. Örül a kitüntetésnek, már csak azért is, mert az eszmei megbecsülés jelének tekinti, s mert ’89-es könyvét elsöpörte a közfigyelem elől a rendszerváltozás izgalma és kockázata. - Pedig az első olyan munka volt ez - mondja -, amely magyarországi író megfogalmazásában beszél a Ceausescu által megnyomorított erdélyi magyarokról. Bár nyolcvanezres példányszámot ért meg, és nagyon gyorsan elfogyott, folytatásos rádióműsor is készült belőle, mégis az volt az érzésem, nem vált valósággá, hogy ez a könyv van. A díj most visszaigazolja: valóban létezik. - Édestestvére a Szegény Sudár Annának a spirituális realizmus jegyében fogant, legújabb Jókai Anna-könyv, a könyvhéten bemutatott, Ne féljetek című regény. - Amit szépirodalmi formában én el tudok mondani a világról, elmondtam benne - mondja Jókai Anna. - Többet mondani nem tudok. Fontosabb intelme az evangéliumnak nem lehet az ember számára, mint ez: Ne féljetek! Négy ember történetét beszélem el e könyvben. Hibákkal, olykor bűnökkel terhelt életet élnek ők. Sosem éreztem hogy bárki is teljesen makulátlanul mehet át az életen, de azt igen, hogy mindenki olyan öregséget és olyan halált építhet föl magának, aminek köszönhetően a távozás pontján magasabbra jut, mint ahol ideérkezésekor volt. A szellemi építkezés regénye a Ne féljetek, nem vigasztalás, hanem a spirituális valóságot megélő ember vigasza. Háromrétegű könyv ez. Tudom, lesznek olyanok, akik csak öregségtörténetet látnak benne, s praktikus fogódzókat, amelyekkel az öregedést el lehet viselni. Lesznek, akik egy elrontott, furcsa, sorsszerű szerelemnek az égboltját szemlélik benne, s lesz olyan is, aki a rendszerváltozás regényeként olvassa. De ha mind e háromból sikerült az olvasónak azt a szellemi utat megtalálnia, amelyet megpróbáltam felvázolni, akkor igazán elégedett volnék. Sokan azt gondolják, ha öregedni kezdünk, az élet estéje magával hozza a lámpáját, amely mellett kényelmesen el lehet üldögélni. Szép elképzelés ez, csak éppen nem igaz. A Krisztus előtti századokban egy nagy szellemi egzisztencia, Buddha már azt tanácsolta, hogy „legyetek saját magatok lámpásai”. Ehhez jött azután a kereszténység nagy tanítása, amikor Krisztus azt mondja az embernek: „én vagyok a világ világossága”. A saját fényünket, a saját megküzdött életünket kell tehát belesimítani egy olyan világosságba, amely nem semmisíti meg az emberi individuumot, hanem magasabb valóságba viszi át. Erről szól a Ne féljetek. Olyan harmónia sugárzik Jókai Annából, amely kevés kor- és pályatársát lengi körül. Vagy tán senkit sem a felbolydult irodalmi életben. - Nem érzem, amit sok író mond, hogy ha el kéne innen távoznia, tele kofferrel menne el. Én úgy gondolom, ha Isten kiszólít ebből a világból, nem lesz bennem nyugtalanság, hogy nem teljesítettem azt, ami csekélységemre rábízatott. Az emberiben kell megmutatni az istenit, az anyagi világban, hogy miként működik benne a szellem. Ha éppen ide helyezett bennünket a Teremtő, akkor bizonyára az a célja, hogy ezt a földet lelkesítsük át. Az ítélet odaát van. A működés ideát. Ez a kettősség, amelyet spirituális realizmusnak is nevezhetünk, voltaképpen valamennyi munkámban föllelhető, de úgy érzem, legutolsó művemben forrt egységbe: itt lenni két lábbal a földön, de mindig az ég sugallatát követni. Lőcsei Gabriella Az ítélet odaát van Jókai Anna spirituális realizmusa Jókai Anna: Háromrétegű könyv az enyém nagy zoltán felvétele Magyar Örökség A szabadság cserbenhagyta harcosait Melocco Miklós meg az ötvenhatos emlékmű Melocco Miklós szobrászművész egész életművének eszmeiségét összefoglaló, a szegedi Rerrich Béla téren 1997. október 23-án felavatott ötvenhatos emlékművéért veheti át a Magyar Örökség díjat. Monumentális, mészkőből készült, de márványnak ható alkotása, melyre 1996-ban pályázat útján nyerte el a megbízást, tizenkilenc alakból áll: fiatalok csoportja óriási, háromméteres lepkét emel a magasba, s arra ösztökéli, hogy a bábból kikelve végre elrepüljön, de az mégsem száll fel. Gyűrött a szárnya, nem tud felemelkedni. A reptetők pedig észre sem veszik, hogy társaik elhullanak... A pillangó a szabadság, illetve az 1956-os forradalom szimbóluma, az egész szobor pedig a tetté, ahogyan a szabadság cserbenhagyja a szabadságharcosokat. A forradalmárból hősi halott lesz, rab vagy olyan ember, aki a hazáját örökre elveszítette. Melocco Miklós Rómában született, de képzőművészeti iskoláit már Budapesten végezte Pátzay Pál és Kmetty János tanítványaként. Köztéri szobraival országszerte találkozhatunk. Megformál,ta többek között Adyt, Radnótit, Latinovitsot, Krisztus-corpust faragott a győri bencés templomba, Vácott a háború ártatlan áldozatainak, Zsámbékon ugyancsak a szabadságnak állított emléket. „1956 számomra a szabadság piros-fehér-zöld alakja” - vallotta a szegedi szobor átadásakor. S hogy mit jelent neki ötvenhat? - „Mindent - mondja. - A legszebbet, a legtöbbet az életemben, mindent, ami nincs, nem lehet, mert nincsenek rá szavak, nekem legalábbis nincsenek, ezért vagyok szobrász... Ez a szobor regény, de úgy készült, mint egy szonett.” Melocco Miklós 1956 óta érzi magát magyarnak. Ami akkor - egyetemistaként - történt vele, világossá tette a számára, hogy az embernek feltétlenül tartoznia kell valahová, s onnan a züllés veszélye nélkül sem fizikailag, sem lelkileg nem távolodhat el. A szegedi emlékmű tizenkilenc alakja pontos portré azokról, akik ötvenhat hőseit méltóképpen személyesítik meg. Maga Melocco Miklós is köztük van... És ott vannak társai a képzőművészeti főiskoláról, akiket a szovjetek a harcban szitává lőttek: Csűrös Zoltán és Komondi Zoltán. Mansfeld Péter még a halál pillanatában is a magasba emeli karjait. Melocco Miklós arra törekedett, hogy a történelem hiteles pillanatát ábrázolja. A magyar szabadság bódult pillanatát. Devich Márton Melocco Miklós: Van olyan szobrom, amely úgy készül, mint egy szonett vagy egy regény... havran Zoltán felvétele Jt■ Bartók és Kodály módszereivel Tímár Sándorék közösségteremtő példája Az ötödik születésnapját nemrégiben ünneplő Csillagszemű gyermektáncegyüttes táncpedagógiai műhely, ahol a gyerekek a próbák és a színpadi szereplések, tehát a néptánc újraszületésének pillanataiban fedezik fel a közösségi lét rendjét. Ebben az ősi, öröklött rendben a táncanyanyelv ismerete teszi számukra természetessé az eligazodást. Az együttesnek és az együttest létrehozó Tímár házaspárnak közösségteremtő példájáért ítélték oda a Magyar Örökség díjat. Az együttesben alkalmazott pedagógiai módszernek mély gyökerei vannak - mondja Tímár Sándor. - Szüleim tanyán éltek, az én életem is onnan indult. A városban, a Regős cserkészegyüttesben találkozhattam újra azzal a tánckultúrával, amibe beleszülettem. Mivel hiába felvételiztem a főiskolára, elmentem hivatásos táncosnak a SZOT-együttesbe, amit akkor Molnár István vezetett. Többet tanultam tőle, mint ha főiskolára jártam volna, így azután - az együttes megszűnéséig - mellette is maradtam. A megszűnt együttes „maradékából” alapítottuk azután ’55 táján a Budapesti Táncegyüttest. Ekkor már szerettem volna önállóan dolgozni és a tánc pedagógiai részével is foglalkozni. Ehhez még a Verseghy gimnáziumbeli zenetanárom, Regős Antal adta az indíttatást, aki megismertetett bennünket Bartók és Kodály pedagógiai módszereivel. Ugyanúgy gondolkoztam a tánctanításról, mint ők a zenetanításról. Ezért vette fel az amatőr táncegyüttesünk Bartók Béla nevét 1958- ban. A Bartók Béla táncegyüttest huszonkét évig vezettem, most is sikeresen működik. Akkor jöttem el onnan, amikor felkértek az Állami Népi Együttes művészeti vezetésére. Itt tizenhat évig dolgoztam, és az utolsó két esztendőben kezdtünk arról gondolkodni, mennyire jó volna, ha saját magunk nevelhetnénk utánpótlást a csoportnak. A feleségem ötlete volt, hogy gyerekkorban kezdjük el a tánctanítást, így a zenei anyanyelv mellé a tánc anyanyelvét is átadhatjuk a gyerekeknek. Öt éve indult el a program, időközben a kis csapat kétszáz fősre gyarapodott, és önálló lett. Megvalósulhatott tehát, amiről még gimnazistaként csak álmodoztam, hogy a három-négy éves gyermekek ugyanúgy tanulhatnak táncolni, ahogy járni megtanulnak. Vida Barbara Tímár Sándor: Tanyáról indult az életem Kavran Zoltán felvétele Magyar Nemzet 17