Magyar Nemzet, 1999. április (62. évfolyam, 76-100. szám)

1999-04-10 / 83. szám

18 Magyar Nemzet A kulturális politikának manapság nem lehet fontosabb feladata, mint hogy pia­cot keressen és teremtsen a magyar mű­vészetek számára itthon és külföldön egyaránt. Ez hosszú távú befektetésnek mondható, és persze találkozik másik törekvésünkkel, az országkép formálá­sával, javításával - mondta érdeklődé­sünkre Prőhle Gergely, a Nemzeti Kul­turális Örökség Minisztériumának köz­­igazgatási államtitkára, aki nemrég a lipcsei könyvvásáron járt, majd szerda este tért vissza Hollandiából, ahol a holland-magyar kulturális együttmű­ködés jövőbeni lehetőségeiről tárgyalt, illetve írt alá átfogó munkatervet kül­földi kollégáival, köztük Frederick van der Ploeghgel, a holland kulturális, ok­tatási és tudományos tárca államtitká­rával. -Nagyon fontos a szoros együttmű­ködés és a tapasztalatcsere azokkal az európai országokkal, amelyek nagyságu­kat és intézményrendszerük felépítését tekintve hasonlóak hazánkhoz - véli Prőhle Gergely mert könnyebben össze lehet mérni a lehetőségeinket. Ilyen Hollandia, s bár a kis tengerparti ország anyagi lehetőségei a kultúra tá­mogatása terén is messze meghaladják Magyarországét, az az aktivitás, amit Hollandia a kulturális kapcsolatok építé­sében szerte Európában mutat, hazánk számára is irányadó kell hogy legyen. A holland-magyar kulturális együttmű­ködés fontos elemeként igen jól működik az úgynevezett Matra program, a múzeu­mok közti módszertani tapasztalatcsere, amelyet itthon a Pulszky Ferenc Társa­ság irányít, de példaértékű az is, ahogyan a hollandok a Trafó, a budapesti Kortárs Művészetek Háza megszületését támo­gatták. Most is szóba került kortárs tánc­színházak kölcsönös vendégszerepelteté­se a két országban, és felmerült, hogy az Europalia Hungária néhány brüsz­­szeli produkciója „ellátogasson” Hollandiába is. - Mi az, amit elleshetnénk a hollandoktól? - Megtanulhatnánk tőlük például, miként gondozzák, gyarapítják, teszik egyre értéke­sebbé közgyűjteményeiket. Ná­lunk ehhez szemléletváltozásra van szükség. Magyarországon, ha egy műtárgy valamelyik mú­zeum birtokába kerül, a tulajdo­na lesz, amíg világ a világ, a gyűjtemény ki nem adná a kezé­ből, még akkor sem, ha esetleg a raktárban porosodik. Hollan­diában sokkal szorosabb a kap­csolata a műkereskedelemmel a közgyűjteményeknek, így aztán gyakran adnak el tárgyakat jó pénzért, hogy aztán helyettük még értékesebbeket vásárolhas­sanak. Látogatást tettem a hol­land könyvalapítványnál is. Az ott szerzett tapasztalatokat meg­próbáljuk hasznosítani az októ­beri frankfurti könyvvásáron, ahol hat évvel Hollandia után lesz Magyarország a díszven­dég. -A lipcsei könyvvásár mennyiben tekinthető a hazánkat díszvendégként fo­gadó frankfurti kiállítás főpróbájának, és milyen tapasztalatokat hozott? - Lipcse és Frankfurt hagyományo­san a két legfontosabb „könyvész” város Németországban. Nemcsak Németor­szág második világháború utáni megosz­tottsága miatt alakult így. A lipcsei könyvvásár is elég komoly tradíciókkal rendelkezik ahhoz, hogy életben marad­jon a frankfurti árnyékában, mindazon­által hangsúlyozni kell, hogy a jelen­tősége ma messze nem mérhető hozzá. Inkább a frankfurti kiállítás kiegészítő rendezvényeként tartják számon, ezért főpróbának a mi szempontunkból sem nevezhetjük. Ezzel együtt Lipcsében Magyarországot negyvenhárom kiadó képviselte a kiadott katalógusban, és mintegy négyszáz irodalmi mű mutatta az érdeklődőknek, hogy hazánk milyen olvasnivalót kínál az ezredvégen a világnak. Abból a szempontból viszont nagyon fontos, hogy ott voltunk Lipcsé­ben is, hogy ismét találkozhat­tunk a frankfurti vásár vezérkará­val. Ezen a találkozón ajánlották fel - váratlanul -, hogy a koráb­ban tervezett pavilon helyett má­sikat válasszunk. Az eddigi le­hetőséget a vásár szervezői olyan konszernnek szeretnék odaadni, amelyik busás bért fizetne érte. De hangsúlyozni kell, hogy az az új pavilon, amit a régi, 1800 négyzetméteres helyett, a szom­szédságában, tehát szintén a fő­bejárathoz közel ajánlanak, csak­nem háromszor nagyobb területű (ötezer négyzetméteres), és ma­gasabb is. Elférne benne az összes magyar kiállító, az összes könyvárusító stand, azaz egy épületben lehetnénk. Még a ma­* gyáros ételeket kínáló étterem és a népművészeti kirakodóvásár is helyet kapna itt. - Mi dönti el, hogy elfogad­ják-e a frankfurtiak új ajánlatát? - Több dolgot meg kell fontolnunk. Az új épület egyfelől mintegy tizenöt­­millió forinttal csökkentené a költsége­ket azáltal, hogy minden egy helyre ke­rülhetne, másrészt viszont a berendezése több pénzbe kerülne. Azt kell mérlegel­ni, hogy a nagyobb tér kínálta lehető­ségek arányosak-e az esetleg nagyobb költségekkel. (A Frankfurt ’99 Kht. költ­ségvetése a jelenlegi számítások szerint mintegy hatszázmillió forint, ebből ed­dig körülbelül kétszázmillió forintot köl­töttek el, de a maradék pénznek is meg­van már a helye.) Másrészt azt is meg kell vizsgálni, hogy az eredeti építészeti terveket át lehet-e még alakítani az új épület kívánalmai szerint. Néhány napja Frankfurtban járt a rendezvény két ma­gyar építésze, Ferencz István és Ekler Dezső. Az ő véleményüket is figyelem­be véve Szegedy-Maszák Mihály mi­niszteri biztossal és a Frankfurt ’99 Kht. vezetőivel közösen a minisztérium ápri­lis 15-ig dönt, elfogadjuk-e a frankfur­tiak új ajánlatát. Ez egyébként a már előkészített programokat egyáltalán nem érinti, sőt még több rendezvényre ad lehetőséget. Legalább ötszáz kiad­ványt mutatunk be a magyar pavilon­ban százhatvan magyar író tollából, a lista - a meghívott vendégeké is - már az elmúlt év végén összeállt. Több mint kilencven azoknak a címeknek a száma, amelyek kifejezetten a könyv­vásár alkalmából jelentek meg. Miként minden más külföldi programnak, fesztiválnak, amelyen részt vesz a ma­gyar kultúra, a frankfurti könyvvásár­nak is a hosszú távú hatása az igazán fontos, nem pedig az, hogy október 13. és 17. között melyik lesz az az ötszáz könyv, amely a mi pavilonunkban megtalálható. A vásár ideje alatt sze­retnénk ízelítőt adni a magyar zene-, képző-, film- és színházművészetből is, a kísérő programok terve már szintén készen áll. (devich) Lipcse után, Frankfurt előtt Prőhle Gergely államtitkár a kulturális piacteremtésről és a könyvvásár előkészületeiről Prőhle Gergely: Legalább ötszáz kiadványt mu­tatunk be NAGY ZOLTÁN FELVÉTELE Kultúra 1999. április 10., szombat Amikor Budapest és Bécs Európa központja volt... Fried István irodalomtörténész az idei Herder-díjas A szegedi egyetem tanára, Fried István irodalomtörténész kapja ez esztendőben a hambur­gi Alfred Toepfer Alapítvány Herder-díját. Az igen magas tu­dományos elismerésnek számító kitüntetést (amely ez esztendő­ben harmincezer márkával jár) harminchatodik alkalommal ítélték oda; általa a 65 esztendős tudós Kodály Zoltánnal, Németh Lászlóval kerül egy „csapatba”. A közép- és kelet-európai kultu­rális kapcsolatok ápolását és fej­lesztését jutalmazó díj első ki­tüntetettjei ugyanis ők voltak: Kodály és Németh László. Fried István - aki 1955-ben fejezte be tanulmányait a budapesti Eöt­vös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, és volt peremkerületi iskola tanára, az Országos Széchényi Könyv­tár munkatársa is - az összeha­sonlító irodalomtörténet-írás nemzetközi figyelemre érdemes „nagymestere”. Szerteágazó, gazdag publikációs háttérrel büszkélkedő tudományos tevé­kenységének súlypontjairól kér­dezzük legelébb: - Kutatásaim súlypontja - mint a német kollégák mondják - Kelet-Közép-Európa, a Mo­narchia, azon belül a századfor­duló irodalma. Talán azért, mert volt néhány évtized, ami­kor Bécsben és Budapesten ír­ták a legjobb irodalmat, festet­ték a szép képeket, komponál- t­ták a kiemelkedően értékes ze­nét, gyűjtötték és adták ki a leg­eredményesebben a népdalokat, egyszóval: az európai kultúra központja volt e két máig szép­nek maradt főváros, amelyben létrejött a pszichoanalízis, a nyelvkrízist tudatosító filozófia, szerkesztődött a Nyugat és re­gényt írt Krúdy Gyula. De itt született meg az operett és a kabaré is. A magyar irodalom két évszázad alatt szökött a vi­lág élvonalába. Ez akkor is így van, ha ezt Európa a mai napig nem vette tudomásul. A magyar irodalom - Ady, Babits és a többiek - segítségével olyan Közép-Európa-szöveg jött létre, amely Danilo Kisnél ugyanúgy fölismerhető, mint Franz IVer­­felnél, aki egyik nyilatkozatá­ban elárulta, hogy kezdő korá­ban több Ady-verset tolmácsolt németre. -Mégsem az ő, hanem Má­­rai Sándor titkait keresi... - Minden író a „minden tit­kok” verseit és prózáját keresi. Minden író minden értelmezője ennek nyomába ered. Hogy az­tán számot adjon, néhány titok­nak a nyomára bukkant, más tit­kok megfejtetlenek maradtak, így vagyok Máraival. Könyvei abban a korszakban szóltak hoz­zám, az ő szavait használom, nagy erővel és minden követ­kezménnyel, amikor a termelési nagyregények idejét éltük. Má­­rai írásmódja eleganciájával, aforisztikus fordulataival, eszté­tikájával - az író értékét az el­lenállás egységén mérjük, mondta - maga volt a szubver­­zió. Meg a biztatás, hogy fordul­junk el a divatostól, a pártostól, a leegyszerűsítőtől, a talmitól. - Sajátosan magyar kény­szerpályán mozgott a friss dip­lomás Fried István. Mert a tu­dományos fórumok másoknak voltak fenntartva, ezért lett kül­városi tanár, könyvtáros, vagy önszántából, emberi-szellemi gyarapodása érdekében építette fel így az életét: fővárosi „elő­tanulmányok” után következzék a vidéki egyetem? Egyáltalán: könnyebb vagy nehezebb ma egy tudósnak vidéken élni, mint a fővárosban?­­ Sosem választottam állást magamnak. „Csak” hivatást. Oda mentem, ahová hívtak, is­kolába, könyvtárba, egyetemre, mikor mit engedtek, akiknek jogosítványuk volt az engedé­lyezésre, s mindenütt tanítani szerettem volna. Nem is taníta­ni, beszélgetve tanulni, közösen értelmezni. Az Országos Szé­chényi Könyvtárba is tanulni mentem. Könyvtárosi munkát is, persze, meg azt, mit melyik könyvben kell keresni. De még inkább azt, hogy ha valaki vala­mire kíváncsi, kinek milyen fe­leletet érdemes adni, hogy az ne legyen sem túl sok, sem túl ke­vés. Márai azt mondaná, mérté­ket tanultam. Hozzáteszem: szerénységet is. (A könyvek száma végtelen, a te éveid vé­gesek, remélem, nem idéztem nagyon szabadon Kölcseyt.) Így kerültem Szegedre is. Mert hív­tak, s mert tudtam, hogy itt is sokat lehet tanítva tanulni és ta­nulva tanítani. Kollégáktól és diákoktól, a Tiszatáj című fo­lyóiratban és folyóirattól. Hogy Szeged vidék lenne? Budapest, ahol lakom, szintén vidék Pá­rizshoz képest, Párizs is New Yorkhoz képest. Az összeha­sonlító irodalomtudomány egyik fontos magyar központja Szeged. Nem én tettem azzá. Azzá lett, mert olyan diákok akartak és akarnak kompara­­tisztikát tanulni, akik kíváncsi­ságukkal, figyelmükkel, mun­kájukkal arra késztetnek, hogy a legújabb szakirodalmat tanul­mányozzam, és - velük együtt - a tanszék által kiadott köte­tekben kicsit létre is hozzam a szakirodalmat. - Sokan panaszkodnak mos­tanában: egyre gyengébb képes­ségű, felkészültségű, teherbírású nemzedékek jelentkeznek az egyetemekre. -A József Attila Tudo­mányegyetem Bölcsészettudo­mányi Kara kiváló műhely, az országos tudományos diákköri konferenciák igazolhatják, mi­lyen minőségű munka folyik mifelénk. Hallgatóim Párizstól Göttingáig, Itáliától az Egyesült Államokig több külföldi egyete­men tanúsították, hogy az igé­nyesség és a becsületes munka­végzés helyéről jöttek, mert ezt a helyet ők avatták azzá, ami lett. "Ma is vannak nagyszerű diákok és kevésbé jó diákok, mint ahogy az általam vezetett tanszéken vannak egészen kivá­ló tanárok, másutt esetleg nem olyan nagyon kiváló tanárok. Mostanában legfeljebb az a kü­lönbség, hogy sokkal több hall­gatót veszünk föl az egyetemre, mint azelőtt, ennek révén talán több közepes képességű hallga­tó kerül be. Az igaz, hogy a mi­tológiát, a Bibliát nem ismerik oly tüzetesen, mint mi ismertük ifjúkorunkban. Talán az is igaz, hogy kevesebbet olvasnak. De a nagyon kiválók még a keveseb­bet is kiválóan képesek olvasni. Nekem hatalmas szerencsém volt (van, és bízom benne: lesz) tanítványaimmal. A legszűkebb tanítványi kör remek emberek­ből állt, áll... Azt hiszem, hogy a tudományos teljesítményben a személyiség munkája mellett nagy szerep jut a környezetnek. Családnak, barátoknak, tanítvá­nyoknak, kollégáknak, de igen inspiratív a rosszakarók szerepe is. Egész életemben régiónk iro­dalmaival foglalkoztam, közve­títettem, ritkán fordítottam is, főleg szláv nyelvekből, de ha kellett: latinból és németből. Igyekeztem föltárni annak a kulturális együttesnek a hétköz­napjait és az irodalmi ünnep­napjait, amelynek valamennyien részei vagyunk. A hermeneutika nagy alakját idézve: önmagun­kat mások által megismerni tö­rekedtem, de a másságot mássá­gában kíséreltem meg elfogad­ni. A Herder-díj talán ennek a törekvésnek szól, hogy egyszer­re voltam „magyar nacionalista” és „szlávbérenc”.­­ Előkelő „ csapatba igazolt át" Herder-díjával, ami az ed­digi magyar kitüntetetteket ille­ti, de az a társaság is igen ran­gos, akikkel május 4-én a bécsi egyetemen egyszerre kapja meg nemzetközi jelentőségű tudomá­nyos elismerését. Van, akinek szárnyakat ad, és van, akit görcsbe ránt az olyan közösség, ahol a lista Kodály Zoltánnal kezdődik és Mircea Dinescuval zárul. - Megrendítő számomra, hogy az első magyarok, akik Herder-díjat kaptak: Kodály Zol­tán és Németh László. Legújabb könyvemben írok Németh Lász­ló Közép-Európa-képéről (áb­rándjáról?). Kodályról még soha nem írtam, Bartók Béláról, Mo­zart mellett legkedvesebb zene­szerzőmről többször is, amikép­pen Herderről, régiónk népkölté­szetének nagy tisztelőjéről is. El­­fogódottan veszem majd át ezt a kitüntetést, mert tudom, a neheze most kezdődik. Bármit teszek, a korábbi kitüntetettek szellemé­ben kell tennem. Még több hittel, még több alázattal. Hogy nem én vagyok fontos, hanem az ügy, régiónk népeinek irodalma, egy­más megismerése, tisztelete (nem eltűrése, az kevés!), elfoga­dása. Külön szorongás, hogy Mircea Dinescuval együtt vehe­tem át a díjat. A nagy románnak, aki oly természetesen nagy euró­pai, mint ahogy Kodály is nagy magyar-európai volt. Aki szá­momra ma talán a legtisztábban képviseli a román szellemiséget, a Balcescuk, a Caragialek kultú­ráját. - Szép lehetőség, hogy a­­Herder-díj kitüntetettje megne­vezheti azt a tanítványát, aki Herder-ösztöndíjra (a díj össze­gének a felét biztosító, egyévnyi stipendiumra) érdemes. - Nehéz választás elé kény­­szerített, hogy jogom és felada­tom kijelölni egy ösztöndíjast, aki majd kilenc hónapon át ta­nulhat a bécsi egyetemen. Leg­alább öt kitűnő jelöltből kellett választanom. Anglista-kompa­­ratista tanítványom, Fogarasi György már eddigi tanulmá­nyaival, fordításaival jelezte: a romantika szakértőjét láthatjuk majd benne. Már van egy társ­­szerzős könyve, Rátévedések a címe. Minden érdeklődő figyel­mébe ajánlom. - Minden és mindenki a jövő évezredről beszél. Van, aki féle­lemmel, van, aki reménykedve. Az összehasonlító irodalomtör­ténész, Kelet- és Közép-Európa irodalmainak alapos ismerője hisz a jövőben? Tudománya s a kis népek nyelve, irodalma he­lyet kap a III. évezredben? Ki is virágzik talán? - A jövő évezredig még sok van hátra. A tudományszakom jövőjében hiszek. Van, lesz ki­nek átadni a stafétabotot. Meg abban is hiszek, hogy egyszer, valamilyen csoda hatására a né­­pek-nemzetiségek megtanulnak egymással békében élni. És elhi­szik, hogy több nyelv, több kul­túra birtokában, ismeretével, el­ismerésével ők is gazdagabbak lesznek. A jövő ezredben is Ril­kével szeretnék kérdezni: „Mint tanítod, nem óhajtás a dal, / nem annyi, mint elérhetőre tömi; / az ének­lét. Isten számára semmi. / De mikor létezünk?” Lőcsei Gabriella A magyar díjazottak Kodály Zoltán zeneszerző (1964), Németh László író (1965), Dercsényi Dezső építész (1966), Fenyő Iván művészettörténész (1967), Vayer Lajos művészettörténész (1968), Balogh Jolán művészettörténész (1969), Illyés Gyula költő (1970), Szabolcsi Bence zeneesztéta (1971), Ortutay Gyula néprajztudós (1972), Harmatta János nyelvész, filológus (1973), Gerő László építész (1974), Preisich Gábor építész (1975), Keresztury Dezső iroda­lomtörténész (1976), Major Máté építész (1977), Gunda Béla néprajztudós (1978), Farkas Ferenc zeneszerző (1979), Sütő András író (1979), Balassa Iván agráretnográfus (1980), Csoóri Sándor költő (1981), Varga Imre szobrász (1982), Entz Géza építész (1983), Konrád György író (1984), Perczel Károly építőművész (1985), Dömötör Tekla néprajztudós (1986), Újfalussy József zenetudós (1987), Györffy György történész (1988), Birkás Ákos grafikus (1989), Vizkelety András filológus (1990), Pigler Andor művészettörténész (1991), Barabás Jenő néprajztudós (1992), Kurtág György zeneszerző (1993), Bor­zsák István klasszika-filológus (1994), Kányádi Sándor író, költő (1995), Hofer Tamás néprajzkutató (1996), Glatz Ferenc történész (1997), Bak Imre festőművész (1998), Fried István irodalomtörténész (1999)

Next