Magyar Nemzet, 2000. július (63. évfolyam, 152-177. szám)

2000-07-12 / 161. szám

2000. július 12., szerda M­eghalt az órásmester - kaptam a szomorú hírt. Mellesleg elektro­mérnök volt, híres rádióamatőr, okos, bölcs öregember. A héten temették. Kicsiny óbudai lakása tele volt könyvek­kel. Egyszer azt mondta nekem: „Nézz kö­rül, és amelyik tetszik neked, vigyed. Én már a halálra készülök.” Szép kort ért meg, 94 évesen hagyta itt az árnyékvilágot, ahol hat évet szovjet lá­gerekben töltött. Fent Északon, a sark­körön túl, ahol rabokkal építtették a Vorkuta-Inta-Moszkva vasútvonalat. Rá is ez várt volna, vagy a bánya, de isteni su­gallatra kitalálta, hogy fából órákat fog csinálni. Mint hajdan a kisfiának egy fából összerakható matadorjátékból. Bedobja a franzstadti vagányságát, és azt fogja ha­zudni, hogy óra- és hangszergyára van Bu­dapesten. A világhírű hegedűművész, Re­ményi Ede rokona. Merthogy őt Reményi Istvánnak hívták. Talált magának egy ungvári tolmácsfiút, és ment a parancs­nokhoz. „Ide figyelj, te nacsalnyik! - kezd­te nagy hangon. - Hová a fészkes fenébe hoztatok ti minket, ebbe a szar lágerba, ahol még óra sincs?! Hát milyen irodád van neked? Milyen szemét hely­ez?” A pa­rancsnok csak hüledezett, hogy vele egy fogoly így beszélhet. „Én gondolkodtam az éjjel, hogy milyen szép faliórával lehet­ne a te irodádat díszíteni” - és mutatta a rajzokat, a papírokat. Nézte a parancsnok a rajzokat, és közben meg is szólalt: „Da, da..., tyebe pravda... És te tudsz órát csi­nálni?” A szeme se rebbent, úgy mondta ki: „Hát hogyne tudnék! Nekem óragyá­ram van Budapesten.” Nagyot nézett a Glaszi nacsalnyik, és ebben a pillanatban talán irigyelte is. „Mi kell hozzá?” - kérdezte. „Anyag meg szerszám.” „Mennyi időt vesz igénybe?” „Egy-két hónap alatt meg tu­dom csinálni.” Teljesült a kívánságuk. Új ruhát kap­tak, vécéből átalakított műhelyt, asztalt, szerszámokat. És tumbácskát, éjjeliszek­rényt. Az ajtófélfára meg kiírták: Csaszolválnája, muzikálnája s kukornája maszterszkája. (Órás-, hangszer- és játék­műhely.) Megkezdődött volna az óragyár­tás is, ha a mester nem jött volna rá arra, hogy fából nem lehet vaskarikát csinálni, azaz az óra megindul ugyan, de nem jár. Az északi klímában bedagadtak a csap­ágyak. Rendszeresen ellenőrizte őket a láger­parancsnok. Egy idő után azonban rájuk pirított. „Nyissz lesz a vége - mutatta -, ha becsaptok! De mi megbízunk benne­tek, hiszen jó emlékeket őrzünk Magya­rországról...” „Jó, jó, ne félj” - nyugtatta a parancsnokot a mester, de miután el­ment, magába roskadva ült le a munka­asztala elé. Mélyen elgondolkozott, ami­kor újra megsegítette a gondviselés. Fel­emelte a fejét, és a szeme megakadt a konzervdobozokon. S ahogy nézte ezeket az értéktelen tárgyakat, kipattant belőle az ötlet: mi lenne, ha ezekből a pléhdobo­­zokból csinálna kerekeket?... Persze, újra kellene kezdeni a számításokat, de annyi baj legyen. Három-négy napra visszavonult, és semmi mással nem foglalkozott, csak szá­molgatott. Amikor ezzel megvolt, kivágta az első kerekeket, reszelt, csiszolt, majd összeillesztette a fogakat. Nem ment az óra pontosan, de járt! Meg voltak mentve. Hamarosan eljött az a pillanat is, ami­kor elkészültek a lágerparancsnok fali­órájával. Üzentek a szolgával, hogy más­nap vinnék. Egy öttagú bizottság várta őket. Csupa parancsnok a környező láge­rekből. Ott virítottak dekoltáltan és pöf­­feszkedve. Letakarva vitték az órát, ne­hogy a hideg kárt tegyen benne. Először a mester szólalt meg: „Na, te nacsalnyik, be­tartottuk az ígéretünket, itt az óra.” Ez­után szép lassan megkerülte az íróasztalt, a tolmácsfiú beütött egy jó balos szöget a falba, ő pedig felakasztotta rá az órát, és meglökte. Elindult és járt. Mind az öten felálltak és úgy bámulták a szerkezetet: „...maty!” ...az anyád! Ingatták a fejüket, ahogy az inga járt. A tulajdonosa pedig gyerekes örömében még szavakkal is megtoldotta: „Igyot, igyot, igyot, igyot.” Ezek után csak termé­szetes, hogy a vendégek is megrendelték a saját óráikat. Reményi István hat év alatt huszonöt lá­gert járt végig. Három táborban volt hosz­­szabb ideig. Ebben a három táborban ösz­­szesen 247 órát készített. A hírek szerint még Moszkvába is vittek az óráiból, s egyet - igaz, darabokban - haza is csempészett. Sokáig ott volt a szobája falán, és járt. Né­hány napja azonban megállt végleg. Kő András Nézőpont A közszereplés elsősorban felelősséget jelent A nyelv beszél minket Magyarok vagyunk, de vajon egy nyelvet beszélünk-e? Ért­­jük-e egymást, s különösen, tu­­dunk-e még egymáshoz szólni, akarjuk-e beszélni a másik nyelvet? Lemondva nyelv és igazság, illetve nyelvi forma és tartalom bonyolult viszonyának filozó­fiai elemzéséről, arra a kérdés­re igyekszem választ találni, hogy a címadó idézet elfogadá­sa milyen felelősséget ró az új­ságíróra, a véleményt nyilvání­tó közszereplőre, s egyáltalán miránk, a magyarnak nevezett nyelvi közösségre. Már akkor is értelme volna felvetni a beszélő felelősségé­nek kérdését, ha egyszerűen csak használnánk a nyelvet - mindnyájan a másét, az egyet­lent, a közöset, ha pusztán köl­csönvennénk egymástól a sza­vakat, ha csak gazdálkodnánk e vagyonnal. Főként jogos ez azonban akkor, ha e gondolat mélyére hatolva felidézzük ma­gunkban a szókeresés csönd­jét, a megszólalás előtti feszült pillanatot, amikor akár a meg­hatottságtól (mint például nem­zeti ünnepeinkkor), akár egy­­egy tragédiát szemlélve (árvíz­­károsult, otthontalan emberek) előbukik belőlünk a szó, és érezzük, „nem annyira mi be­széljük a nyelvet, mint inkább a nyelv beszél minket”, a nálunk hatalmasabb, közös logosz hangján mondatik el, kik va­gyunk. Sorsfordító pillanatok­hoz érkezve a nyelv segítségé­vel foglalunk állást, vagyis az átmenet idejében éppen a nyelv segítségével határozzuk meg az öröm vagy tragédia hatására el­vesztett helyünket a világban; bizony sokszor több ez, mint honfoglalás. Ezért ha elherdáljuk e leg­igazibb közvagyont, könnyen odajuthatunk, hogy a sors kihí­vásaira felelni kívánó önértel­mezések, önmagunk újbóli meghatározási kísérletei - a nyelv elszegényedése, ellapo­­sodása vagy eldurvulása miatt - elveszítve erőteljességüket és fogalmi differenciáltságukat egyre kevésbé állják ki az idők próbáját. Ez pedig nyilvánvaló A szerző filozófia szakos egyetemi hallgató (ELTE) módon az egész nemzet sebez­hetőségét, kiszolgáltatottságát eredményezi. Röviden összefoglalva tehát a „nyelvében él a nemzet” gon­dolata ekképpen értelmezhető: a nyelv a nemzet túléléséhez és felemelkedéséhez elengedhe­tetlenül szükséges önkép kiala­kításának médiuma. Ezért aki a szólásszabadságot szabados­ságként (félre)értve nyelvrom­boló tevékenységet folytat, aki szándékosan összemos fogal­makat, aki eltünteti vagy felold­ja az önértelmezéshez szüksé­ges nyelvi és/vagy gondolati különbségtevéseket, az ezzel megkárosítja az egész nemze­tet. Hiszen az így, hamis önké­pet alkotva magáról, képtelen megfelelni a sors kihívásainak, és - mint történelmünk során oly sokszor - kiszolgáltatottá védik: hagyja, hogy mások osz­­szanak rá szerepet, mond­ják meg, mit ér, ki a barátja, ellen­sége. Nemcsak arra emlék­szünk még, hogy „Hányszor tá­madt tenfiad, / Szép hazám, kebledre”, de bizony arra is, mi, illetve kik tették ezt lehetővé, melyik cenzornak, de éppígy a nyilvánosság előtt felelőtlenül valótlanságot állító, értékeket lejárató mely közéleti személyi­ségeknek köszönhető, hogy a döntő pillanatban annyian kö­zülünk elnémultak - a szó bennszakadt -, és hagytuk, hogy mondjunk a „népfront” jelzőjévé téve a „hazafias”-t an­nak értelme önmaga ellentété­be forduljon. Tűrtük, hogy vá­logatás nélkül mindenki, még azok is (sőt főként azok), akik tönkretettek bennünket, „elv­társnak” szólítson. Vígan kihe­verte-e a nemzet azt a mérhe­tetlen nyelvi pusztítást, ame­lyet a kommunizmus hagyott ránk szomorú örökségként? Kik tettek akkor szörnyű erő­szakot a nyelven, kik alkották meg a jelentést inkább elfedő, mint megmutató nyelvet (pél­dául tanács mint intézmény)? Továbbmenve szembe kell néznünk a jelen kérdéseivel is: kik és milyen eszközzel rom­bolják napjainkban közös anya­nyelvünket, a párbeszéd médi­umát? Kik mosnak össze fogal­makat? Kik sajátítják ki maguk­nak az igazságot, kik hangoztat­ják szüntelenül féligazságaikat és téveszméiket anélkül, hogy érdemben érvelnének igazuk mellett? Kik a mai kor véle­ményformáló szofistái? Még fontosabb azonban an­nak vizsgálata, milyen mércét, mértéket felállítva beszélhe­tünk mértéktartó és mértékadó beszédről, közszereplőről vagy vitapartnerről? Mi szolgál a kü­lönbségtevés alapjául? Vajon kiheverte-e a nemzet azt a mérhetetlen nyelvi pusztítást, amelyet a kommunizmus hagyott ránk szomorú örökségként? Elsőként gondolkodjunk el azon, mi teszi éppen most ki­emelten szükségessé nemzet és nyelv, közszereplés és felelős­ség kérdésének hangsúlyos fel­vetését? Egyfelől a rendszervál­toztatás óta eltelt tíz év, amely­ben bár még sok minden nem mondatott ki, ami hozzájárult volna az önkép árnyalásához, tisztulásához, ugyanakkor so­kan, nem tudván mit kezdeni a jól megérdemelt és a tisztánlá­táshoz elengedhetetlen szabad­sággal, a racionális alapú, ér­vekkel operáló vitakultúra meghonosítása helyett egy ha­mis retorikájú, megosztó polé­miát folytattak vélt vagy valós ellenségeikkel szemben, és te­szik ezt ma is mind nagyobb hévvel - természetesen az igaz­ság nevében. Másfelől az EU-csatlakozás, s egyáltalán az a folyamat, ame­lyet talán nem túlzás második honfoglalásnak nevezni, remél­hetően egyre szélesebb körben készteti a szellemi élet szerep­lőit olyan ön- és nemzetvizsgá­latra, amely több egyszerű múltba meredésnél: őszinte kí­sérlet a kik vagyunk? és merre tovább, Magyarország? kérdé­sével történő higgadt számve­tésre. Az utóbbi évek vitáin el­mélkedve számomra úgy tűnik, erre nem annyira az (ál)füg­getlen értelmiségi, mint inkább az képes, aki ellenállva bizo­nyos csoportok retorikai csáb­erejének, a nyelvet nem kihasz­nálva, hanem annak közösség­teremtő erejére támaszkodva úgy tesz hitet bizonyos értékek mellett, hogy ezzel nem csupán megszólít, felhív a párbeszédre, de maga is megszólíthatóvá vá­lik, így a diszkusszióban, közös dolgaink megvitatásában végre nem csupán egy szűk hatalmi vagy médiaelit, a véleményfor­málók kis és rendszerint mara­kodó csoportja vehet részt, de a tudomány, a szellem és a gaz­daság területén alkotó, párbe­szédre képes és hajlandó sze­mélyiségek is. . Meg kell teremteni ennek feltételeit, más szóval eljött az ideje annak, hogy végre a „mindent el lehet mondani, és mindenkit mindennek el lehet mondani” hagymázos mámo­rát felváltsa a felelősségválla­lás a kimondott szóért! Több ez, mintha egyszerűen azt mondanánk: mindenki mond­jon igazat. A sors kihívásaira adandó felelet kényszere - legalább részben - nyelvi problémákat vet fel, hiszen a nemzeti sors­fordulókon óhatatlanul és el­lenállhatatlan erővel feltörő kik vagyunk? és merre tar­tunk? kérdésre a nyelv, illetve a nyelvet beszélő közösség ad­ja meg a választ. Ennyiben te­hát a nyelv, annak fejlettsége, tisztaságának megőrzése egy nemzet fennmaradásának és felemelkedésének előfeltétele. Ezért a nyelvhasználat, különö­sen pedig a közszereplés min­den körülmények között első­sorban felelősséget jelent: ez nem egy szűk csoport, hanem a nyelvhasználók minél széle­sebb rétegeivel vállalt elemi közösségvállalásból eredeztet­hető. Ez a nyelvi etika ponto­san a hamis, az egyszerű meg­oldásokat kínáló, hataloméhes, polemizáló retorikával szem­ben tanúsított ellenállásban nyer kifejezést. Ennek alapja Mádi Ferenc, a Magyar Köztár­saság új elnöke által is hangoz­tatott mértéktartás. Akad-e olyan, aki érti még e szót?Szalay Mátyás Magyar Nemzet 7 Magyar Nemzet „... a dolgot ét magát nézzük..." Végvári szerep Európa szemérmesség nélkül védekezik az illegális bevándor­lás ellen - derül ki a minapi hírből, amely szerint az amszter­dami rendőrség embercsempészbandát leplezett le, s hatvan személyt letartóztatott. A földrész nyugati felén a legfelhábo­­rítóbb bűncselekmények közé sorolják az embercsempésze­tet, miután a közelmúltban 58 kínai megfulladt a La Manche csatornán átkelő kamionban. A tragédia nyomán elcsönde­­sedtek azok az ügyvédek is, akik korábban az emberi jogok harcias „védelmezőiként” fölléptek az illegális migránsok vé­delmében. Máig nem tud­juk, kik és milyen forrásokból fizetik ezeket a derék jogászokat... Illúzióink nem lehetnek. Hatalmas embercsempész-háló­zatok alakultak ki a világban, s ezek irányítói, tagjai anyagi­lag érdekeltek abban, hogy az „üzlet” bővüljön. Olyannyira, hogy a kivándorolni nem szándékozó szegény embereket is arra biztatják az ázsiai falvakat föllármázó „utazási irodák”: adják el házukat, s a pénzből települjenek a szociális jutta­tásokat, létbiztonságot nyújtó Európába. Ez a körülmény in­dokolja, hogy keményen föllépjenek a hatóságok a csem­pészbandák ellen. Egy-egy nagyobb fogás ugyanis - a múlt héten 43 kínait és 27 szírt fogtak el határőreink egy „vegyes csoportban” - átmenetileg visszarettenti a bűnözőket a csempészettől. Ha akadály nélkül utaztathatják „ügy­feleiket” Kelettől Nyugatig, még inkább fölbátorodnak, és gazdaságimenekült-áradatot zúdítanak a­ gazdag Nyugat-Eu­­rópára. Egyes „utazási irodák” hazánkat is nyugat-európai országként „hirdetik”... A Vajdaságban jelenleg negyvenezer kínai kereskedő idő­zik: ők legálisan utaztak Újvidék környékére, a meggazdago­dás reményében. A tavalyi háború azonban keresztülhúzta számításaikat - áruikra nincs fizetőképes kereslet. Kínába visszamenni nem kívánnak, ehelyett Itáliába vagy Magyaror­szágra igyekeznek. Az első fél évben hétszáz kínait fogtak el határőreink, nagyrészt a délvidéki szakaszon, kisebb részben az erdélyi, illetve az ukrán övezetben. Hazánk és Jugoszlávia között sajnos még mindig nem köttetett meg a toloncegyez­­mény. Az észak-keleti térségben még veszélyesebb a helyzet. Oroszország és Ukrajna között a zöldhatárt alig őrzik. Orosz­országban ez idő szerint több millió illegálisan bevándorolt migráns tartózkodik, és a Nyugatra jutás lehetőségét keresi. Az „utánpótlás” tehát szinte végtelen. S aki átjut, a hatóságok korrumpálásában sem mindig sikertelen... Hazánkat az Európai Unió kimondva vagy kimondatlanul végvári küldetésű országnak tekinti. E „végvári védvonal” kí­sértetiesen ugyanott húzódik, ahol a középkorban rajzolódott ki, akkor, amikor az oszmán hódítás ellen védte hazánk a földrész nyugati társadalmait. Nem véletlen, hogy ma Német­ország örömmel adományoz éjjellátó­ készülékeket a magyar határőrségnek: minél több migráns akadjon fenn a Tiszánál, s ne az őrvidéki osztrák közegeknek kelljen föllépni ellenük. Magyarország már az uniós csatlakozás előtt bevezetheti a schengeni előírásokat keleti határainál: ehhez harmincmilli­­árd forint szükségeltetik (harmadannyi, amennyit a nemzeti bank bécsi CW-bankja elvesztett). A rendőrség és a határőr­ség összevonása azonban csak uniós csatlakozásunk után ke­rülhet sorra: addig nem gyengíthetjük az amúgy is nagy nyo­más alatt működő szervezetet.Molnár Pál Kétezer leütés Életben maradt és jól érzi magát a vésztőmágori három­lábú csirke. (Szellő István az RTL Klub Híradóban) Miről ismerszik meg az uborkaszezon ? Az újságíró-iskolák köz­helygyűjteménye szerint arról, hogy a máskor véresen komoly sajtótudósításokban egyszeriben megjelennek az ötlábú tehenek. Könnyű belátnunk, hogy a rendhagyó vésztőmágori csirke ennek csupán egyszerű variánsa, így a hírapály alighanem már be is következett. Még egy kicsit szörnyülködünk az oktogomi ámokfutó soroza­tgyilkoson, rágódunk a kormány félidei bizonyítványán, az olajbizottság tagjai is tépik még kicsit egymás haját, ám a ka­binet, a parlament meg az olajmaffia megmásíthatatlanul elvo­nul nyári szabadságra - legfeljebb a szocialisták kampányol­­gatnak a tűző napon és mennydörgős zivatarban is, a világért el nem ismerve, hogy ezt legkevésbé sem a politikai vetélytársak, ha­nem kifejezetten egymás ellen művelik az őszi sorsdöntő tisztújí­tás előtt. Manapság azonban már az uborkaszezon sem a régi: Szellő példáit egymás után konferálja fel, hogy a krisnások a Ta­bánba szekereznek, a jehovisták a Népstadionban merítkeznek, a kádáristák meg a Fiumei úti temetőben nosztalgiáznak. Sőt még annak is hírértéket lehet tulajdonítani, hogy a leköszönő Pepó Pál visszaadta hivatali mobiltelefonját (már miért ne adta volna vis­sza?), ám a marginális témák között lavírozva még a műsorve­zető is beismeri: e „hírszűkében" az RTL Klub legszebb álmai vál­tak valóra a vésztőmágori nyomorék baromfival. Ne becsüljük alá e vallomást! Ez a freudi elszólás sokat elárul ugyanis a Bárdos András-féle műhely Magyarország- és világképéről. Tehát nem csupán arról, hogy a rendelkezésre álló időt akkor is ki kell tölte­ni, ha nincs mivel (árulkodó fordulat: „ennyi fut műsorunkba"), hanem arról is: a jehovisták, krisnások és kommunisták e szen­záció-központú interpretációban tökéletesen egy szinten vannak a vésztőmagok­ „biológiai csodával”. Talán maga az ország is egyetlen nagy Vésztőmágor, ami csak akkor érdekes, ha egy vég­taggal több vagy kevesebb híreket produkál? OSSZIÁN Igazgató-főszerkesztő: Liszkay Gábor ♦ Főszerkesztőhelyettesek: D. Horváth Gábor, Szényi Gábor, Tarr Péter ♦ Lapszerkesztők: Gajdics Ottó, Kő András, Ludwig Emil ♦ Művészeti vezető: Gremsperger Péter ♦ Rovatvezetők: Szerető Szabolcs (belpolitika) ♦ Faggyas Sándor (publicisztika) ♦ Stier Gábor (külpolitika) ♦ Schubauer Ferenc (gazdaság) ♦ Tallai Gábor (kultúra) ♦ A. Molnár László (sport) ♦ Koncz György (fotó) ♦ Berszán György (le­velezés) ♦ Szerkesztőség: 1091 Budapest, Üllői út 51. ♦ Telefon: 216-1274, 06-30-916-3843, fax: 215-3197. Levélcím: 1450 Bp. 9., Pf. 74. ♦ Internetcím: http://www.magyarnemzet.com, e-mail: mahir@mail.elender.hu ♦ Kiadja a NEMZET Lap- és Könyvkiadó Korlátolt Felelősségű Társaság ♦ Felelős kiadó: a NEMZET Lap- és Könyvkiadó Korlátolt Felelősségű Társaság ügyvezető igazgatója ♦ Lapigazgató: Lovas Lajos ♦ Terjeszti a Hírker Rt., a Nemzeti Hírlap-kereskedelmi Rt. és a regionális részvénytársaságok. ♦ Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Levél- és Hírlapüzletági Igazgatósága (HELP). ♦ Előfizethető a hírlapkézbesítőknél, vidéken a postahivatalokban, Budapesten a HELP ügyfélszolgálati irodáinál, valamint a Hírlap-előfizetési és Lapellátási Irodánál (1089 Budapest VIII., Orczy tér 1.). Levélcím: Helir, 1900 Budapest, Orczy tér 1. Telefon: 303-3441, 303-3442. Telefax: 303-3440, közvetlenül, postautalványon vagy átutalással a Postabank és Takarékpénztár Rt. 11991102-02102799 pénzforgalmi jelzőszámon. ♦ Előfizetés OTP-bankkártyával hétfőtől szombatig, 9-20 óráig: InterTicket ügyfélszolgálat (06-1) 266-0000 telefonszámon. ♦ Előfizetés külföldről Batthyány Kultur-Press Kft., 1014 Budapest, Szentháromság tér 6. T.: 489-0120, t./f.: 201-8891, mobil: 06/20-952-4522, e-mail: batthyany@kultur-press.hu. Bankszámla: Magyar Külkereskedelmi Bank, számlaszám: 5022062226304019. ♦ Előfizetési díj egy hónapra 1282 Alapította: PETHŐ SÁNDOR forint, negyedévre 3846 forint, fél évre 7692 forint, egy évre 15 384 forint. ♦ Nyomtatás: Magyar Hivatalos Közlönykiadó Kft. Lajosmizsei Nyomdája ♦ Felelős vezető: Burján Norbert igazgató ♦ Vidék ISSN: 0237-3793; Budapest ISSN: 0133-185 X Magyar Nemzet

Next