Magyar Nemzet, 2000. szeptember (63. évfolyam, 205-230. szám)

2000-09-30 / 230. szám

2000. szeptember 30., szombat ■ Ferch Magda A városközpont egén óriásdanik karjai lógnak tétlenül. Kanyarodik az út, és máris ott vagyunk a hajógyár előtt. Stocznia Gdanska - hirdetik nagy be­tűk a húsz éve 14 ezer munkást foglal­koztató gyár 2. számú, híres kapujánál. Annál, amely 1980 augusztusától, a sztrájk kezdetétől elzárta egymástól a „benn” - azaz a sztrájkolók - és a „kinn” - azaz a hozzátartozók, a szimpatizán­sok és persze az ellenségek - vitágát. A kapu történelmi ereklye. Védett. Vasrá­csain ma is virágcsokrok, a lengyel szü­letésű pápa fotója és a czestochowai Ma­donna képe. A bejárat előtt az 1980 de­cemberében felavatott, 1956, 1968, 1970,1980,1981 eseményeire figyelmez­tető, hármas keresztet formázó emlék­mű nem egyszerűen egy hagyományo­san katolikus ország keresztény szim­bóluma Jelképezi a hármas várost Gdanskot, Gdyniát és Sopotot, de jelké­pezheti azt az országos összefogást is, amelynek eredményeként létrejött Az avatóünnepen Daniel O­michski olvas­ta fel a halottak névsorát. Az Út a szabadsághoz című kiállítást a hajógyár volt munkavédelmi oktató­­központjában rendezte meg Gdansk vá­rosa, a Szolidaritás Központ Alapítvány és a század eleji fürdőből lett Kortárs Művészeti Központ. Három évig mai he­lyén látogatható, majd átkerül az addig­ra felépülő Szolidaritás Központba A látogatók két jelképes „kapun” át (Grzegorz Klaman szobrászművész munkái) juthatnak be a gyár területére. Az egyik hajót formázó, kissé megdőlt, rozsdás vaskolosszus. Belsejében elekt­ronikus újság piros betűi futnak zavarba ejtő gyorsasággal. Az egyik oldalon a hajdani hatalom hivatalos propaganda­szövegei, a másikon az ellenzék legis­mertebb képviselőinek mondatai. Kö­vekkel kirakott acélúton jutunk el a má­sodik kapuhoz, amelyet az orosz konst­ruktivista Tatimnak, a Il. Internacioná­­lé emlékére tervezett műve ihletett - a hajdani baloldali utópiák újraértelmezé­seként. A kiállítást befogadó épület mel­lett a berlini fal egy darabja - a német főváros polgármesterének ajándéka -és egy része annak a falnak, amelyen 1980 augusztusában a gyárból kitiltott Lech Walesa bemászott a sztrájkolók­­hoz. Egyik nélkül nem lehetne itt a má­sik - olvasható a feliraton. A budapesti Lengyel Intézetnek kö­szönhetően a kiállítást megalkotó mű­vészekkel, történészekkel járhatta végig kis csoportunk ezt a torokszorító bemu­tatót. Audiovizuális eszközök és hagyo­mányos dokumentumok segítségével úgy vezetnek végig itt a lengyel történel­men a második világháború utáni idő­szaktól az 1989-es első demokratikus választásokig - középpontban a Soli­­damosc-tyal -, hogy az több hónapos színvonalas történelemoktatással ér fel. Az események részesévé tesz. A kiállítótérbe egy kis élelmiszerbolt mellett lépünk be. Az üzlet olyan, ami­lyen Lengyelországban sokáig minden üzlet volt üres. A sutnak, vajnak, mus­tárnak csak a „makettje” díszeleg a pul­ton. A húsnak szánt kampókra nincs mit felszúrni. Az elsötétített első teremben tíz számítógép képernyőjén megjelenő „menüből” választhatjuk ki tizenegy te­matikus csoportból, mit akarunk látni. Fülhallgatón a kommentárt is hallgat­hatjuk (egyelőre csak lengyelül, de ha­marosan angolul, németül és franciául is) a földalatti mozgalomról, a Lengyel Egyesült Munkáspártról, a titkosszolgá­latról, a hivatalos propagandáról, az egyházról, a demokraitikuis ellenzékről, a cenzúráról. A következő két nagyte­rem 1980 augusztusának és az azutáni 16 hónapnak az eseményeit mutatja 1980 kiemelt helyet kapott, hiszen ak­kor először jött létre egyetértés a társa­dalom legkülönbözőbb rétegei és nem­zedékei között. A nagy vetítővásznon korabeli film pereg a sztrájk kezdetéről, a sztrájkbizottságok megalakulásáról, a kormánnyal való tárgyalásokról, a meg­egyezés aláírásáról. Látjuk a lezárt 2. ka­put. Benn és kinn figyelem és aggo­dalom. Később megnyílik a kapu. Öröm­től fénylő arcok, V-t formázó ujjak. Egy tablón a sztrájkolok 21 követelése, köz­tük az első talán a legfontosabb: a füg­getlen, autonóm szakszervezet megala­kítása. Egy fason üveg alatt összegyűjtve a munkások kézzel írt kérései - ezek alapján fogalmazták meg a vezetők a 21 pontot. Ironikus üzenetet hordozó pla­kátok, fehér vászontörülköző, fogság­ban tartott nők üzentek vele a külvitág­­nak. Valósággal lángol rajta a rúzzsal írt felirat: Solidarnosc. Walesa Nobel-dya Egy fotó, amely az egész világsajtót be­járta: fénylő arcú fiatal lány mosolyog a vaskapu rácsába kapaszkodva Egy szűk helyiségben kis nyomda kézisok­szorosító, papírvágó, írógép, ma is min­den működik. Teamelegítő - az alkoholt betiltotta a sztrájkbizottság. Azután a hadiállapot képei, gázmaszkok, fémpaj­zsok, vízágyúk, Jaruzelski. Az utolsó te­remben a hatvanas évektől láthatunk retrospektív filmbemutatót. Megdöb­bentő képek az olykor megenyhültnek hitt hatalom brutalitásáról. A kijáratnál vendéglátóink kérik, hogy újunk a ven­dégkönyvbe. Meghatott szavak bukdá­csolnak a papíron. Majd kihoznak egy nagy fehér könyvet, a Szolidaritás első vendégkönyvét, amelyet annak idején a vezetőkkel együtt „letartóztattak”. Az el­ső bejegyzés Walesáé, azután államfők, művészek sora rótta le benne tiszteletét Ma ez már muzeális darab, nem „hasz­nálják”. Megrendülten lapozgatjuk. Hir­telen elénk teszik a tollal együtt. Kivéte­les megtiszteltetésnek számít az újabb felkérés: újunk bele néhány sort Másnap újra visszamegyünk a gyár­hoz. A 2. kapu előtt találkozunk Bogdán Lisszel, a Szolidaritás 2.­ számú vezető­jével, Walesa helyettesével, ciki a nyolc­vanas években a hajógyárban dolgozott mint gépész, majd oktató. Most saját cé­gét igazgatja két lánya közül az egyik építész, a másik európai ügyekkel fog­lalkozik. A gdanski megállapodás aláírá­sakor 28 éves volt, ma 48. Átsétálunk a­­ régi városháza XVI. századi épületébe, amely ma a Balti-tengeri Kulturális Köz­pontnak ad otthont. Itt beszélgetünk há­rom órán keresztül. Bogdán Lis mindvé­gig higgadt, halkan beszél, „nyomda­készen". Hogy mégsem hagyja érintetle­nül, amit elmesél, azt csak abból sejthet­jük, hogy amint haladunk előre az idő­ben, hangja lassan felerősödik. A 19. születésnapját 1970-ben börtön­ben töltötte. De később csak 1984-ben tudták letartóztatni. Hamar kiengedték, majd újra becsukták. Amikor először hallgatta ki a haditengerészet ügyésze, azt mondta neki: „Szeretnék önnel be­szélgetni, ha ennek az egésznek egyszer vége lesz. Hogyan tud ilyen nyugodt ma­radni?” Ezt kérdezte a tudósító is majd­nem húsz év múltán. „A tapasztalataim tanítottak meg rá” - hangzott a válasz. - A Szolidaritás társadalmi, nemzeti mozgalom volt, nem csak szakszerveze­ti - magyarázza - Ez jelentette az egyet­len olyan keretet, amelyben el lehetett érni valamit, amelyben tovább lehetett feszíteni a hatalomba vert éket A Szolidaritás ethosza, amelyről oly sokat írtak, számára a mozgalom kezde­ti szakaszának nagy tűrő- és kompro­misszumkészségét, valamint a közjóért folytatott küzdelmet jelenti, ami 1989- ben is megmaradt. Nem számítottak rá, hogy a régi rendszer olyan gyorsan le­­bomlik, de tudták, hogy ha nekik sikerül elérniük, amit követelnek, az az úgyne­vezett szocialista blokk többi országára is hatással lesz. Az ellenállás azért lehe­tett ilyen békés, mert a Szolidaritás veze­tősége így akarta. Tagjainak világos el­képzelése volt arról, merre kell menni, és mindig megegyezésre törekedtek. Na­gyon szigorú szabályokat állítottak. A földalatti mozgalomban mindenki a sa­ját nevét használta, nem álneve. Ez is tette őket hitelessé. Nem tudták, hogy a jövőben mikor és hogyan változik majd Lengyelország, de azt igen, hogy a Szoli­daritás fellépésétől fogva soha többé nem lehet ugyanaz az ország - még a ha­diállapot idején sem. A kommunista rendszer felbomlása megkezdődött, és ők biztosak voltak benne, hogy ez a de­mokratizálódás felé vezet Az esemé­nyek azonban továbblendültek annál, múrt amire számítottak. A hatalom nem­ritkán a saját embereit is internálta. Te­hát félt Hogy mit kapott ez a munkások által megindított mozgalom az értelmiségtől? - Tudtuk, hogy mit akarunk monda­ni, de azt nem tudtuk, hova kell tenni a pontot meg a vesszőt - mondja Bogdán Lis. - Az értelmiségiek sokat segítettek nekünk mindvégig, amikor a kormány­nyal tárgyaltunk. A családoknak sem volt könnyű, ház­kutatások okozta félelemben éltek, a gyerekek vízágyúkat, nem virágokat és zászlókat rajzoltak május 1-jén. A fele­ségeket megpróbálták rábeszélni, hogy menjenek külföldre, akkor kiengedik a börtönből a férjüket. Voltak persze csa­ládi drámák, de nem ez az általános. A rászorulók sok helyről kaptak segítsé­get. Ez is adta a Solidarnosc erejét. Arra a kérdésre, hogy szerinte bíróság elé kell-e állítani Jaruzelskit, Bogdán Lis ha­bozás nélkül nemmel felel. - Csak azok látnak mindent feke­tébbnek és fehérebbnek, akik nem vet­tek részt a mozgalomban - állítja. Ő ar­ra törekszik, hogy megértesse a Szolida­ritás „szürke komplexitását”. Nincs elég adatuk ahhoz, hogy bíróság elé állíttas­sák a tábornokot. Szemben álltak egy­mással, neki is megvan a maga felelős­sége, az, hogy nem a megegyezést vá­lasztotta, hanem a rendkívüli állapot be­vezetését - Jaruzelski történelmi figura, történészeknek kell megítélniük, emóci­ók nélkül - zárja le a témát A mai Szolidaritásnak szerinte az a legnagyobb problémája, hogy újabb nemzedéke nem veszi tudomásul: más körülmények között, más hely­zetben él. A Szolidaritás nem térhet vissza a nyolcvanas évekhez, nem játszhat ugyanolyan szerepet, mint akkor. Walesa, akit karizmatikus sze­mélyisége emelt az első számú vezető posztjára, 1980 és 1989 között nagyon fontos szerepet játszott, de később sokat hibázott, jobban tenné, ha visz­­szavonulna. Kár, hogy nem képes rá - mondja szomorúan Bogdán Lis, aki 1991-től hat évig semmiféle politikai szerepet nem vállalt. Hozzáteszi: re­méli, hogy a politika végre elválik a történelemtől, és azt a heroikus, tisz­ta korszakot, amely a Szolidaritás születésének időszaka volt, nem pró­bálják összekeverni a mai, egészen más időkkel. A Szolidaritást ma is olyan jelképnek látja, amely lehetővé teszi, hogy a legkülönbözőbb felfogá­sú emberek együttműködjenek - ha nem is mindig könnyen. Szolidaritás-kiállítás Gdanskban Ú­t a szabadsághoz A Lengyelországban országos méretűvé szélesedett Solidarnosc (Szolidaritás) mozgalomnak, a húsz éve aláírt gdanski megállapodásnak emléket állító kiállítással avatták fel nemrég a gdanski hajógyár területén az egyelőre csak tervekben létező Szolidaritás Központot. Nem múzeum lesz itt, hanem sokrétű programokat kínáló találkozóhely, amely körül 75 hektáros területen új városrész épül majd fel. A mostani történelmi kiállítást elsősorban fiataloknak szánták. Naponta mintegy kétezren kíváncsiak is rá. Bogdán Lis a hajógyár híres 2. számú kapuja előtt­Fotó: Maciej Kosycarz ■ Ruff Orsolya „Ez itt a világ legnagyobb építési gödre” - tárja szét karját hívatlan útikalauzunk, nevetését azonban elnyomja a légkala­pács felcsattanó dübörgése. Jókedvre egyébként semmi oka, hiszen rosszul megy az üzlet a berlini Potsdamer Platzon. Legalábbis a fémkerítések tö­vében, ahol az összecsukható kemping­asztalok mögött az alkalmi árusok hiába kínálják portékáikat. A tenyérnyi mű­anyag Trabant és az NDK-s vörös kar­szalag („a Néprendőrség segítője”) már nem divatos a turisták körében, s a vö­rös csillagos usánkát sem kapkodják szét, mint annak előtte. A szedett-vedett pulttól alig néhány méterre azonban serény munka folyik; a Potsdamer Platz egykor foghíjas telkein gombamód szaporodnak a hipermo­dern üvegpaloták. Alighogy átlavíro­zunk a markológépek szaggatta útke­reszteződésen, mintha máris másik vi­lágba csöppennénk. A csillogó-villogó irodaépületek szigorúan geometrikus, mégis kecses vonalaikkal ámulatba ej­tik a látogatót. Itt már nincs helye sem usánkának, sem más történelmi „erek­lyének”. Város ez a városban, amely minden ízében a XXI. századot idézi. Ezzel szemben Berlin ellentmondá­sos. A régi-új főváros, amely Európa egyik legdinamikusabban fejlődő köz­pontja, még mindig magán viseli az el­múlt évtizedek nyomait. Tíz esztendeje annak, hogy újraegyesült a két Német­ország, s tizenegy éve már, hogy a lelkes berliniek szétverték a falat. Azóta csu­pán egy csonka falszakasz árválkodik mementóként­­ és a turisták örömére. A fejekben azonban megmaradt a fal. Egyre több német véli úgy, hogy a köny­­nyes eufória és a boldog egymásra talá­lás után tíz esztendővel még mindig (vagy már megint?) két Németország lé­tezik. Az ossi-wessi probléma már sokszo­rosan lerágott csont német földön, en­nek ellenére elevenebb, mint valaha Az egykori keletnémetek másodosztályú ál­lampolgároknak érzik magukat „Míg a nyugatnémetek egy munkáért ezer már­kát kapnak, mi ennek csupán 70-80 szá­zalékát” - keseregnek az egykori NDK lakói. A nyugatnémetek viszont azon há­­borognak, hogy az ossik, akik alacso­nyabb fizetéssel is beérik, elhalásszák előlük a munkát Értetlenül fogadják a panaszáradatot, elvégre - állítják - az NSZK tíz éven keresztül folyamatosan pumpálta a pénzt az új tartományokba A keletnémetek azzal vágnak vissza, hogy cserébe a nyugatiak rátették a ke­züket a keleti iparvidékekre... Nyoma sincs tehát az egyetértésnek, sőt politikailag maguk a keletnémetek is megosztottak. Egy részük nosztalgiá­val gondol vissza a régi napokra, s a vá­lasztásoknál a PDS-re, a német kommu­nista párt utódszervezetére adja voksát, sőt egy német hetilap legutóbbi felméré­se szerint egyre többen vannak azok, akik a párt egykori vezetőjét, Gregor Gysit akár Berlin polgármestereként is el tudnák képzelni. Az egykori keletnémeteknek viszont van egy másik csoportja is - őket sok­kolta mindaz, ami az NDK összeomlása után és az utóbbi tíz év kutatómunkái­nak köszönhetően napvilágra került. A múlt feltárása ugyanis talán sehol má­sutt Európában nem olyan intenzív, mint Németországban. A keletnémet tit­kosszolgálat iratait - a mintegy száz ki­lométernyi aktát - az úgynevezett Gauck-intézet kezeli. Az akták feltárása évek óta tart, s a történet ez év tavaszá­tól új lendületet vett. Az amerikaiak ugyanis annak idején több ezer Stasi­­kartotékot csempésztek ki az országból, kihasználva az NDK összeomlását köve­tő fejetlenséget és zűrzavart. Ez volt az úgynevezett Rózsafaakció. Hiába törte kezét-lábát a mindenkori német kor­mány, hogy visszaszerezze az értékes iratokat, az Egyesült Államok nagyon takarékosan bánt az információval. (Vannak, akik úgy vélik, hogy ezzel csak azokat a Stasi-ügynököket próbálták fe­dezni, akik azóta már a CIA-nak dolgoz­nak.) Washington végül megígérte, hogy visszaszolgáltatja a dokumentumokat, s márciusban meg is érkezett az első CD­­ROM, amelyet 2001 közepéig még mint­egy száz darab követ majd. Joachim Gaucknak, az intézet veze­tőjének egyébként épp október 3-án jár le a megbízása, azon a napon, amikor a németek az újraegyesítés tizedik évfor­dulóját ünneplik. „Meggyőződésem, hogy az intézetnek még legalább húsz esztendeig bőségesen akad tennivalója - mondja -, hiszen sokan vannak olya­nok, akiknek csak most van annyi bá­torságuk, hogy beletekintsenek az ak­táikba.” A múlt tisztázása tehát még mindig égetően fontos, viszont sokasodik azok­nak a száma, amikit jobban érdekelnek a jelen problémái. A felmérések szerint a keletnémetek hatvan százaléka véd úgy, hogy a kormány keveset tesz értük. Hiába fecskendezett a nyugati testvér tíz év alatt több mint tízmiliárd márkát a keletnémet tartományok gazdaságá­ba, a munkanélküliség még mindig két­szerese, az egy főre jutó GDP viszont csak fele a nyugatinak. Gerhard Schröder, aki nyár végén kéthetes kör­utat tett az öt egykori keletnémet tarto­mányban, megígérte, hogy a pénz ezen­túl is ugyanúgy érkezik majd, cserében viszont (kanondva-kimondatlanul) szá­mít a keletnémet szavazatokara Drezda főterén egyébként javában folyik a mulatság. Ez már igazi vásár, igazi portékával - sörrel, sült kolbász­­szál és körhintával. A két Németország közötti különbség nem tűnik el - véle­kedik egy helybéli fazekasmester -, hi­szen negyven éven keresztül mások vol­tak az érdekeink, a tapasztalataink, és más a történelmünk is. Most az a dol­gunk, hogy a kettőt egyesítsük. Tíz éve egyesült a két Németország Rózsafaakció: lefújva magazin Magyar Nemzet 31

Next