Magyar Nemzet, 2000. szeptember (63. évfolyam, 205-230. szám)
2000-09-30 / 230. szám
2000. szeptember 30., szombat ■ Ferch Magda A városközpont egén óriásdanik karjai lógnak tétlenül. Kanyarodik az út, és máris ott vagyunk a hajógyár előtt. Stocznia Gdanska - hirdetik nagy betűk a húsz éve 14 ezer munkást foglalkoztató gyár 2. számú, híres kapujánál. Annál, amely 1980 augusztusától, a sztrájk kezdetétől elzárta egymástól a „benn” - azaz a sztrájkolók - és a „kinn” - azaz a hozzátartozók, a szimpatizánsok és persze az ellenségek - vitágát. A kapu történelmi ereklye. Védett. Vasrácsain ma is virágcsokrok, a lengyel születésű pápa fotója és a czestochowai Madonna képe. A bejárat előtt az 1980 decemberében felavatott, 1956, 1968, 1970,1980,1981 eseményeire figyelmeztető, hármas keresztet formázó emlékmű nem egyszerűen egy hagyományosan katolikus ország keresztény szimbóluma Jelképezi a hármas várost Gdanskot, Gdyniát és Sopotot, de jelképezheti azt az országos összefogást is, amelynek eredményeként létrejött Az avatóünnepen Daniel Omichski olvasta fel a halottak névsorát. Az Út a szabadsághoz című kiállítást a hajógyár volt munkavédelmi oktatóközpontjában rendezte meg Gdansk városa, a Szolidaritás Központ Alapítvány és a század eleji fürdőből lett Kortárs Művészeti Központ. Három évig mai helyén látogatható, majd átkerül az addigra felépülő Szolidaritás Központba A látogatók két jelképes „kapun” át (Grzegorz Klaman szobrászművész munkái) juthatnak be a gyár területére. Az egyik hajót formázó, kissé megdőlt, rozsdás vaskolosszus. Belsejében elektronikus újság piros betűi futnak zavarba ejtő gyorsasággal. Az egyik oldalon a hajdani hatalom hivatalos propagandaszövegei, a másikon az ellenzék legismertebb képviselőinek mondatai. Kövekkel kirakott acélúton jutunk el a második kapuhoz, amelyet az orosz konstruktivista Tatimnak, a Il. Internacionálé emlékére tervezett műve ihletett - a hajdani baloldali utópiák újraértelmezéseként. A kiállítást befogadó épület mellett a berlini fal egy darabja - a német főváros polgármesterének ajándéka -és egy része annak a falnak, amelyen 1980 augusztusában a gyárból kitiltott Lech Walesa bemászott a sztrájkolókhoz. Egyik nélkül nem lehetne itt a másik - olvasható a feliraton. A budapesti Lengyel Intézetnek köszönhetően a kiállítást megalkotó művészekkel, történészekkel járhatta végig kis csoportunk ezt a torokszorító bemutatót. Audiovizuális eszközök és hagyományos dokumentumok segítségével úgy vezetnek végig itt a lengyel történelmen a második világháború utáni időszaktól az 1989-es első demokratikus választásokig - középpontban a Solidamosc-tyal -, hogy az több hónapos színvonalas történelemoktatással ér fel. Az események részesévé tesz. A kiállítótérbe egy kis élelmiszerbolt mellett lépünk be. Az üzlet olyan, amilyen Lengyelországban sokáig minden üzlet volt üres. A sutnak, vajnak, mustárnak csak a „makettje” díszeleg a pulton. A húsnak szánt kampókra nincs mit felszúrni. Az elsötétített első teremben tíz számítógép képernyőjén megjelenő „menüből” választhatjuk ki tizenegy tematikus csoportból, mit akarunk látni. Fülhallgatón a kommentárt is hallgathatjuk (egyelőre csak lengyelül, de hamarosan angolul, németül és franciául is) a földalatti mozgalomról, a Lengyel Egyesült Munkáspártról, a titkosszolgálatról, a hivatalos propagandáról, az egyházról, a demokraitikuis ellenzékről, a cenzúráról. A következő két nagyterem 1980 augusztusának és az azutáni 16 hónapnak az eseményeit mutatja 1980 kiemelt helyet kapott, hiszen akkor először jött létre egyetértés a társadalom legkülönbözőbb rétegei és nemzedékei között. A nagy vetítővásznon korabeli film pereg a sztrájk kezdetéről, a sztrájkbizottságok megalakulásáról, a kormánnyal való tárgyalásokról, a megegyezés aláírásáról. Látjuk a lezárt 2. kaput. Benn és kinn figyelem és aggodalom. Később megnyílik a kapu. Örömtől fénylő arcok, V-t formázó ujjak. Egy tablón a sztrájkolok 21 követelése, köztük az első talán a legfontosabb: a független, autonóm szakszervezet megalakítása. Egy fason üveg alatt összegyűjtve a munkások kézzel írt kérései - ezek alapján fogalmazták meg a vezetők a 21 pontot. Ironikus üzenetet hordozó plakátok, fehér vászontörülköző, fogságban tartott nők üzentek vele a külvitágnak. Valósággal lángol rajta a rúzzsal írt felirat: Solidarnosc. Walesa Nobel-dya Egy fotó, amely az egész világsajtót bejárta: fénylő arcú fiatal lány mosolyog a vaskapu rácsába kapaszkodva Egy szűk helyiségben kis nyomda kézisokszorosító, papírvágó, írógép, ma is minden működik. Teamelegítő - az alkoholt betiltotta a sztrájkbizottság. Azután a hadiállapot képei, gázmaszkok, fémpajzsok, vízágyúk, Jaruzelski. Az utolsó teremben a hatvanas évektől láthatunk retrospektív filmbemutatót. Megdöbbentő képek az olykor megenyhültnek hitt hatalom brutalitásáról. A kijáratnál vendéglátóink kérik, hogy újunk a vendégkönyvbe. Meghatott szavak bukdácsolnak a papíron. Majd kihoznak egy nagy fehér könyvet, a Szolidaritás első vendégkönyvét, amelyet annak idején a vezetőkkel együtt „letartóztattak”. Az első bejegyzés Walesáé, azután államfők, művészek sora rótta le benne tiszteletét Ma ez már muzeális darab, nem „használják”. Megrendülten lapozgatjuk. Hirtelen elénk teszik a tollal együtt. Kivételes megtiszteltetésnek számít az újabb felkérés: újunk bele néhány sort Másnap újra visszamegyünk a gyárhoz. A 2. kapu előtt találkozunk Bogdán Lisszel, a Szolidaritás 2. számú vezetőjével, Walesa helyettesével, ciki a nyolcvanas években a hajógyárban dolgozott mint gépész, majd oktató. Most saját cégét igazgatja két lánya közül az egyik építész, a másik európai ügyekkel foglalkozik. A gdanski megállapodás aláírásakor 28 éves volt, ma 48. Átsétálunk a régi városháza XVI. századi épületébe, amely ma a Balti-tengeri Kulturális Központnak ad otthont. Itt beszélgetünk három órán keresztül. Bogdán Lis mindvégig higgadt, halkan beszél, „nyomdakészen". Hogy mégsem hagyja érintetlenül, amit elmesél, azt csak abból sejthetjük, hogy amint haladunk előre az időben, hangja lassan felerősödik. A 19. születésnapját 1970-ben börtönben töltötte. De később csak 1984-ben tudták letartóztatni. Hamar kiengedték, majd újra becsukták. Amikor először hallgatta ki a haditengerészet ügyésze, azt mondta neki: „Szeretnék önnel beszélgetni, ha ennek az egésznek egyszer vége lesz. Hogyan tud ilyen nyugodt maradni?” Ezt kérdezte a tudósító is majdnem húsz év múltán. „A tapasztalataim tanítottak meg rá” - hangzott a válasz. - A Szolidaritás társadalmi, nemzeti mozgalom volt, nem csak szakszervezeti - magyarázza - Ez jelentette az egyetlen olyan keretet, amelyben el lehetett érni valamit, amelyben tovább lehetett feszíteni a hatalomba vert éket A Szolidaritás ethosza, amelyről oly sokat írtak, számára a mozgalom kezdeti szakaszának nagy tűrő- és kompromisszumkészségét, valamint a közjóért folytatott küzdelmet jelenti, ami 1989- ben is megmaradt. Nem számítottak rá, hogy a régi rendszer olyan gyorsan lebomlik, de tudták, hogy ha nekik sikerül elérniük, amit követelnek, az az úgynevezett szocialista blokk többi országára is hatással lesz. Az ellenállás azért lehetett ilyen békés, mert a Szolidaritás vezetősége így akarta. Tagjainak világos elképzelése volt arról, merre kell menni, és mindig megegyezésre törekedtek. Nagyon szigorú szabályokat állítottak. A földalatti mozgalomban mindenki a saját nevét használta, nem álneve. Ez is tette őket hitelessé. Nem tudták, hogy a jövőben mikor és hogyan változik majd Lengyelország, de azt igen, hogy a Szolidaritás fellépésétől fogva soha többé nem lehet ugyanaz az ország - még a hadiállapot idején sem. A kommunista rendszer felbomlása megkezdődött, és ők biztosak voltak benne, hogy ez a demokratizálódás felé vezet Az események azonban továbblendültek annál, múrt amire számítottak. A hatalom nemritkán a saját embereit is internálta. Tehát félt Hogy mit kapott ez a munkások által megindított mozgalom az értelmiségtől? - Tudtuk, hogy mit akarunk mondani, de azt nem tudtuk, hova kell tenni a pontot meg a vesszőt - mondja Bogdán Lis. - Az értelmiségiek sokat segítettek nekünk mindvégig, amikor a kormánynyal tárgyaltunk. A családoknak sem volt könnyű, házkutatások okozta félelemben éltek, a gyerekek vízágyúkat, nem virágokat és zászlókat rajzoltak május 1-jén. A feleségeket megpróbálták rábeszélni, hogy menjenek külföldre, akkor kiengedik a börtönből a férjüket. Voltak persze családi drámák, de nem ez az általános. A rászorulók sok helyről kaptak segítséget. Ez is adta a Solidarnosc erejét. Arra a kérdésre, hogy szerinte bíróság elé kell-e állítani Jaruzelskit, Bogdán Lis habozás nélkül nemmel felel. - Csak azok látnak mindent feketébbnek és fehérebbnek, akik nem vettek részt a mozgalomban - állítja. Ő arra törekszik, hogy megértesse a Szolidaritás „szürke komplexitását”. Nincs elég adatuk ahhoz, hogy bíróság elé állíttassák a tábornokot. Szemben álltak egymással, neki is megvan a maga felelőssége, az, hogy nem a megegyezést választotta, hanem a rendkívüli állapot bevezetését - Jaruzelski történelmi figura, történészeknek kell megítélniük, emóciók nélkül - zárja le a témát A mai Szolidaritásnak szerinte az a legnagyobb problémája, hogy újabb nemzedéke nem veszi tudomásul: más körülmények között, más helyzetben él. A Szolidaritás nem térhet vissza a nyolcvanas évekhez, nem játszhat ugyanolyan szerepet, mint akkor. Walesa, akit karizmatikus személyisége emelt az első számú vezető posztjára, 1980 és 1989 között nagyon fontos szerepet játszott, de később sokat hibázott, jobban tenné, ha viszszavonulna. Kár, hogy nem képes rá - mondja szomorúan Bogdán Lis, aki 1991-től hat évig semmiféle politikai szerepet nem vállalt. Hozzáteszi: reméli, hogy a politika végre elválik a történelemtől, és azt a heroikus, tiszta korszakot, amely a Szolidaritás születésének időszaka volt, nem próbálják összekeverni a mai, egészen más időkkel. A Szolidaritást ma is olyan jelképnek látja, amely lehetővé teszi, hogy a legkülönbözőbb felfogású emberek együttműködjenek - ha nem is mindig könnyen. Szolidaritás-kiállítás Gdanskban Út a szabadsághoz A Lengyelországban országos méretűvé szélesedett Solidarnosc (Szolidaritás) mozgalomnak, a húsz éve aláírt gdanski megállapodásnak emléket állító kiállítással avatták fel nemrég a gdanski hajógyár területén az egyelőre csak tervekben létező Szolidaritás Központot. Nem múzeum lesz itt, hanem sokrétű programokat kínáló találkozóhely, amely körül 75 hektáros területen új városrész épül majd fel. A mostani történelmi kiállítást elsősorban fiataloknak szánták. Naponta mintegy kétezren kíváncsiak is rá. Bogdán Lis a hajógyár híres 2. számú kapuja előttFotó: Maciej Kosycarz ■ Ruff Orsolya „Ez itt a világ legnagyobb építési gödre” - tárja szét karját hívatlan útikalauzunk, nevetését azonban elnyomja a légkalapács felcsattanó dübörgése. Jókedvre egyébként semmi oka, hiszen rosszul megy az üzlet a berlini Potsdamer Platzon. Legalábbis a fémkerítések tövében, ahol az összecsukható kempingasztalok mögött az alkalmi árusok hiába kínálják portékáikat. A tenyérnyi műanyag Trabant és az NDK-s vörös karszalag („a Néprendőrség segítője”) már nem divatos a turisták körében, s a vörös csillagos usánkát sem kapkodják szét, mint annak előtte. A szedett-vedett pulttól alig néhány méterre azonban serény munka folyik; a Potsdamer Platz egykor foghíjas telkein gombamód szaporodnak a hipermodern üvegpaloták. Alighogy átlavírozunk a markológépek szaggatta útkereszteződésen, mintha máris másik világba csöppennénk. A csillogó-villogó irodaépületek szigorúan geometrikus, mégis kecses vonalaikkal ámulatba ejtik a látogatót. Itt már nincs helye sem usánkának, sem más történelmi „ereklyének”. Város ez a városban, amely minden ízében a XXI. századot idézi. Ezzel szemben Berlin ellentmondásos. A régi-új főváros, amely Európa egyik legdinamikusabban fejlődő központja, még mindig magán viseli az elmúlt évtizedek nyomait. Tíz esztendeje annak, hogy újraegyesült a két Németország, s tizenegy éve már, hogy a lelkes berliniek szétverték a falat. Azóta csupán egy csonka falszakasz árválkodik mementóként és a turisták örömére. A fejekben azonban megmaradt a fal. Egyre több német véli úgy, hogy a könynyes eufória és a boldog egymásra találás után tíz esztendővel még mindig (vagy már megint?) két Németország létezik. Az ossi-wessi probléma már sokszorosan lerágott csont német földön, ennek ellenére elevenebb, mint valaha Az egykori keletnémetek másodosztályú állampolgároknak érzik magukat „Míg a nyugatnémetek egy munkáért ezer márkát kapnak, mi ennek csupán 70-80 százalékát” - keseregnek az egykori NDK lakói. A nyugatnémetek viszont azon háborognak, hogy az ossik, akik alacsonyabb fizetéssel is beérik, elhalásszák előlük a munkát Értetlenül fogadják a panaszáradatot, elvégre - állítják - az NSZK tíz éven keresztül folyamatosan pumpálta a pénzt az új tartományokba A keletnémetek azzal vágnak vissza, hogy cserébe a nyugatiak rátették a kezüket a keleti iparvidékekre... Nyoma sincs tehát az egyetértésnek, sőt politikailag maguk a keletnémetek is megosztottak. Egy részük nosztalgiával gondol vissza a régi napokra, s a választásoknál a PDS-re, a német kommunista párt utódszervezetére adja voksát, sőt egy német hetilap legutóbbi felmérése szerint egyre többen vannak azok, akik a párt egykori vezetőjét, Gregor Gysit akár Berlin polgármestereként is el tudnák képzelni. Az egykori keletnémeteknek viszont van egy másik csoportja is - őket sokkolta mindaz, ami az NDK összeomlása után és az utóbbi tíz év kutatómunkáinak köszönhetően napvilágra került. A múlt feltárása ugyanis talán sehol másutt Európában nem olyan intenzív, mint Németországban. A keletnémet titkosszolgálat iratait - a mintegy száz kilométernyi aktát - az úgynevezett Gauck-intézet kezeli. Az akták feltárása évek óta tart, s a történet ez év tavaszától új lendületet vett. Az amerikaiak ugyanis annak idején több ezer Stasikartotékot csempésztek ki az országból, kihasználva az NDK összeomlását követő fejetlenséget és zűrzavart. Ez volt az úgynevezett Rózsafaakció. Hiába törte kezét-lábát a mindenkori német kormány, hogy visszaszerezze az értékes iratokat, az Egyesült Államok nagyon takarékosan bánt az információval. (Vannak, akik úgy vélik, hogy ezzel csak azokat a Stasi-ügynököket próbálták fedezni, akik azóta már a CIA-nak dolgoznak.) Washington végül megígérte, hogy visszaszolgáltatja a dokumentumokat, s márciusban meg is érkezett az első CDROM, amelyet 2001 közepéig még mintegy száz darab követ majd. Joachim Gaucknak, az intézet vezetőjének egyébként épp október 3-án jár le a megbízása, azon a napon, amikor a németek az újraegyesítés tizedik évfordulóját ünneplik. „Meggyőződésem, hogy az intézetnek még legalább húsz esztendeig bőségesen akad tennivalója - mondja -, hiszen sokan vannak olyanok, akiknek csak most van annyi bátorságuk, hogy beletekintsenek az aktáikba.” A múlt tisztázása tehát még mindig égetően fontos, viszont sokasodik azoknak a száma, amikit jobban érdekelnek a jelen problémái. A felmérések szerint a keletnémetek hatvan százaléka véd úgy, hogy a kormány keveset tesz értük. Hiába fecskendezett a nyugati testvér tíz év alatt több mint tízmiliárd márkát a keletnémet tartományok gazdaságába, a munkanélküliség még mindig kétszerese, az egy főre jutó GDP viszont csak fele a nyugatinak. Gerhard Schröder, aki nyár végén kéthetes körutat tett az öt egykori keletnémet tartományban, megígérte, hogy a pénz ezentúl is ugyanúgy érkezik majd, cserében viszont (kanondva-kimondatlanul) számít a keletnémet szavazatokara Drezda főterén egyébként javában folyik a mulatság. Ez már igazi vásár, igazi portékával - sörrel, sült kolbászszál és körhintával. A két Németország közötti különbség nem tűnik el - vélekedik egy helybéli fazekasmester -, hiszen negyven éven keresztül mások voltak az érdekeink, a tapasztalataink, és más a történelmünk is. Most az a dolgunk, hogy a kettőt egyesítsük. Tíz éve egyesült a két Németország Rózsafaakció: lefújva magazin Magyar Nemzet 31