Magyar Nemzet, 2000. október (63. évfolyam, 231-255. szám)

2000-10-28 / 253. szám

Madar Nemzet­­ Magazin 2000. október 28., szombat M­olotov-koktél a szoborparkban Előre a lenini turistaúton! Hölgyeim és uraim! Néhány pillanat, s elindulunk a magyar történelem legrögösebb útján. Első megállónk a Kun Bélának, Münnich Ferencnek és Ságvári Endrének is otthont adó tétényi fennsík: itt Marx, Engels és Lenin társaságában fogyaszthatják el a szelídített Molotov-koktélt. Ezután az Ecseri úti bolhapiac következik, ahol a pufajkától a kalasnyikovig szinte minden kapható. Figyelem! A busz pontban déli tizenkét órakor indul vissza a Hotel Intercontinentalhoz. ■ Dfi.vfi­nyi István S­ztálin, Lenin, Gorbacsov? - érdeklődik az ameri­kai turista reménykedve, miután feleségével együtt udvariasan letessékelték a gödöllői kas­télyhoz tartó Sisi-járatról, és a szimpla városné­ző csoportnál sem járt sikerrel. A kísérő pedig meg­nyugtatóan bólint, hogy igen, ez lenne a helyes út, a Red Star Tour, vagyis a Vörös Csillag túra. S ezzel teljes a lét­szám, a négy amerikai befészkeli magát a mikrobuszba, ami nem is egyszerű feladat, mivel az újonnan érkezett pár férfi tagjának bal lábán combig érő gipsz díszeleg. A vendégek korán érkeztek, így a sofőr s egyben idegenvezető Gács Csaba utolsó délelőtti cigarettájára gyújtva megtervezi a napot. - A Petőfi hídon fogunk átkelni, mert a budai Skála környékén a szoc­­reál építészet igen szép példái láthatók. Kár, hogy ma reggel nem Budáról in­dultunk, akkor még a margitszigeti te­niszpályára igyekvő Horn Gyulát is be­építhettük volna a programba. Azután megnézzük a Szoborpark Múzeumot, bár az utasok kérték, hogy ott ne sokat időzzünk, mert inkább az Ecseri úti pi­acon szeretnének lófrálni. Félórával és seregnyi szocreál épü­lettel később, kikászálódva az araszo­ló belvárosi forgalomból vidáman ro­bogunk a munkásmozgalmi emlék­hely felé. Az idegenvezető - kezében mikrofonnal - a kommunizmus bor­zalmaival bombázza az utasteret. A turisták a legvidámabb barakk kifeje­zésen jót nevetnek, ám leginkább Nagy Imre története kelti föl az érdek­lődésüket. Hogy is volt az az Imre Nagi-sztori? - kérdezik az 1956-os eseményekhez vissza-visszatérve. - Most jön a meglepetés - súgja Csaba a rögtönzött történelemórát megszakítva, s egy kilencvenfokos jobb kanyart követően az automata váltós járműben felharsan az Interna­­cionálé. „Föl-föl, ti rabjai a földnek!” - zúgják a Ford hangszórói. „Föl-föl, te éhes proletár!” - zümmögjük mi is, de csak magunknak, mert az amerikaiak inkább a budai dombvidék sokmilliós villáinak látványában gyönyörköd­nek, így a mesteri időzítést sem észle­lik, miszerint a kisbusz a cintányéros fináléra gördül a szoborpark főbejárata elé. - Balra Engels, jobbra Marx, közöttük pedig egy nagyon híres magyar költő, Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című költeménye látható - magya­rázza Csaba a hatalmas kapu koncepcióját. A kis cso­port az említett sorrendben szemlézi az alkotásokat. Leghosszabban az acéltömbbe öntött versnél időz­nek, az arasznyi fémbetűket tapogatva még a szöve­get is megpróbálják elolvasni. - Ót szarnokszag ven, oatt szamnokszag ven - mormolják, ám két sor után ráunnak a nyelvtörőre, mert úgysem értenek az egészből semmit. Odabent apró bódé őrzi a parkot. Az építményben munkásmozgalmi shop üzemel, az eladó néni azon­ban nemcsak a belépőket s az ajándéktárgyakat áru­sítja, hanem a koktélokért is felelős. - Aki nem kéri a Molotovot, az ihat teát vagy for­ralt bort - ismerteti a kínálatot köszöntésképpen. A vendégek azonban egyelőre csak a tudást szom­jazzák, ezért az italok visszakerülnek a hűtőbe, mi pedig talpunk alá vesszük a munkásmozgalom hár­mas sétányát. Az 1993 őszén megnyitott múzeum szobrai ugyanis három, a végtelent szimbolizáló, fek­tetett nyolcas alakú út mellett sorakoznak, a közép­pontban pedig a Lánchíd budai hídfőjétől kitelepített vörös csillag virágzik. A tekintetet mégis a felszaba­dulási emlékmű zászlótartó szovjet katonája vonzza. - Oh! - lépnek hátra egy tiszteletteljeset az ameri­kaiak, s ezt a távolságot tartva hallgatják végig az ide­genvezető kommentárját, hogy tudniillik a hatméteres szobrot 1947-ben Kisfaludi Stróbl Zsigmond készítette, 1956-ban ledöntötték, két esztendővel később vissza­állították, és a modell, Vaszilij Ivanovics Golovcov 1965-ben a műtermében kereste föl az idős mestert. És beindul a történelem kereke: magyar-szovjet ba­rátság, felszabadulás, szovjet hősi emlékmű, ma­gyar-szovjet barátság ismét, felszabadulás, Dimitrov elvtárs Bulgáriából, Landler Jenő, Szamuely Tibor, Asztalos János ékszerész és kommunista, Kalamár Jó­zsef, a csepeli Királyerdőben bujkáló tanácselnök, Kreutz Róbert vasmunkás, Ságvári Endre, Szakosíts Árpád, Münnich Ferenc, Hámán Kató, munkásőr-de­­monstrációs emléktábla és végre egy szusszanásnyi szünet a Kun Béla-emlékmű talapzatánál, mert a többtucatnyi krómacél a vörösréz baltával keretbe fog­lalt, jövőbe mutató pártvezér láttán még „az idő pénz” szellemében rohanó amerikaiak is megtorpannak. - Gyönyörű! - vonják meg a nyúlfarknyi pihenő kulturális mérlegét, s már megyünk is tovább, egy­részt mert a távolban felrémlik a Tanácsköztársaság­emlékmű kilenc és fél méteres „Fegyverbe!, fegyver­be!” alakja, másrészt mert rettenetesen hideg van, ám azt még a varjúriasztó talaj menti fagy sem gátolhatja meg, hogy megismerkedjünk az orvul aknára futott Osztapenko és Steinmetz kapitány igaz históriájával. De ni, egyszerre elfogynak a hősök, s az utolsó végtelen ösvény is véget ér. A turisták Vlagyimir Il­­jics Lenint nézegetik hosszasan, csakhogy kiderül: a megkülönböztetett érdeklődés nem a nagy októberi szocialista forradalom atyjának, hanem a lábaihoz helyezett vörös szegfűnek szól. - Valószínűleg orosz turisták jártak előttünk - füllentjük, mert nem szeretnénk elrontani a magyar népről kialakult képet. - Very hideg! - mondja a jegyszedő néni, s kérés nél­kül is elővarázsolja a Molotov-kok­­télokat: fél deci vodka, egy deci tonik s három cent citromlékavarog a pohár­ban. Csöndben kortyoljuk az italt, amely lassan feljebb emeli a didergős októberi reggelen lehűlt test hőmérsékletét, s ahogy pirulnak az arcok, a beszélgetés is megindul: a gipszes házaspár Virginiá­ból érkezett, társaik a New York-i felhő­karcolókat hagyták ott két hétre Ma­gyarország kedvéért. Hosszas társalgás­ra azonban nincs idő, mivel a program szerint már az Ecseri úti piacon kellene alkudoznunk. A múzeum shopjából ezért csak néhány apróság kerül az ame­rikaiak tulajdonába: két-három képes­lap, egy XXL-es méretű McLenin póló, valamint egy Kiváló Dolgozó kitüntetés. Útban a bolhapiac felé ismét szól a zene, terítéken az úttörőmozgalom. Az utasok egy ideig hallgatják a számukra tökéletesen idegen zenei és szövegvilá­got, Vlagyimir Iljics szónoklatának eredeti hangfelvétele azonban már a „Csépesziget” című spontán szórakos­gató játékban elmerülve találja őket. A nyelvi tusakodásnak két váratlanul felbukkanó fegyveres vet véget. A marcona férfiak erőszakos kísérletet tesznek a mikrobusz meghódítására, de az amerikaiakat nem érdeklik a több száz éves rozsdás flinták, mint ahogy a rokokó asztalkát hurcolászó idős asszonyt sem méltatják pillantás­ra. S ez még csak a parkoló. - Ó, yeah! - kiáltja a vásári forgatag láttán a virginiai hölgy, s széttárja kar­ját, mintha eladóstul, vevőstül, lacinkonyhástul be akarná habzsolni a területet. És már csak a feje búbját lát­juk, amint a tömegen átvágva elvihar­­zik a porcelánok irányába. A New York­iak kimértebbek, s csak a pultok között húzódó ösvények középtájékáról csodálják a kacatren­­geteget, ám lassan, de biztosan elnyeli őket is a bőrka­bátok és festmények dzsungele. Dél van. Az árusok ingujjra vetkőzve élvezik a reggel hűvös szeleit felemésztő, hirtelen jött napsütést. Magya­rok, cigányok, kínaiak előveszik az otthonról hozott ebédkét, de sérül egy pakli is, s négyen az eladásra szánt komódot kártyaasztallá minősítik. Eladtad, megvette, elvitte, meghozta, mennyiért, annyiért? - záporoznak a kérdések, mert a kereskedők egy minutára megfeled­keznek kuncsaftjaikról. A négy külhoni turista is befeje­zi a vásárlást, kezükben gondosan csomagolt kacatokkal indulnak a kisbusz felé. A virginiai férfi egy szovjet kato­nai érdemrenddel, felesége tízezer forintért egy matyó fejfedővel, kalotaszegi inggel és a homlokán indiai pöty­­työt viselő, szlávos arcú hölgy arcképével lett gazdagabb. A New York-iak negyvenezer forintért szintén festmé­nyeket vásároltak: két alkotáson az 1848-as szabadság­­harc nagy pillanatai, a harmadikon pedig egy felvidéki bányászlázadáson kardlapozó csendőrök láthatók. - 1956 - mutatják szerzeményüket büszkén, és mi bólogatunk, mert nem szeretnénk elrontani a ma­gyar népről kialakult képet. Gyerünk tovább, irány a bolhapiaci fotó: somoskövy díja Egy pad vallomása a ligetben : I r. t. fi s Sándor________________________ V an a Városligetben egy pad, közel a kacsáktól hangos tóhoz, oda szoktam alkonyattájt elzarándokolni, hónom alatt egy könyvvel. Ilyenkor, ősszel verseket olvasok. Olyan ez a pad számomra, mint Szabó Lőrinc egyik szép versének bodzafá­ja: „Ismerős, már majdnem ember, már majd­nem barát.” Összeszoktunk, én olykor hango­san olvasom a verseket, s ő bizonyára érti őket. Mint ahogy én is értem, amit ő mesél nekem. Ki tudná megmondani, hány éve áll itt ez az esőtől áztatott, naptól cserzett, fagyok ál­tal megviselt pad? Lehet, hogy már a háborút is itt vészelte át, látta a város riadt félelmét, talán e rozsdás karfára dőlve búcsúzott sze­relmétől a katona, aki azt ígérte, hogy egy­szer majd visszajön. Azóta is hiába várják, ki tudja, merre van a sírja. Néha elnézem a támláját. Tele van fir­kálva, neveket véstek bele a szerelmesek, egy Géza nevű ezt: „Imádlak.” Másvalaki tintaceruzával azt írta alá: „Rózsikám, min­dig rád gondolok.” Meglehet, hogy Rózsika sosem látta ezt a vallomást, nem is járt a Városligetben, valahol másutt várja szerel­mét. Mert az életnek vannak ilyen fintorai. Elképzelem, milyen izgalommal ültek itt szeplős bakfisok a szerelmesükre várakoz­va, figyelték az utat, feltűnik-e a várva várt fiú alakja. Aki majd futva érkezik, lihegve, pirosan az izgalomtól, és csak átöleli a ked­vest, aztán ülnek csendben, egymás kezét fogva, a tó felé tekintve, ábrándozva. Hány első csók csattanhatott el itt, istenem? És hány könnyes szemű lány szakított örökre álmával? Ha ez a pad árulkodni tudna! Ülök a bágyadt őszi fényben, és ábrán­dozva faggatom, vallatom fényes támláját simogatva. Ha csend van, ideröppennek a környékről a galambok is, mert éhesek. Nemcsak verseskötetet viszek magammal, hanem egy fél karéj kenyeret vagy egy kifli­darabkát is a zsebemben. Etetem a madara­kat, és hallgatom közben, ahogy a szél tán­coltatja az egyre kopaszodó ágakat. Ez már őszi szél, amely göndör báránykákat terel­get valahonnan a város fölé. Emlékszem, valamikor el nem mulasz­tottam volna magam sem, hogy ne véssek je­let az ilyen árva padok húsába. Azt mondják, minden ember leghőbb vágya, hogy meg­mutassa magát. íme, itt vagyok! Belevési az álmodozó legényke a nevét a fa törzsébe. És mellé a kedves nevét is. Hogy mindenki lás­sa, itt járt Pista és Juliska. Aztán később szeretné letörölni, meg­semmisíteni ezeket a jeleket, mert Juliska már régen mást szeret. Én először Ilonka ne­vét véstem egy öreg eperfa törzsébe az udva­ron, a sertésói mögött. A jel talán még ma is ott kiáltozik, de én már azt sem tudom, mi­lyen volt Ilonka hajának a színe. Aztán jöttek sorra a többiek, Erzsike, Bözsike, Icuka és Marika, az utóbbi végig nagybetűvel. Ücsörgök a padon, s arra gondolok, ha szíve volna ennek a kopott ülőkének, talán már régen meghasadt volna. Bánatában vagy boldog örömében. Azon sem csodál­koztam a múltkor, hogy a Városliget egyik távolabbi zugában összetörve láttam egy padot. Azt mondták, talán a garázdák tet­ték, mert azok egyre vadabbak. A szemta­núja voltam, amikor egy este a városligeti tóba dobtak egy öreg padot. Ki tudja, mit vétett, minek volt a néma tanúja. Mielőtt továbbmegyek, és magára ha­gyom, szánakozva megsimogatom. Őrizze csak tovább a titkait ez a pad! Szerelmes szí­vű leányok és fiúk nevét, nyíllal átlőtt szívek ábráit a támláján. Lehet, hogy egyszer majd én is ide járok ábrándozni, vagy itt várok va­lakire dobogó szívvel. Ezen még el is mosolyodnék, ha visszate­kintve a tó partjáról nem látnám, hogy egy idős asszony érkezik az elhagyott padhoz pó­rázon vezetett tacskókutyájával. A néni le­zökken a padra, a kutya körülszimatolja, majd felemeli a hátsó lábát, és nagy nyuga­lommal levizeli. Az utókor sosem volt hálás...

Next