Magyar Nemzet, 2002. január (65. évfolyam, 1-26. szám)

2002-01-02 / 1. szám

6Magyar Nemzet Vélemény 2002. január 2., szerdapubliciszt@magyarnemzet.hu Afganisztán után­­ az új világrend küszöbén B GORKA SFRFSTYÍN__________________________ R­ éges-régen egy bölcs hadtörténész és stratéga tel­jes elméletet épített fel annak alapján, hogy aki az eurázsiai kontinens szívének ura lesz, megkapa­rintja magának az egész Európa és a rajta túl ter­jedő régiók feletti hatalmat az Atlantitól a Csen­des-óceánig. Elgondolkodtató egybeesés ez azzal a ténnyel, hogy a harmadik évezred első évének utolsó negyedében a jelenlegi világhegemón, az Egyesült Államok ezzel a szívvel, Afganisztánnal vívott háborút. Következik-e ebből, hogy olyan új világrend küszöbéhez érkeztünk, amelynek meg­alkotása által az USA kiterjeszti majd befolyását bolygónknak eddig érdekszféráján kívül álló ré­szére? Akár ezt tartogatja a jövő, akár nem, szá­mos észlelésre, elemzésre érdemes jelenség tanú­ivá lettünk, amint a háború utáni zűrzavar nem­zetközi félhomályában tapogatózunk. Bár mára már a józan paraszti ész szintjére emelkedett a meglátás, mégis elismételhető, hogy a hidegháború korszakában a maiaktól merőben különböztek a nemzetközi kapcsola­tokat és konfliktusokat irányító erők. Annak az időszaknak folyamán, amely például a berlini légihídtól a fal ledöntéséig terjedt, világosak voltak az államok fenyegetései, eszközei, felada­tai. A fenyegetés Európa számára a kommunis­ta ideológia elterjedését jelentette akár választá­sok révén - például a hidegháború korai évei­ben Franciaországban és Olaszországban -, akár katonai támadás következményeként. A fi­zetség busás lett volna. Tekintettel a Varsói Szerződés államainak és a Szovjetuniónak együttes mennyiségi katonai fölényére, a har­madik világháború kitörésének esetén a túlsúly átbillentése érdekében a Nyugat kényszerült volna nukleáris fegyverekhez folyamodni. Való­jában azonban alapos okunk van feltételezni, hogy az oroszok elsőként vetették volna be ra­kétáikat. Tudván, hogy a Nyugat minden bi­zonnyal működésbe hozta volna atomfegyvere­it, a szovjet finomkodóan megelőző csapásnak nevezte volna az előnyszerzést. A forgatókönyv végkifejlete természetesen elképzelhetetlen. Rendkívüli a tény, hogy a hidegháború fe­szültségei közepette ilyen katonai szembe­szállás igen ritkán tűnt akár csak halványan va­lószínűnek. A korszak történészei mindössze két esetre mutatnak rá. Ilyen volt az 1962-es ku­bai válság, amikor Hruscsovot rajtakapták azon, hogy az Egyesült Államok partjaitól csupán száz kilométerre próbált alattomban állásokat elhe­lyezni rövid távú rakéták számára a stratégiai egyensúly kimozdítása érdekében, valamint a nyolcvanas évek közepén az az időszak, amikor a KGB túl komolyan vette Reagan elnöknek a gonosz birodalomra vonatkozó utalásait, s egy közeledő háború jeleit vélte felfedezni. A máso­dik esetben a KGB paranoiáját szerencsére ha­tástalanította a ma már híres KGB-s tégla, Oleg Gorgyevszkij, aki akkoriban a brit MI 6-nak dol­gozott. Ironikus módon tehát a végső fenyegetés arányai, valamint a két ellenséges fél fegyverke­zésre költött dollár- és rubelmilliói, sőt az ötven év alatt bekövetkezett két említett eset ellenére a hidegháború stabilizációt és kiszámíthatóságot gyakorolt a nemzetközi kapcsolatokra, leg­alábbis a Nyugat és a kommunista tömb között. Miközben világszerte a kommunizmus és a de­mokrácia nevében egyaránt zajlottak a hábo­rúk, a keletnémet határőrök pedig tétovázás nélkül tüzeltek menekülő honfitársaikra, egyet­len lövés sem dördült el szándékosan a vasfüg­göny két oldalán szemben álló felek közt. A nemzetközi felépítés képe mostanság sem nem ilyen kiszámítható, sem nem ilyen stabil. Mit mondhatunk tehát róla? Hogy katonai téren maradjunk, úgy tűnik, az új, 1990-et követő korszak kettősséget hozott a háború jelenségének értelmezésében. Afrika, a Balkán és Közép-Ázsia többé-kevésbé fejlett ál­lamainak tapasztalatai valóságos szakadékot nyitottak a háborús gyakorlat terén. Egyrészt is­mét felbukkantak a régi katonai megoldások: a háború, mint a durvaság, a kegyetlenség egye­nes megnyilvánulásainak sorozata, bár még eb­ben a vonatkozásban is mutatkoznak eltérések. Alapfokon fennáll az atavisztikus, regionális, törzsi megoldásba, a bozótirtó kés erejébe vetett hit, mint Ruandában. A skála ellentétes végén - kijózanító módon Európa kellős közepén - ott találjuk a most már genocídium céljából újon­nan felfedezett gerilla hadviselést, amint láttuk a volt Jugoszláviában. Még ha hittünk is volna Milosevicsnek, aki a gerillákat milíciának nevez­te, a tény az, hogy az etnikai tisztogatás állami­lag támogatott nemzetirtás volt, ártatlan cso­portok kitervelt megcélzása nemzetiségi, vagy vallási hovatartozásuk okán. Az új stratégiai környezet másik oldalán lát­ható az Egyesült Államok és új hadviselési filo­zófiája. Szembetűnő, bár ritka balsikerek elle­nére - mint Szomália esetében - az USA-nak si­került fegyverek egész sorozatát kifejlesztenie és bevetnie oly módon, hogy végül tartalmat adott az agyonhasznált közhelynek: elérkezett a stra­tégiai forradalom. Szerbiában, Koszovóban és legutóbb Afganisztánban is elérte elsődleges céljait halálos veszteségek minimális elszenve­dése mellett, vagy ezek nélkül. A láthatáron túl bevethető eszközök és intelligens fegyverek, például a pilóta nélküli Predator repülőgépek alkalmazásával úgy tűnik, az USA megdöntötte a háborúzás két alaptörvényét, melyek szerint vér- és anyagi áldozat nélkül nincs katonai győ­zelem, valós sikert pedig kizárólag ellenséges te­rületen járó, felfegyverzett katona hozhat. Mindkét esetben azonban azt hiszem, hogy míg az eredmények hatásosak, okuk nem az USA által felsorolt tényezőkben rejlik. A tény az, hogy mindmáig egyetlen elemző vagy kommen­tátor nem tudta megmagyarázni: amikor Milo­­sevics megadta magát, miért tette ezt? Figye­lembe véve az USA és a NATO által légi muníci­óra fordított költségeket, a szerb hadseregben és milíciában tett kár aránytalanul csekélynek bizonyult. Ha pedig Afganisztán példáját vizs­gáljuk, a tálibok felett aratott újabb gyors győze­lem aligha fogható fel hadi sikerként. Bármilyen legyen is felszereltsége, sehol a világon nem szenvedhet végső vereséget a tálibokéhoz fog­ható erő két hét leforgása alatt, ha igazán eltö­kélten szándékozik megvédeni hazáját. Jóval valószínűbb, hogy a tálib és al-Kaida-harcosok belső okokból egyszerűen feladták a küzdelmet a túlélés érdekében. Ebben az esetben pedig az Egyesült Államok akár veszélyes tévhitbe is rin­gathatja magát: az elkövetkező hadjárat nem lesz szükségszerűen könnyű kimenetelű, pusz­tán mert a koszovói és az afganisztáni így végző­dött. Lehetséges, hogy a leendő ellenség elköte­lezett védője nemzetének, vagy Afganisztán kö­rülményeitől eltérően fedezéket, pihenőhelyet talál a növényzet alatt, vagy más módon. Ebben az esetben pedig nincs okunk nem feltételezni: új Vietnam vár Washingtonra. Mindeközben azonban a világnak, ideiglene­sen bár, de új stratégiához kell idomulnia, ame­lyet máris elkereszteltek Bush-doktrínának. A Fehér Ház üzenete világos: amennyiben vala­mely állam az USA által terroristának tartott csoportot rejteget vagy támogat, az Egyesült Ál­lamoknak jogában áll ellene elsöprő túlerővel fellépni, akárcsak tette ezt Afganisztánban, s ál­lítólag tervezi Irakban. A doktrínának az Egye­sült Államok külpolitikája magvává fejlődése, nemzetközi elismerése számos problémát vet fel. Első ezek között az egyoldali döntés kény­szerhelyzete. Nem meglepő, hogy bár USA nyo­másra a NATO végül életbe léptette a washing­toni alapító okirat kölcsönösségre vonatkozó ötödik cikkelyét, az Afganisztán elleni hadmű­velet nem NATO-égisz alatt történt. Koszovót követően az Egyesült Államok megelégelte, hogy elfogadja Brüsszel és a szövetség alapos beavatkozását hadviselési módszereibe. Ez a hozzáállás azonban semmilyen szövetségen be­lül nem egészséges. A második kérdéskör az el­sőből ered, és azzal kapcsolatos, ki dönti el, ki a terrorista, és kik a barátai? Ezen a téren nem áll rendelkezésünkre olyan mértékrendszer, amelynek mentén támpontot kereshetnénk ar­ra, ellenezzük-e vagy jóváhagyjuk Washington valamely jövőbeli döntését katonai erő alkalma­zását illetően. Végül s legfőképpen: fennáll az üzenet jelentősége, amelyet ilyen doktrína meg­alapozása világszerte kivált. Bár manapság nem divatos, mégis fel kell ten­nünk a kérdést: miért oly népszerűtlen Amerika sok ország és csoportosulás szemében? Egyetlen egyszerű és igazságtalan okból: a világ még min­dig két részre oszlik, azokra, akiknek van, és azokra, akiknek nincs, ez utóbbi kategóriát pedig a többség alkotja. Milliók szerint a kettő közti el­térés foka alapvetően igazságtalan, a világ népes­ségének kisebb felét irányító „piacdemokrácia” zabolátlan uralmának, féktelen előrehaladásá­nak eredménye. A modell önfenntartónak, a nincstelenek szükségleteivel szemben érzéket­lennek tűnik. Valójában azonban a bírálat nagy­részt igaztalan. Washington számára abban rej­lik a probléma, hogy az igazságtalanság hangoz­­tatói Amerikát tartják a kegyetlen rendszer mo­torjának, példaképének. Igen ritkán esik említés arról a tényről, hogy talán egyes skandináv álla­mok kivételével a fejlett Nyugat országai mind bűnösek a világ szegényeinek, be nem fogadott­jainak helyzetében. Miközben úrrá lettek a kom­munizmuson és a harmadik világháború veszé­lyén, nincs erejük, hogy segítsenek a szegénység legalsó fokán tengődő hatszázmillió gyermeken vagy az 1,2 milliárd állampolgáron, aki napi há­romszáz forintnak megfelelő pénzből él. Új nemzetközi rendszert megnevezni,, rész­leteivel foglalkozni lehet, hogy még túl korai, az összetevők azonban előreláthatólag tartósak lesznek. Egy közülük a bolygószerte magát elhi­vatottnak érző USA abban a szerepben, amely azonosítja és legközelebbi szövetségesei segítsé­gével elpusztítja a terroristákat. Szorosan mö­götte megtaláljuk a gazdag Nyugatot és kissé ke­vésbé tehetős peremét, amelyet követ a félfejlettek - köztük Oroszország­­ csoportja. A sort a világ legkevésbé fejlett, szegénységben élő nemzetei zárják. Amíg az első két csoport nem dolgoz ki a legutóbbi réteg támogatására vonat­kozó hatékony megoldást, ennek berkeiben uralkodni fog az igazságtalanság érzete. Ez pe­dig megrögzöttséggé fajulhat, hogy olyan táma­dásra hívó felszólításba torkolljon, amely mel­lett eltörpülhet 2001. szeptember 11. A szerző biztonságpolitikai elemző, a római NATO Vé­delmi Intézet volt tanára LÉPHAFT PÁL RAJZA In illő tempore ! Határ Győző A­hogyan az evangélisták oly gyakorta belefogni szoktak: „In ille tempore”, vagyis: „az idétt” (abban az időben). Magyarán: az én időmben. Mert az én időmben az éjféli misén, bevonulásra felharsant a dávidi zsoltár: „Miért döhöngenek a nemzetek, terveznek céltalan dolgokat a népek? Quare fremuerunt gentes, et populi meditati sunt m­ania?” Vagy más, újbándi magyarításban? „Miért dühösködnek a pogányok és gondolnak hiábavalóságot a népek?” Fura módon, a második zsoltárnak a fortissimo felütését az alig pár éve kiadott új misekönyv a szentkarácsonyi éjféli mise introitusából elejti, kihagyja. Vajon miért? Ami elindít bennem egy gondolatsort, s ha kiragadnék belőle valamit, az az lenne elsőül, hogy mi sem volna ennél jobb, ennél időszerűbb expozíció a mi korunkra, a mi dolgainkra, mint éppen ez. Ma már nem az asszíroktól megörökölt abakusszal, hanem a félelmetes pentiumos komputerekkel dolgozik a statisztika, s az okosok szerint, anélkül, hogy valamit is beletápláltak volna, akad egy szuperkomputer-szörnyeteg, amelyik kiszámította, hogy a második világháború befejezése (és feledésbe merülése) óta eltelt négy és fél évtized alatt négyszáznál több határvillongás, helyi háború, alkalmi öldöklés, etnikai tisztogatás, ősellenségirtás és különféle összecsapás volt, amelyekben többen vesztették az életüket, mint a két világháborúban együttvéve. Vagyis, más szóval: megtörtént a harmadik világháború, csupán részletekben, még a holokauszt is bekövetkezett, apránként törlesztve, s ki hadi szekercével mészárolt, ki fúvókával lőtte ki mérgezett nyilait, ugyanolyan eredményes, de jóval olcsóbb volt, mintha a nagyhatalmak elvesztegették volna atombombáikat... Másodjára meg az jutott eszembe, hogy milyen találó a zsoltár latin változatának fogalmazása, az, amit a magyarítás hol „céltalan dolgoknak”, hol „hiábavalóságnak” nevez, m­aris - ami annyi, mint hiú, öntelt, ostoba; lévén az inanitás annyi, mint üresség, tartalmatlanság, bődületes ostobaság. Mennyi üreslelkűség, a bődületes ostobaságnak mennyi „leleménye” kellett ahhoz, hogy a harmadik világháború bekövetkezzék „suttyomban”, a hátunk mögött? Hová tettük az eszünket, amelyre olyan büszkék vagyunk? Ezernyi ezer a pogányság „dühösködése”, de pogánynak mondhatjuk-e az egy­­istenmeghívó iszlámot, ha fundamentalista és a görbe kard élével adagolja és képzeli a maga sivatagi és hegyi „evangelizációját”? Pogánynak mondhatjuk-e az északír protestánst és katolikust, ha Jézusuk közös ugyan, de a közösen meghitt és vallott Jézus nevében egymás torkának esnek? Vagy miféle, az Egy Szent Demokrácia jegyében való „megújhodást” várhatunk olyan százmillióktól, akik elverik maguktól a demokráciát, hitvány portékának tekintik a szabadságjogokat, és a szó szoros értelmében „a lábukkal szavaznak” - amikor választáskor messze elkerülik a szavazófülkéket? Mihez kezd a demokrácia „elméletével és gyakorlatával” az a kormány, amelyet az elenyésző „többség” választ meg egy olyan, világhatalomra törő óriási országban, ahol az inanitás, a lelkek üressége/ostobasága következtében a demokrácia­­ patthelyzetbe kerül...? Miért is van az, hogy az embernek az éjféli mise után is menekülhetnékje támad, ha nyájas-udvariasan kell végighall­gatnia oszláskor közvetlen szomszédja tajtékzó dühkitörését az északír protestánsok ellen, akiket legszívesebben „a tengerbe szorítana” - vajon nem ilyen pogányos dühösködésekről szólott bevonulásra a szent zsoltár?! Minden történelmi kor a Rémlátások Katalógusa, a Hieronymus Bosch festette borzalomtömeg­­ közelről, de idilli fényben felragyog, ha a megszépítő messzeségből elmosódnak a részletek és a legpompázatosabb interlúdiumokra ráirányítjuk a színházi sportokat. Ilyen volt a kora középkor egy múlt század végi történész és archivista, R. S. Maitland meglátása szerint, aki elátkozta a könyvnyomtatás feltalálását (mit szólt volna a komputerforradalomhoz?), és az elesettenkedő sátánivadék, a felvilágosodás sakkban tartására üdvösnek és kívánatosnak tartotta annak az állapotnak az állandósítását, amikor az arany illuminációkkal „feldobott”, kéziratos kódexet csupán a dúsgazdag írástudó szerezhette meg, lévén az ára: három falu, jobbágyaival egyetemben. Könyvtáram kincsei között tartom számon a bogaras öregúr kétkötetes opusát, amelynek gúnyosan The dark ages (A sötétség kora) címet adta, s van úgy, hogy néha szeretnék beköltözni álomlátásaiba arról az idilli középkorról, amelyben még tele tüdőből fújták kedvencemet a Karácsonyi énekek oxfordi gyűjtéséből - azt a bájos románcot, amely emberközelbe hozza az istenséget, és istenközelbe emeli az embert - s címe: A cseresnye csodája... Vén­ öreg csont vala József / alig vitte már a lába / Máriát, hogy hitveséül fogadá Galileába. II Egyszer mennek­­ballagdásnak / egy cseresnyés kerten által / mosolygó piros cseresnye / minden fáján, garmadával. // Szelíd szóval felfelelé / a Szűzanya: „Édes férjem tekintsd áldott állapotom / s szem cseresnyét szakíts nékem!” II Kemény szóval felfelelé / József: „Meg ne halljam es még! / Az kitől te várandós vagy / majd szakít néked cseresnyét.” II Titkos szóval felfelelé / Kisded az Anya méhében: / „Nagy fa, te hajolj le hozzá / ágad is kínálva szépen!” // Úgy bókol a nagy fa hozzá / fürjivel is tenyerébe / Szűzanya is örvend: „József! / Dúskálok a cseresnyébe!” // ruházkodva szólal József: / „Igaztalan voltam véled / feledd is el, Boldogasszony / a sok dorgáló beszédet is cseresnyézzél, én Máriám / szeddegéljed mind az ágon / abban leljem én örömöm / dicsőségem, boldogságom!” II . kötényében Szűz Mária / a pirosló cseresnyével / hazafelé vette útját / szentelt méhe gyümölcsével. A szerző író (London)

Next