Magyar Nemzet, 2002. április (65. évfolyam, 76-100. szám)

2002-04-16 / 88. szám

EB Magyar Nemzet Kultúra 2002. áprlis 16., kedd Rovatvezető: Hegyi Zoltán Tavasz a Millenárison MAI PROGRAM: 17.30 Kiállító­terem:­­Tudományos múl­tunkból: Fodor József, a ma­gyar közegészség-tudomány megalapítója. 19.30 Kiállító­terem: Műfajok varázsa: a kortárs kamarazene. 20.00 Fogadó a Millenárishoz: Főlk Esték a Millenárison - A Csík zenekar koncertje és táncház. A múlt kritikus kérdései Horthy Miklós lesz a következő té­mája a Magyar Történelmi Társulat Múltunk kritikus kér­dései című vitasorozatának holnap 17 órakor a Magyar Tudományos Akadémia Szék­házában (V. Roosevelt tér 9.). Elnököl és a vitát vezeti Kosáry Domokos akadémikus, a tár­sulat elnöke. Előadók: Sípos Péter, az MTA Történettudo­mányi Intézetének tudomá­nyos tanácsadója és Szakály Sándor történész, a Duna Tele­vízió alelnöke. (T. T.) A m­i Jászai Marink A mi Jászai Marink címmel Jónás Judit, Demján Edit-díjas szín­­művésznő estjének bemutatója tekinthető meg ma este hét órai kezdettel a Roma Parla­mentben. Az előadás rendezője Pálfai Péter. (D. A.) Káin kalapja A gyilkosság és a törvény miszté­riuma, Káin és Mózes törté­nete ihlette Goda Gábor Káin kalapja című produkcióját, amelyet április 19-én, pénte­ken és 20-án, szombaton 19 órakor tekinthetnek meg az érdeklődők az Artus Stúdió­ban (XI., Sztregova u. 3.) A fontosabb szerepeket Bakó Tamás, Goda Gábor, Gold Bea, Kiss Erzsi és Pintér Béla alakítja. (S. S.) Gulácsy Lajos életműve Rockenbauer Zoltán, a kulturális örökség minisztere nyitotta meg tegnap a Gulácsy Lajos művei - életművek egy ma­gángyűjteményből II. című kiállítást Pécsett, a Művésze­tek Házában. A tárlatot - amelyen a művész negyven­négy alkotása látható - május 3-ig tekinthetik meg az érdek­lődők. (O. Cs.) Szakcsi Lakatos Béla szólóestje A márciusi nemzeti ünnepen érde­mes művész címmel kitünte­tett népszerű muzsikus, Szakcsi Lakatos Béla szóló zongoraestet ad ma este fél nyolckor a Károlyi-palotában (V., Károlyi M. u. 16). (K.Gy.) Tavaszi hangok Liliom Károly fiatal művészeket mutat be Tavaszi hangok cí­mű műsorában április 25-én, csütörtökön 18.30-kor a Rátkai Márton Klubban (V., Városligeti fasor 38.). Közre­működik: Nacsa Olivér és Bagi Iván humorista, Mády Piroska és Szomszéd Ildikó operaénekes, Mollini bűvész, valamint Ancsin Anikó hastáncosnő. (S. S.) Elhunyt Nagy Miklós irodalomtörténész Hosszan tartó betegség után, életé­nek 78. évében, szombaton el­hunyt Nagy Miklós irodalom­­történész, tanszékvezető egye­temi tanár, a XIX. századi ma­gyar próza kutatója. Nagy Mik­lós 1962-től Jókai Mór összes művei kritikai kiadásának so­rozatszerkesztője volt, s mo­nográfiát írt Jókairól és Ke­mény Zsigmondról. (MTI) A holt anyag életre keltése Szívós Károly Blattner Géza-díjas bábszínésszel a művészeti ág jelenéről és jövőbeli lehetőségéről Nemzeti ünnepünkön első alkalommal kaphatták meg honi bábművészetünk legkiválóbbjai az idén alapított Blattner Géza­­díjat. A két díjazott egyike Szívós Károly, a Kolibri Színház mű­vésze, aki eddigi pályafutása során nem csupán színészként, ha­nem gyermekeknek és felnőtteknek szóló bábjátékok rendező­jeként is tovább öregbítette a magyar bábművészet hírnevét. B Haki.ik Norbert___________ bábszínészetét mindmáig a színművészet mostohagyerme­keként tartják számon; a bábművé­szeknek sajnálatos módon esélyük sincs rá, hogy akkora ismertséget vívjanak ki maguknak, mint az „élő” színjátszás képviselői. Hogyan döntött úgy, hogy mégis „paraván mögé bújik”? - Gyermekként nem különö­sebben szerettem bábozni, először én is „rendes” színésznek készül­tem, felvételiztem a Színművészeti Főiskolára, ám a vizsga második fordulóján nem sikerült túljutnom. Két évvel később felvételt nyertem az akkori Állami Bábszínház bábszínészképző tanfolyamára. Persze a színészképzéstől az ottani oktatás sem vált külön: olyan taná­rok okíthattak a beszéd és a szí­nészszakma mesterségére, mint Montágh Imre, valamint Simon Zsuzsa. Mindemellett olyan speciá­lis tárgyakat tanulhattam, mint a gyermekpszichológia, vagy a báb­történet. A bábszínészet ugyancsak a „hagyományos” színészmestersé­gen alapszik. A különbség csupán annyi, hogy míg az „élő színész” a saját testén keresztül adja elő azt, amit mozgással kell kifejeznie, a bábszínész egy élettelen tárgyat kelt életre, és ezáltal éri el ugyanazt a hatást, azonban éppúgy a saját sze­mélyiségének erejével hat. - Tekinthető-e a bábszínészet az élő színjáték stilizált, elvonatkozta­tott párjának? - A személyes átélés a bábszíné­szetben is elsőrangú szerepet kap. Azonban a bábszínész nem azon a hőfokon éli át a szerepét, ahogyan a „hagyományos” színész. Kell, hogy némi tartással viseltessen az általa életre keltett alakkal szemben. Ha például marionettel játszik a szí­nész, akkor felettébb erőteljesen kell figyelnie minden moccanásra: nem szabad, hogy elragadja a játék heve, mert minden mozdulata hat­ványozottan jelenik meg a színpa­don - magyarán mondva, igencsak „résen kell lennie”, úgy, hogy köz­ben ez az óvatosság semmiben se csorbítsa a báb lelkiségét. - Van-e kedvence a tömérdek bábfajta és -technika között? - Számomra az jelenti az örö­möt, ha a báb átalakul élő személyi­séggé, és ennek valójában semmi köze ahhoz, hogy éppen milyen technikát használok. Viszont ha ez az átalakulás nem következik be, akkor a bábjáték éppúgy szánal­mas, pótcselekvésekből álló szen­vedéssé züllik, mint az, ha egy élő színész játssza rosszul a szerepét. - Ön színészet mellett rendezés­sel is foglalkozik. - Először akkor rendeztem, amikor feleségemmel, Török Ágival - akit még az Állami Bábszínház­ban ismertem meg - megalapítot­tuk a Kereplő Színház nevű családi társulatot. Olyan előadásokat akar­tunk rendezni, amelyekben mind­össze egy-két színész szerepel, s amelyek semmiféle műfaji hatá­rokra nincsenek tekintettel. Az ek­képpen színpadra vitt daraboknak - például Leacock Rosszcsirkeff Má­ria emlékiratai című munkájának, vagy a Gertrúd, a nevelőnő című műnek - látszólag halovány közük sem lehetne a bábszínpadhoz. Mi megpróbáltunk a bábszínészet esz­közeivel eljátszani egy-egy monod­rámát­­ sikeresen, hiszen mindkét darabbal elnyertük a pécsi felnőtt bábfesztivál első díját. Mindezt több újabb darab, például a Spárga tengeralattjáró, vagy az Előszoba­szekrény rendezése követte a Ko­libri Színházban. - Legutóbbi rendezése, a Nádi, Paca, Kóc című gyermekelőadás megosztotta a közönséget. Hogyan értékeli az egymásnak ellentmondó véleményeket? - A darab ősbemutatójára Kecs­keméten került sor. Ahhoz képest, hogy a „szakma” fanyalgással fo­gadta, a gyermekközönség körében igen nagy sikert aratott, és szerin­tem ez a fontosabb. Sohasem a kis­­ujjból kirázható darabok foglalkoz­tattak, hanem sokkal inkább a ve­szélyesnek mondható vállalkozá­­ sok. A Nádi, Paca, Kóc nem dráma­ ként íródott, hanem mozaikszerű, tanulságokkal teli prózaműnek. A műből egy ugyancsak összetett, vi­szont egyértelműen követhető da­rabot próbáltunk összehozni. Egyébként amikor rendezek, akkor a kísérletező szándék mellett min­dig szem előtt tartom személyes fe­lelősségemet is, hiszen egy-egy da­rabbal nem csupán én viszem vá­sárra a bőrömet, hanem a színész kollégák, a zeneszerző, valamint a darab írója is. - Ön szerint lehetséges-e, hogy a bábszínészet nálunk is kitörjön a gyermekszínház skatulyájából? - A színház manapság a saját megújhodásának esélyeit keresi, újabb és újabb formanyelvek után kutat. A főváros nagyobb színhá­zai is rendre „leporolják” a bábo­kat, ami külföldön az utóbbi idők során bevett szokássá vált. Úgy tű­nik, hogy a színjátszás megújulá­sának az élő színház és a bábjáték ötvözete az egyik járható útja, amelynek során a paravánjáték el­tűnik, és­ a színész az általa mozga­tott bábbal együtt szerepel. A cseh, vagy a lengyel színház világában már most is nyilvánvaló, hogy bá­bokkal nem csupán a gyermekek­hez lehet szólni. - Olybá tűnik, hogy a bábszíné­szet lassan Magyarországon is el­nyeri méltó helyét: március 15-én osztottak ki először olyan állami dí­jat, amelyet a bábos szakma legki­válóbb képviselőinek elismerésére alapítottak. - Talán­­ végre­­ minálunk is az őt megillető helyre kerül ez a műfaj. Büszke vagyok arra, hogy az elsők között kaphattam meg azt az elis­merést, amelynek a névadója nem más, mint a több mint száz éve szü­letett Blattner Géza, a modern ma­gyar bábművészet megteremtője. A .Nem szabad, hogy elragadjon minket a játék heve, mert minden mozdu­latunk hatványozottan jelenik meg a színpadon" fotó: tóth tibor Előreszegezett tekintetek Sose feledjük a múltunkat, amelyből tanulni mindig érdemes A RÁDIÓ MELLETT a Honthy Kinc­ a_______________ M­i nem foglalkozunk a múlt­tal, hajtogatja a hazai ellen­zék, főként akkor, ha bárki veszi magának a fáradtságot, és szembe­síti őket hajdani és közelmúltbéli tetteikkel. Az ő helyükben persze mindenki igyekezne gyorsan elfe­lejteni a történelmet, s tekintetét csak előre szegezni, mert a jövőben még nincsenek bűnök (legfeljebb arra vonatkozó bűnös gondolatok). Akárhol is kezdi az ember a balol­dal történetének a vizsgálatát, min­den időben elhomályosítják a vét­kek az erényeket, hisz­ az ideológia képviselői - elhivatottan, vagy pa­ranoiásan - az embereket erőszak­kal akarták boldoggá­ tenni, így nincs abban semmi különös, hogy a sokat hangoztatott toleranciájuk ma is­merő hazugság, hogy semmit nem tekintenek jónak, ami nem tő­lük származik. Ne tekintsünk vissza, kapjuk a biztatást naponta többször is, pedig a múlt egyáltalán nem felejtenivaló. Sőt! Éppenhogy tanítómesterünk. Aki nem tud tanulni a hibáiból, az nem tud fejlődni, javulni, előre menni sem. Aki nem vállalja a múlt­ját, annak nem lehet jövője sem. Ne­kem kifejezetten hiányozna a múl­tam, ha egy következő kormányzat esetleg elrendelné az előre szegezett tekintetet. Igaz, akkor könnyebb helyzetbe kerülnék, nem kellene el­nézést kérnem múltban elkövetett hibáimért. Legutóbb rádiójegyze­temben is vétettem, Szabó B. István irodalomtörténészről azt írtam, hogy a Gondolat-jelben zöldségeket beszélt, összekeverte a spenótot a sóskával. Nos, nem így volt. Az én tudatlanságomat mutatja, hogy mit sem tudtam a sóskáról. Tanulmá­nyaim során ugyanis csak a hatköte­tes, Sőtér István főszerkesztette Ma­gyar Irodalom történetével találkoz­tam, ezt hívta a népnyelv kötésének színe miatt spenótnak. De időköz­ben megjelent a háromkötetes foly­tatás is, mely az 1945 utáni magyar irodalom történetét dolgozza fel. Ez pedig az elődnél világosabb kötése miatt kapta a sóska nevet. A tévedé­sért (zöldségeimért) mindenkitől, de elsősorban az irodalomtörté­nésztől elnézést kérek. Egyszóval, ha mégsem lehetne foglalkozni közeli és távoli múlttal, akkor nem lehetne például kulturá­lis vetélkedőket sem rendezni régi muzsikákról, színdarabokról. Ke­vesen emlékeznek már a Ki nyer ma? indulására, de annyi bizonyos, hogy a kezdetektől elkápráztatták a hallgatókat a versenyzők. Tévedhe­tetlenek voltak, műveltek, tájéko­zottak. Annak örültek, ha különle­gességet kérdeztek tőlük. A ko­molyzenei vetélkedő hallgatóinak és versenyzőinek tábora az évtize­dek alatt is hűséges maradt, s bár olykor mosolygunk azon, hogy törzsgárda ül a versenyzői székben, ez mit sem von le a műsor élvezeti értékéből. Hisz a Ki nyer ma? attól érdekes és izgalmas a zeneszeretők számára, hogy maguk is folyamato­san mérhetik tudásszintjüket, sőt gyarapíthatják ismeretüket. Nem tudni még, hasonlóan nagy jövő előtt áll-e a Kossuth adón indított új kultúrtörténeti vetélkedő, a Szín­ház az egész világ! Már csak azért sem számítható ki a karrierje, mert egészen más korban született, olyanban, amikor a műveltséget az emberek többsége pénzkereseti le­hetőségként tartja számon, s fel sem merül, hogy annak megszerzé­se nemcsak munka, hanem szóra­kozás is, sőt, az élet kiteljesítésének egyik feltétele. Csiszár Imre, a jeles színházi rendező vállalkozott e szombat délutánonként hallható vetélkedő vezetésére, minden bi­zonnyal azzal az elszántsággal, hogy komolyan veszi a feladatát. Kérdései egyben színháztörténeti ismertetők is, lehetőleg valamely aktuális színházi előadáshoz kap­csolódnak. Egyszóval szórakozás, izgalom és ismeretterjesztés lenne ez a műsor tíz percben. Szerkezeté­ben hasonlatos a Ki nyer mához, színvonalán azonban még van mit javítani. Nem a szerkesztőkén és a műsorvezetőén, hanem­ a játékoso­kén. Akik meglepő bátorsággal vál­lalkoznak a megméretésre, miköz­ben sem a jelenben - az éppen ak­tuális színházi programokban­­, sem pedig a múltban - színháztör­ténetben - nem járatosak. A márci­us 15-én, a Nemzeti Színház meg­nyitása alkalmával indított vetélke­dő szép jövőjéért legtöbbet a hallga­tók tehetnek. Például azzal, ha a nyereség reményében egy kicsit fel­idézik a múltat, és körülnéznek a jelenben. kultura@magyarnemzet.hu Hajrá magyaro­k! (2.) E­z volt az igazi Love Paradé. A szeretet ünnepe, tű és gyorsító vegy­szerek nélkül, felemelően, felségesen és meghatóan. Két borongás nap közötti áldott verőfényben tiszta tekintettel kivonult a térre más­fél millió emberünk. És ott volt a Vén Európa dobogó szívében, ott lük­tetett a zene. Ott volt több generáció életének hiteles krónikása, Cseh Tamás, az Edda Művek Miskolc újra feltámadt lelke, Homonyik Sán­dor és Varga Miklós, Kóbor János és Szandi, Keresztes Ildi és Ákos, akinek a Terror Házában hallható zenéket köszönhetjük. Lehet persze fanyalogni, promóciót emlegetni, meg a művészek függetlenségéről, hatalom és művészet veszélyes kapcsolatáról hadováini. Nehéz idők­ben a hazának is szüksége van promócióra, aki pedig az elmúlt tizen­két év után ki meri ejteni a száján a független (véleményformáló) ér­telmiségi-művész szókapcsolatot, az vagy hülye, vagy hazudik, esetleg egyszerre mutatja fel mindkét állapotot. Ha az ország legjobb gitáro­sa, Tátrai Tibusz (Isten éltesse sokáig 50. születésnapja alkalmából!) szíve fölött kokárdával jelenik meg egy televíziós műsorban, akkor nem kell neki lufikat eregetnie, úgyis tudja mindenki, miről van szó. A rockzene a szabadságról szól elsősorban. Jeles képviselői be is vertek néhány szeget a gyöngyösi gulyássá puhított kommunizmus ko­porsójába. De miről szól a szabadság ma, 2002 Magyarországán? A drogok legalizálásáról, hogy aztán a napi adaghoz szükséges pénzért valami degenerált elvágja a torkunkat, ámokot fusson egy gyorsétte­remben, feltörje az autónkat (az autó ugyebár modern szabadság­szimbólum, a szabad helyváltoztatás fontos eszköze), vagy csupán egyszerű mezei dílerként beetesse a gyermekeinket? Vagy arról, hogy ezeket egy szociálisan túlérzékeny bankár néhány ezer szavazatért új­ra ránk szabadítsa? Az utcai bűnözés és erőszak agyatlan propagálá­sáról? A nem létező szélsőjobb elleni ádáz antifasiszta harcról szegény hátba lőtt Ságvári Endre örökségének szellemében? Arról, hogy gáz a hetero? Hogy kritikátlan fogyasztóvá, műveletlen reklámzabálóvá, gyorsevővé, lassan pusztuló nyomorult plázapatkánnyá züllesztik az arénák fiatal közönségét? A rockzene történetében egyedülálló módon megtörténhet-e most Magyarországon az, hogy egy rockzenész a szabad kezdeményezések elfojtását, a nagytőke kizárólagosságát, a cenzorokat, bankárrá gerontokzált kommunista irakat támogatja? A szabadság nevében? Vagy inkább arról szól a szabadság, hogy az élet több, mint a létfenn­tartásért folyó napi küzdelem? Hogy a szabadság spirituális? Hogy a szabadság szeretet? Ennek az országnak hihetetlen szerencséje, hogy van egy fiatalember, akiben mindez manifesztálódik. Ha mégis Barabbás kell, magunkra vessünk. Ez a kérdés, válasszatok.

Next