Magyar Nemzet, 2002. április (65. évfolyam, 76-100. szám)
2002-04-16 / 88. szám
A realizmus és a szürrealizmus határán Pirandello Hat szereplő szerzőt keres című műve Catalina Buzoianu rendezésében a Bárka színpadán FORGÓSZÍNPAD W Mftz Katat tn_________________________ A ntigoné, Oresztész, Elektra ismeri végzetét, ám semmi nem tántorítja el őket sorsfeladatuk teljesítésétől. A világ még áttekinthető, az ellenfél kiismerhető. Az egyén szabad akaratából cselekszik, s ha személyiségének kiteljesítését korlátozzák, inkább szembenéz végzetével. Miller ügynökének, Dürrenmatt Ilijének, Beckett, Camus áldozatainak már nem adatik meg a „fenséges” bukás. Pusztulásuk szánalmas vagy groteszk. Túlbonyolódott, kusza társadalom hétfejű sárkányával viaskodnak, eleve kilátástalanul és magukra utalva. A modern dráma szereplői - akárcsak a kor szülöttei - „személyiségüket” vesztik. Válságok, háborús katasztrófák sodorták el a régi értékrendet, s az egyén, új értékrend támpontja híján, állandó alkalmazkodásra, „szerepjátszásra” kényszerül. Az első modern drámaíró, aki fölismerte és műveinek fő témájává avatta a személyiséget vesztett hős küzdelmét a világgal való reménytelen harmóniáért, Luigi Pirandello volt. Darabjaiban vezérmotívumként tér vissza a felismerés: a szerepjátszás az emberi lét tragikus velejárója. Látszat és valóság, illúzió és élet áthidalhatatlan szakadéka fenyegeti a harcképteleneket. A két véglet: a színházi maszk és a valós arc. Az Európa-szerte becsült bukaresti rendezőnő, Catalina Buzoianu az olasz novella- és drámaíró legismertebb darabját, a Hat szereplő szerzőt keres címűt vitte színre vendégként a Bárka Színházban. A Bulandra Színház művésznőjének korábbi Pirandelloszínreviteleit alkalmam volt látni annak idején Bukarestben (Vetkőztessétek le a holtakat, Ma este rögtönözve játszunk, a Hegyek óriásai), s mindannyiszor lenyűgözött a lírával telített, szürreális régiókba röpített előadások tökélye, atmoszférája. Nagy várakozással néztem hát elébe budapesti produkciójának. Buzoianu nem is tagadta meg magát, a szokványostól merőben eltérő felfogásban állította színpadra a hagyományos dramaturgiától amúgy is elrugaszkodó író színjátékát Velica Panduru kétszintes játékterén és jelmezeivel. Igyekszik markánsan elkülöníteni a Szereplők végzetes valóságát s a Színészek jelen idejű történéseit, nemcsak a játéktér szintjén, hanem a megjelenítés, a játékstílus dolgában is. A szó szoros értelmében vett „véres” valóság Szereplői (hisz a családi tragédia történetét lejátszó Kislány és Kisfiú a Színészek szeme láttára „csakugyan” vízbe fúl, illetve öngyilkos lesz) lelki válságaik élve boncoló föltárására és sebeik kendőzetlen fölmutatására törekszenek. Az ő sorsukat, életüket majdan megjelenítő Színészek pedig a konvencionalitás, a szándékoltan felszínes-rutinos megközelítés síkján mozognak. Egyszóval Buzoianu legalább annyira az avítt színjátszás és az eleven élet paradoxonét igyekszik példázni, mint a pirandellói illúzió és valóság ellentmondását. Az előadást át- meg átszövi a szürreális világba „áttűnő” jelenések sora. A hátsó, emelt színpadon Matina Andrei koreográfiájában sejtelmes mozgáskompozícióba torkollik a Színészek játéka. A táncmozdulatok azonban nem győzik meg a nézőt, egyrészt az ismétlődő-szépelgő - és nem zsigeri mélységekből fakadó - koreográfia okán, másrészt mert a testi rugalmassághoz korántsem szoktatott színészek legjobb igyekezetük ellenére sem képesek könnyedénhitelesen érzékeltetni a rendezőikoreográfusi szándékot. Hiába a világos rendezői vonalvezetés, a játéktér plasztikai szempontból is átgondolt bejátszása az előadás híján van az atmoszférának. S ennélfogva az a bizonyos „üzenet” sem jut el a nézőhöz. Pedig szemlátomást rengeteg munka árán született meg a produkció. A pirandellói szereplők mint sorsukba zárt bolygók keringenek végzetes pályájukon a tragikus végkifejlet felé, a bárkabeli produkció hősei viszont (az Apa Gazsó György, az Anya Spolarics Andrea, a Fiú Szikszai Rémusz) inkább az érzelgősség''tartományát súrolják, semmint balladás szépségű, puritán alakítást nyújtanak. Gazsó György ugyan szikárabb, s mivel a szerep kínálta (rezonőri) igazságokat is neki kell kimondania, kevésbé vádolható ezzel, viszont - meglepő módon - nem eléggé jelentékeny; Spolarics inkább szenvelgő anya. A Mostohalány szerepét már sokrétűbb, szenvedélyes megfogalmazásban tárja elénk Szabó Márta. Buzoianu saját verzióját adatja elő, az eredeti műhöz képest módosít a Fiú és az Anya viszonyán is, olyannyira, hogy egyenesen vérfertőző mozzanatot iktat a darabba, fokozandó a tragikumot (tartok tőle, a nézők idegborzolását is). Annál elborzasztóbb az ez idő alatt felügyelet nélkül lévő gyerekek halála, akiknek színpadi jelenete talán az előadás legszebb momentuma. A „színház a színházban” cselekményvetülete módot kínál a színészi sablonok parodizálására, amivel él is a rendezőnő. A jelenetek többségében mégis inkább egy az egyben játsszák le a szerepüket a Színészek. Garas Dezső hatalmas rutinnal a háta mögött, kisujjából rázza ki az igazgató (rendező) hálás szerepét. Munkájába fásult, rezonált figurát alakít, akit - Pirandello szerint - semmi nem rendít meg. Lelki tartalékaiból mélyről fakadó, kevés eszközzel, pontosan körülrajzolt szerepet formál meg Lázár Kati, humoros-jópofára veszi az Ügyelő figuráját Scherer Péter, korábbi drámai szerepeihez képest kevésbé nyomatékos Czintos József alakítása, a Buzoianynyelvet könnyedébben beszélő, színesebb, némileg buzgó Dívát játszik Szilágyi Enikő, réveteg színésznőt Kakuts Ági. Cseh Tamás szerepeltetése Madam Pace-ként túlontúl rikító, s érezni, nem profival van dolgunk. Az egymást metsző játék- és idősíkok váltogatása mesteri kézre vall, de mert igencsak érezni a színészek játékán az „instruáltságot”, elkönyveljük ugyan, hogy a mai magyar színházi prérin izgalmas kísérletnek vagyunk a tanúi, de nem érint meg bennünket az előadás atmoszférája. A szereplők mint sorsukba zárt bolygók keringenek végzetes pályájukon a tragikus végkifejlet felé fotó: Lányi Ákos Dialektus: filmművészet és folklór Pósa Zoltán___________________________ Rockenbauer Zoltán kultuszminiszter pénteken este fél nyolckor adja át az Uránia Nemzeti Filmszínház nagytermében a Dialektus néprajzi filmfesztivál négy nagydíját, amelyet a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, az Uránia Nemzeti Filmszínház, a Duna Tv és az Artbooks Kiadó ajánlott föl a nemes célra. A mozi két kistermében szerdától péntekig a közönség leíró néprajzi, antropológiai művészfilmek, folklór témájú dokumentumalkotások fesztiválján vehet részt. A mustrát jeles antropológiai kutató-filmrendezők, Csorba Judit, Komlósi Orsolya, Domokos János, Füredi Zoltán szervezték meg a Vizuális Antropológia Alapítvány képviseletében. Ők maguk pontosan százötvennyolc alkotás előzsűrizése után választották ki a versenyprogramban szereplő huszonkilenc, illetve az információs vetítéseken látható negyvennégy munkát. A fődíjakat, valamint a Magyar Dokumentumfilm-rendezők Egyesülete és a Dunatáj Alapítvány különdíját a zsűritagok, Boglár Lajos, Könczei Csilla, Lammel Annamária, Péterffy András, Sárkány Mihály ítélik oda a szerencsés nyerteseknek. Szerdán reggel fél tízkor az információs vetítések sorozata a bírálóbizottság tagjai egyegy alkotásának bemutatójával kezdődik. Az érdeklődő közönség csak remélheti, hogy e fesztivál jövőre is folytatódik a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatásával, s nem szakad meg az újjáteremtett hagyomány folytonossága. » Megszokott panelek felgyorsult tempóban HANGMINTA : CsIKOR-BUGYIN.SZ.Kt__________________ Már évekkel ezelőtt mindenki azt gondolta, ennél mélyebbre nem süllyedhet a hazai popkínálat nívója, és lám, a valóság minden várakozást alulmúlt. A kiábrándító tendenciák ha lehet, még tovább erősödtek: arctalan figurák tiszavirág-életű, műanyag produkciói. A helyzet abszurditása, hogy ebben a közegben néhány kitartóbb formáció - dacára annak, hogy szintén csak négy-öt éve alkot - a jelenlegi kínálat „nagy öregjévé” nemesült. A Back II Black öt éve debütált csupán, mára mégis a biztos pontok egyike a magyar könnyűzenei palettán. Ezt akár törvényszerűnek is tekinthetjük, ha figyelembe veszszük, hogy a csapat tagjai nem egy haknikörút kedvéért álltak össze. Új albumuk címe: Örökké akarok élni! Az anyag ismét új színnel gazdagítja a zenekar egyéni, slágeres funk-rock stílusát (nyilván nem függetlenül a még mindig hódító világzeneláztól), afrikai zenei elemeket is hallhatunk a korongon. Ez nem is annyira meglepő, hisz a frontember Bebéről köztudomású, hogy etióp származású. Érdekessége még az albumnak Komdare Omotunde énekes vendégszereplése és egy korábbi Back II Black-siker, az Ügy vártalak élő verziója. Mike Oldfield multiinstrumentalista zeneszerző tizenévesen kezdte a pályát, és szinte évente megjelent egy-egy új albuma, úgyhogy még nincsen ötvenéves, s már olyan életművel dicsekedhet, amihez másnak száz év is kevés lenne. Ebből számtalan variációban állíthatók össze válogatások, s a lemezkiadók össze is állítják ezeket, ha kell, ha nem. A tavalyi Best Of Tubular Bells után itt a dupla, Collection című, huszonkét szerzeményt tartalmazó gyűjtemény, amelyen ott sorakoznak a mester legismertebb slágerei (egyebek mellett a Moonlight Shadow, a To France, a Five Miles Out, illetve a Family Man), továbbá egy nagyobb lélegzetű munka, a Hergest Ridge 1974- ből. Csinos kollekció, nem vitás, de nem ártana, ha legalább egy új vagy eddig publikálatlan szerzemény is lenne rajta, mert ilyen formában - tekintve, hogy pillanatnyilag sem Mike Oldfield-őrületről, sem a karácsonyi ajándékozási lázról nem beszélhetünk - kevesen fognak pénzt adni érte. A nyolcvanas évek eurodiszkó névvel illetett nyáltengerének két népszerű hajósa, Dieter Bohlen és Thomas Anders együttesük, a Modern Talking négy évvel ezelőtti visszatérése óta kétségbeesett igyekezettel próbál haladni a korral, ötvözni a megszokott stílust az aktuális újdonságokkal. Egyszer talán rapelni is fognak. Mostani, tizen egyedik, Victory című albumukon - talán az aerobikstúdiók közönségének kegyeit keresve - Bohlenék felgyorsították cukormázas dalaik tempóját, így percenként többször hallani a baby, a heart, a love, a wanna, a night és a heaven szavakat, illetve ezek valamilyen kombinációját. Rohanó világ, dinamikus romantika a jelszó tehát, még ha néha úgy tűnik is, mintha a lejátszónak lenne valami hibája. Nem. Nem a készülék tébolyodott meg. 15 2002. április 16., kedd Kultúra Magyar Nemzet