Magyar Nemzet, 2002. december (65. évfolyam, 280-303. szám)
2002-12-06 / 284. szám
EB Tisztelt Szerkesztőség! 2002. december 6., péntek Rovatvezető: Berszán György Nálunk nincs kampány Egy olvasói levél foglalkozik iskolámmal a Magyar Nemzet november 29-i számában, a Szent Margit Gimnáziummal és személyemmel nem éppen pozitív megvilágításban. Tudom, hogy az olvasói levelek nem feltétlenül egyeznek meg a napilap szerkesztőségének véleményével, a levélben leírtak jelen esetben annyira téves információkat közölnek az olvasókkal, hogy reagálok rájuk. Ide jár Csurka István vagy Boross Mór volt miniszterelnök úr unokája is, és igen sokan mások a politikai élet volt és jelen szereplőinek gyermekei, rokonai közül. Annak idején, Csurka Pista bátyám miatt már ültem a „Kinn-padon”, a televízióban. Azt sikerült akkor megmagyaráznom, most azért a cselekedetemért, amit diákjaim és iskolám, valamint a kerület fiataljaiért tettem, újra ugyanott, a sajtó kínpadján érzem magam. (Már előre félek, mi lesz, ha bejön hozzám Pista bátyám az unokája tanulmányi eredménye miatt érdeklődni, bizonyára újból „csurkista igazgató” leszek.) Hétéves igazgatóságom alatt került át az iskola az egyház tulajdonába, nem volt Dabas-Sári-szindróma, és soha egyetlen kollégát nem küldtem el! Természetesen normálisnak tartom, hogy egy hat évvel ezelőtt - diákostul-tanárostul - átvett önkormányzati iskolában nem mindenkinek tetszik az igazgató. Vagy nem elég jobboldali, vagy nem elég baloldali. De kapok én eleget azért is, hogy a Bocskai Szabadegyetemnek és sok más rendezvénynek helyet adok. Mindenki ismeri a micisapkás esetet: aki nem szereti az igazgatót, vagy azért pofozza, mert van sapkája, vagy azért, mert nincs. Balogh M. Rita n. SDR tartományfőnöknő fenntartó igazolhatja szavaim hitelességét az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek Kongregációjában. Egyet leszögezhetünk: az oktatás és nevelés minél hatékonyabb biztosítása érdekében a Szent Margit Gimnázium nevelőinek és iskolavezetésének célja, hogy a politikai élet ellentmondásai, viharai minél jobban elkerüljék intézetünket. Ehhez várom a média, így a sajtó képviselőinek is nagyobb körültekintését.Sümegh László iskolaigazgató, Budapest aaaaMMaaMMMMMMWM Nem voltam ott A Magyar Nemzet folyó év december 3-i, keddi számában Bayer Zsolt arról tudósított, hogy részt vettem a Kempinski Szállóban tartott december elsejei ünnepi fogadáson. Nem áll szándékomban vitába szállni Bayer Zsolt úrral, hiszen véleményt nyilvánítani mindenkinek szabad, de a súlyos tárgyi tévedések egy országos napilapban elfogadhatatlanok, sőt hitelrontásnak is minősíthetők. Éppen ezért szeretném közzétenni lapjukban a következőket: Alulírott Kelemen Hunor, parlamenti képviselő, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség egyeztető tanácsának elnöke, nem vettem részt a Kempinski Szállóban tartott december elsejei ünnepi fogadáson, mivel abban az időszakban nem is tartózkodtam Magyarország területén.Kelemen Hunor képviselő, RMDSZ Tisztelt képviselő úr! Kelemen Attilával, ugyancsak RMDSZ-es politikussal tévesztettük össze Önt, aki jelen volt. Tévedésünkért elnézést kérünk. A szerk. Vesszen, ami még veszthető... V an az egészben valami furcsa, valószerűtlen. Az ember nem hisz a szemének. Hogyan gondolta azt Göncz Árpád, Kovács László és Medgyessy Péter, hogy együtt ünnepük Adrian Nastase román kormányfővel Erdély elvesztését, hisz a mi szempontunkból csak erről lehet beszélni. A magyar ember ezzel végtelenül megaláztatott. Nem tehet egyebet, vesz egy mély lélegzetet, behunyja a szemét, és az angyalra gondol...Czakó Gábor Karátson Gábor Ertsey Attila■ Románia nagy nemzeti ünnepét, Erdély 1918-ban történt román bekebelezését Magyarországon, Budapesten ünnepelte Adrian Nastase, Medgyessy Péter és Kovács László társaságában 2002. december 1-jén. Mi volt ez? Provokálás? Sértés? Próba, hogy meddig lehet elmenni? Érthetetlen. A felháborodott ellenzéki képviselőket Kovács László többek között azzal nyugtatta a parlamentben, hogy ami az egyik országnak nyereség, az a másiknak veszteség, ami az egyik országnak öröm, az a másiknak bánat, ez már csak így van. De létezik emberi jó érzés, és kellene létezni reális külpolitikának is, amelyik lebeszélte volna a román felet a magyarországi ünneplésről, hangsúlyozva, hogy ennek a szomorú eseménynek sok százezer közvetlen és közvetett érintettje él itthon és Romániában, ez nekünk, magyaroknak nem ünnep és nem is lesz az. Az ünneplés helyszínének a kiválasztása, az arra szóló meghívás elfogadása egyaránt sértő ránk nézve. A magyar miniszterelnöknek és társainak együtt ünnepelni fővárosunkban a hódítóval azt, hogy hárommillió magyar elvesztette a hazáját, abszurdum, szavakat sem lehet találni rá. Magyar miniszterelnök eddig még nem osont ki Bécsbe, hogy ott ünnepelje meg az osztrák kancellárral március 15-ét. Nem, ilyen jó ízlést sértő otrombaságra eddig még nem került sor. K. Linczmájer Katalin Budapest ■ Gratulálok ahhoz, hogy Medgyessy miniszterelnök a román miniszterelnökkel együtt megünnepelte Erdély Romániához csatolását. Nastase úr biztosan értékelni fogja ezt a gesztust, Erdélyben rövidesen megnyílik az önálló állami magyar egyetem, helyreállítják a székely autonóm tartományt, s még a moldvai csángóknál is magyar nyelven folyik majd az oktatás és az istentisztelet. Javaslom, jövőre a trianoni békediktátum évfordulóján a kormányfő hívja meg az összes szomszéd állam vezetőjét, és ünnepeljen velük együtt a magyar parlamentben tartandó fogadáson. Ezenkívül nagyra értékelem azt, hogy a kormánynak végre eszébe jutott, hogy legyen méltó ’56-os emlékmű. Legyen a központi alak Kádár János, amint egy orosz tankon vonul be Budapestre, körülötte KGB-tisztek, munkásőrök, előtte lelkesen tapsoló tömeg. Mellékfiguraként esetleg az akasztófán lógó Nagy Imre és néhány társa is megjelenhet, valamint egy kihallgatószoba a megfelelő kellékekkel kihallgatás közben. Távolabb szétlőtt épületek, temetetlen halottak. Helyszín: Köztársaság tér.Kocsy Gábor Budapest LÉPHAFT PÁL RAJZA Jó-e, ha megnyerjük a lottó ötöst? Átlagembernek a lottófőnyeremény több mint kétmilliárd forintos nagysága nehezen látható át, hiszen legfeljebb milliós méretekben gondolkozott eddig. A képzelete eddig nem terjedt odáig, hogy egy ekkora összeggel mit lehetne csinálni. A legtöbbünknek sokszor az is döntéshelyzetet okoz, hogy párizsit vegyen vacsorára vagy szalámit, mert a kettő között igen nagy (számunkra) az árdifferencia. Tudjuk, hogy milyen sokat hezitálunk, ha autót, lakást kell venni, milyen sokszor visszamegyünk ellenőrizni, hogy valóban azt akarjuk-e. Most viszont a megszokott döntési szintünknél 3-4 nagyságrenddel nagyobb régióban nem is tudhatunk jól eligazodni. Hirtelen milliós, sőt százmilliós döntéseket várnak el tőlünk. Óhatatlanul sokszor rossz ítéletet fogunk hozni s ez alaposan meg tudja rongálni önérzetünket. Ilyen terepen viszont bizonytalanul mozgunk, s bár marad még pénzünk elég, mégis nagyon fog bántani, hogy elvesztettünk pár tíz- vagy százmilliót. Volt már, akinek egy ilyen veszteségre beszűkült a gondolkodása, depressziós lett - habár a főnyereményből sokkal több maradt még. A nyeremény két irányba hathat az önértékelésünkre. Példátlanul fokozhatja, azonban el is bizonytalaníthat. A hirtelen ölünkbe esett pénz birtokában ügyesnek, okosnak, erősnek érezzük magunkat, mintha magunknak köszönhetnénk a sikert, nem a szerencsének. Ez gyerekes reakciókat válthat ki belőlünk, mintha mi lennénk a király. Ez azonban nemcsak abban fejeződhet ki, hogy számolatlanul szórjuk a pénzt, hanem abban is, hogy korlátlannak hisszük magunkat. Az ilyen emberek könnyen hiszik azt, hogy azt tehetnek, amit akarnak, vagyis nem köti őket semmiféle szabály. Emiatt lazulni fognak baráti, rokoni, házassági kapcsolataik is, ami sokszor csalódást, kiábrándulást okozhat a környezet számára. E kapcsolatokat is megfertőzi a pénz, árad a nyertes felé a sok kérés kimondva, kimondatlanul, s a sok visszautasítás okozta csalódás tovább rongálja a viszonyokat. Belülről gyanakvóvá tesz a hirtelen jött szerencse: vajon nem csak a pénzért jönnek hirtelen oly sokan barátkozni? Mindenki azt várja el, hogy azonnal szórjuk a pénzt, de ez nem is olyan könnyű, sőt sokaknak szinte fájdalmat okoz. A legtöbb nyertes elköltözik addig megszokott lakhelyéről, otthagyja az ismerősöket, az évtizede megszokott udvart, fákat, utcákat és vadidegen helyre kerül. Idegen lesz új háza belseje is, amiben nem fogja otthon érezni magát, mert az új élet új stílust is kíván, neki viszont csak a régi van. Kicsit olyan ez, mint a Hyppolit, a lakáj című filmben a Kabos Gyula által játszott figura, aki a film végén fellázad az uralkodó életvitel ellen, s frakkban is hagymát akar enni hagymával. Mindez könnyebben menne, ha lassan, évek alatt emelkedve jutnánk el ebbe a mesés jövedelemrégióba. Ez alatt hozzászoknánk, tájékozódnánk, felvérteznénk magunkat a törvényszerű csalódások ellen, így váratlanul viszont igen nagy megterhelés a személyiségnek, ami végül is mindig a stabilitásra, biztonságra törekszik, a nyereménnyel azonban szinte minden hirtelen megváltozik. Szóval, nem lenne jó, ha nyernénk - igaz? Haraszti László pszichiáter, Budapest Panyik Sándor (Mezőtúr): A méltányossági nyugdíjemeléssel szépen elhúzták az orrunk előtt a mézesmadzagot. Hittük, hogy lesz. Minden passzolt. Több mint 40 év szolgálati idő. Ebből 30 évet az ország kenyerének biztosításán dolgoztam (kombájnosként). Harmincötezer forint nyugdíj, miután 9 éve kiprivatizálták alólam a munkahelyet. 65 éves életkor, megromlott egészség. Még egyáltalán nem volt méltányossági nyugdíjemelésem. Beadtuk,, reménykedtünk, vártunk. Kaptunk! Egy gyönyörű levelet. Hemzseg a törvényerejű rendelettől, paragrafustól, bekezdéstől, de a nyugdíjat, azt nem emelik fel. „Mert sok az eszkimó, kevés a fóka.” Fellebbezésnek helye nincs. Ezt kaptuk az ünnepekre. Csakhogy ezt a kormánynak tudnia kellett volna, ha tisztességgel végzi a dolgát, és nem állandóan az ellenzékkel foglalkozik. Átvágtak bennünket. Örülhetünk, hogy a nyugdíjkorhatárt nem emelik tovább... ■ Dr. Németh Endre (Százhalombatta): Örültem, amikor a november 23-i számban olvastam Mohás Lívia pszichológiai mechanizmusokat is feltáró írását, és azt latolgattam, hogy vajon mire gondolhattak az emberek és a még ma is élő, aktívan politizálok, amikor több mint negyedszázada a megfellebezhetetlenség igényével nyilatkoztak a volt Szovjetunióról, az USA-ról és a hazai „létező szocializmusról”. Tapasztalatom szerint ugyanazt gondolták, mint most. Meg kell nyergelni a mindenkor nyerőnek látszó ideológiai képzeletbeli paripát, hogy az oda repítsen, ahol többet lehet markolni a gazdagság tárházából. (Az emberek többsége nem is akar tovább látni az orránál, mert az sok energiát venne el tőle, annyit, amivel talán nem is rendelkezik.) Más. Margittai Gábor cikke a dákoromán elmélet cáfolatáról a lap november 30-i, Hétvégi Magazinjában középiskolai tananyag kellene hogy legyen. Nem valószínű, hogy a legifjabb generáció is megéri a szükséges információk megszerzését. Szomorú, mert belepusztulnak azok is, akik most ágálnak az ilyen írások széles körű megjelenése ellen. ■ Dr. Oláh Jenő (Gyula): Az elmúlt években szinte állandóan, a kampányidőszakban pedig egyre durvábban ostorozta az akkori ellenzék a Munka Törvénykönyvének a vasárnapi munkavégzésre vonatkozó passzusait. Ígéretek hangzottak el azt illetően, hogy kormányra kerülésük esetén „felülvizsgálják és orvosolják” (sok egyéb mellett) ezt is. Sokan már akkor sem tudtunk mit kezdeni ezzel az ígérettel, lévén, hogy bizonyos munkahelyeken - egészségügy, rendőrség, vasút, mentők, lelkészek, templomszolgálatosok stb. - ez eleve kivihetetlen. S akkor még nem beszéltünk a színészekről, előadóművészekről, akik akkor is dolgoznak, amikor a közönség szórakozik, azaz pihenőidejét tölti. Mindez arról jutott eszembe, hogy nov. 24-én felröppent a hír: a Belügyminisztérium tetőszerkezetén végzett szigetelési munkák közben az épületben tűz ütött ki. A társaságban lévők között ekkor a következő mondatok hangzottak el: „Mit keresnek tetőfedők vasárnap a BM tetején? Lám, lám, nincs áldás az ekkor végzett munkán!” Tényleg, hogyan is állunk manapság a vasárnapi munkavégzéssel? ■ Dr. Karsai István (Budapest): Reméljük, a kormányfő is örömmel vette, hogy Csollány Szilveszter a gyűrűk ura lett, világbajnok magyar. Jó volt hallani himnuszunkat, éppen amikor a lottóbefizetők miatt az államkasszába hárommilliárd forint folyt be. Bennünk, nem sportoló idős emberekben megfogalmazódik: az ifjúság erejét nem szabad parlagon hevertetni. Jelentkeznünk kellene a 2012-es olimpiai játékok rendezési jogára, amit aláírásával a miniszterelnök is támogatott a választási kampánya során. Egyszer már az Expó lemondásával elveszítettünk egy nagy lehetőséget. Most nem szabadna ezt a hibát megismételni. A szerencsejátékokból befolyt összegek egy sor elkerülhetetlenül szükséges fejlesztést is kikényszeríthetnének az egész ország javára. ■ Horváth Béla (Miskolc): Mennyi pénze van a Magyar Televíziónak, és mire? Hetek óta az országos heti- és napilapok rendszeresen hirdetik Pálffy István és D. Tóth Kriszta személyét. Más híradások arról szólnak, hogy a Magyar Televízió katasztrofális anyagi nehézségekkel küszködik, és működésképessége határára jutott. A nagyszámú hirdetésen túl az országutak mentén megjelenő multireklámok sora is a híradó párosáról tudósít. A korábbi munkatársak, Acél Anna, Halász Zsuzsa vagy Papp Endre hasonló hirdetéseivel nem találkozhattunk az elmúlt években. Vajon mi szükség van adott körülmények erre, és mennyibe kerül ez a költségvetésnek? Mennyi, amit közpénzekből erre fordítanak? ■ Dr. Dávid Gábor (Budapest): Sokáig abban a hiszemben éltem, hogy egy adott aljas rágalom súlyosan minősítő szavait nehéz fokozni, még aljasabb rágalommal, gyalázkodással tetézni. Ám úgy látszik, mégis lehet. Tanúbizonyság erre Kuncze Gábor november 26-i parlamenti bekiabálása. Az SZDSZ- pártelnök az ellenzék, a Fidesz padsorai felé fordulva mindenkit túlkiabálva harsogta: „Mi van, tolvajbanda, nem tetszik a válasz?” Ez már magában véve is kimeríti a rágalmazás fogalmát. De Kuncze a rágalmazást még tetézte azzal a még aljasabb kijelentéssel: „Én legfeljebb államtitkot árultam el!” Azt hiszem, ennél hitványabb kijelentést csupán a jelenlegi kormányzó párt tagjai tehetnek. ■ Csongor Lászlóné (Pápa). A nyugdíjasoknak adományozott 19 ezer forint hazugság árán jött létre, és a Medgyessy-kampány mézesmadzagjaként folytatta dicső útját, hogy négy évig profitálhasson belőle. Óránkénti emlegetése még kiutalása után sem szűnt meg a tévékben, rádiókban. Sajtón keresztül hirdették fizetett reklámokkal, gyökereztetve az agyakba, nehogy el találják felejteni a népek jelentéktelen voltát. Természetesen az adófizetők pénzéből 44 ezer millióért! (Lélegeztetőgép, inkubátor.) A Nap-keltében az egyik miniszter még mindig mint a nyugdíjasok „jóléti programjának teljesítését” emlegette a minap. Ez az önelégült, szakadatlan színjáték késztet most már annak megkérdezésére: nem gondolják-e Medgyessyék, hogy a jóléti titulus felháborító és megalázó a nyugdíjasoknak? Valóban úgy képzelik, az egyszeri, a nyugdíjalapba be nem épített 19 ezer forint, avagy a 2003- ra beígért, de éveken át potyogtatni szándékolt 13. havi nyugdíj valóban jólétet hoz azoknak, akiknek emberöltőnyi munkáját a jelenlegi kormány jogelődje éhbérrel honorálta? Évek óta halljuk, hogy az EU-ba lépéshez szükséges úgy az árak, mint a bérek összhangja, ám a nyugdíjasokról a 19 ezer forint „jóléti pénzen” kívül soha nem szól a krónika. Ellentétben a miniszterelnök, miniszterek 100 százalékos béremeléséről és bizonyos körök javadalmazásairól. Vigasztalhatja a társadalmat, hogy a csődben lévő MTV-ben jó estét kíván nekünk Pálffy, csekély 2,5 millióért. Köztudott, hogy az EU-tagállamok nyugdíjasai a legszerényebben számolva is havi 480 ezer forintot mondhatnak magukénak, szemben a magyar nyugdíjakkal, melyek ennek alig egytizedét jelentik. levelek@magyarnemzet.hu KEDVES OLVASÓK! Név- és címhiányos, valamint nyitt leveleket nem közlünk. Leveleiket szerkesztett formában adjuk közre. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. A levelek tartalma nem feltétlenül azonos a szerkesztőség álláspontjával. Ügyfélszolgálat 8-17 óráig: 215-3976, illetve a 204-es mellék. Címünk: 1450 Bp. 9., Pf. 74.