Magyar Nemzet, 2004. augusztus (67. évfolyam, 200-228. szám)
2004-08-30 / 227. szám
„A velem egy sorsot viselő felvidékieknek támogatás kell” Életemben először jártam abban a csallóközi kis faluban, ahol a harmincas évek közepe táján nagyszüleim tanítók voltak. Tőlük én azokról a nehéz próbákról, amelyek őket megszomorították, részleteket soha nem hallottam, kicsi voltam. Most, amikor már én is örvendezhetek kisunokám naponkénti növekedésének, valami különös érzés volt visszatérni oda, ahonnan őket elüldözték a világba. Csukárpaka olyan kicsi falucska, hogy az ember be sem ér, már lép is ki belőle. Gyönyörű táj a Csallóköz, meghatódottsággal jártam végig a falut, az egykori járási központot, Somorját és Dunaszerdahely hivatalait, mintha nem is hivatalos ügyeket intéztem volna. Mindenütt kedvesen, előzékenyen fogadtak, segítettek, akárhová fordultam, mindig volt valaki, aki kisegített, magyarul tájékoztatott. Majdnem öt hónapba került, míg a nagyszülők örökségét, földjüket, a kis darabka erdőt, a határ útjait megismerhettem, amelyet egykor nekik olyan fájdalmasan kellett otthagyniuk. De milyen gondos, rendtartó volt a nagymamám! Elhozott minden iratot, megőrizte, szüleimnek átadta, és én a sok papír között mindent felmutattam, amit kértek. Márciusban a Magyar Nemzetben olvastam arról, hogy a földjeiket kényszerből elhagyó őslakosok Szlovákiában visszaigényelhetik jogos tulajdonukat. Rádióamatőr vagyok, így a rádió útján kerestem ismeretséget. Valami halvány reménység elindított, és amikor megérkeztem a faluba, az első asszony, akit megszólítottam, útba igazított egy idős nénihez, aki ismerte a nagyszüleimet. Fia mezőgazdasági mérnök a szövetkezetben, pártfogásába vett, eligazított. A nagyszüleim földjét az ő szövetkezetük munkálja. Kivitt a határba, megmutatta, de közben még a temetőbe is eljutottam, ahol anyám öccse pihen. Hamar kiderült, hogy esetünkben - mert öcsém ügyében is én jártam - hagyatéki eljárásról van szó, ami egy hónap alatt lebonyolítható. Aztán az a drága néni, most 84 éves, elmondta, hogy a ki nem telepített magyarok közül szinte mind elköltöztek. Családjukban mindenki magyar, tartják a nyelvet, és keveset tudtak azokkal beszélni, akiket Csehország más részéből idehozattak. Beszélt nagyszüleimről, akik itt tanítóskodtak, akiket először a kitelepítés után Nagyegyházán helyeztek el. Egyszer vagy kétszer nyaraltam náluk. Ők már nem tanítottak, hiszen amikor el kellett hagyniuk a szülőföldet, már nyugdíjasok voltak. Azért higgyék el, hogy például édesanyám nagyon sokáig kereste a helyét... Hiába, akit ilyen körülmények között mozdítanak ki a hazájából, úgy érzi, elveszett az igazi otthona. Persze, ezt csak mellékesen jegyeztem meg. A velem egy sorsot viselő és vállaló felvidékieknek, úgy gondolom, biztatásra van szükségük, hogy elinduljanak, éljenek a megteremtődött lehetőségekkel. Az új tulajdonlap megszerzése, a kérvények, illetékek, bélyegek természetesen pénzbe kerültek. Az első, a tulajdonjogot igazoló papírokra összesen hatszáz koronát költöttem. Az örökösödési illeték - kettőnknek az öcsémmel - 8200 koronába került. Miután mindezek megvoltak, szerződést kötöttem (kötöttünk) a szövetkezettel - eddig is ők használták a földünket - meghatározatlan időre, amelyben benne foglaltatott, hogy a mi körülbelül hat hektár termőterületünk évi földérték utáni bérleti díja 4525 korona lesz. Természetesen ez majd a jövő évtől számít, hiszen náluk szeptembertől szeptemberig tart a gazdasági év. Ezt az összeget minden év december 31-ig köteles kifizetni a szövetkezet. Fölmerült, ha el akarjuk adni földünket, először a szövetkezetnek kell megvételre fölajánlani. Nehéz arról beszélni, hogy mit is jelentett nekem ez az igazságos rendezés. Drága nagyszüleim (anyai ágon) egy élet munkájával megszerzett földjének jogos tulajdonosa lehetek. Milyen megelégedettséggel mondhattam a fiaimnak: a dédszülők üzenete ez az örökség, érezzétek, hogy ott a Duna túloldalán is otthon tudhatjátok magatokat. Mindenkit bátorítok, biztatok, érdemes élni az új adottságokkal. Törvényessé tették, amit eddig törvénytelenül megakadályoztak. Nagyszüleink, szüleink igazsága érvényesül, ezért ne késlekedjék senki.” Személyiné Szőllősi Márta igazán szívből fakadó örömét lejegyezte: Fábián Gyula B Hlvizi Józsa____________________________ M i vezette arra, hogy Szlovákiát 1968-ban elhagyva, mégis e jogsértések áldozatainak szószólójává legyen? Felvidéki származású, kassai születésű vagyok. Magyar ember lévén természetes, hogy foglalkozom a múltunkkal. Az 1945-48 közötti tragédiát teljesen elhallgatták, nem volt szabad beszélni róla. A 90-es változások után e szenvedők kárpótlása nem történt meg. Úgy gondoltam, hogy mielőtt ezek az emberek teljesen elhagynak bennünket, s csak az emlékük marad itt, lépjünk fel az érdekükben, hiszen ők magánemberként nem képesek saját magukért szólni. 1968-ban emigráltam Belgiumba. Egy másfajta közegben nőttem föl, ahol az emberi jogoknak fontosságot tulajdonítanak. Természetesen az ember saját nemzetének tagjaként érzékeli a világot. Megszületett az a gondolat, hogy egy olyan szervezetre van szükség, amelyik politikai síkra tereli ezeknek az embereknek a gondjait. Sokat tevékenykedtem különböző emberi jogi bizottságokban a romániai falurombolás és az erdélyi magyarok ügyében. 1990 után létrejött Belgiumban a Közép-európai Emberi Jogi Bizottság, amelynek tudományos tanácsadója vagyok. - Az elmúlt két év alatt mit tudott tenni a Dálesz a kárvallottakért? - 2002-ben fizetett hirdetést jelentettem meg a pozsonyi Új Szóban. Másfél hónapon belül 1470 érintett jelentkezett. Ma már 3000 a tagok létszáma. A 2002-es év a kapcsolatteremtés jegyében telt el, 2003-tól a nagy nyilvánosság bevonása lett a cél. 2002 novemberében levélben fordultunk Mikulás Dzurinda kormányfőhöz a kárpótlás ügyében. A mai napig válaszra sem méltatott. Ezért tagjaink maguk írtak mintegy 1500 levelet a szlovák kormányfőnek. 2003. július 9-én nagygyűlést tartottunk Kéménden, ahol Miguel Raynal y Mayol, az EU-parlament képviselője már másodízben támogatásáról biztosította a kényszermunka túlélőit, akik nyílt levelet fogalmaztak meg Bugár Bélának és a Magyar Koalíció Pártjának (MKP). Ezt a Dálesz elnöke és 361 tag írta alá. Hivatalos választ mindmáig nem kaptunk. Tagjaink személyes levélben fordultak Romano Prodihoz, az EU-bizottság elnökéhez is, amelyet több levélváltás előzött meg a Dálesz és a bizottság között. 2003. április 3-án a flamand Nelly Maes EU-parlamenti képviselő asszony az Európai Parlament és a szlovák parlament vegyes bizottságában szóvá tette a kényszermunka ügyét. Az MKP részéről Bauer Edit és A. Nagy László képviselők voltak jelen. A Dálesz írásban kérte mindkét képviselőt, hogy támogassák Nelly Maes javaslatát, a deportáltak kárpótlását. A. Nagy László ignorált bennünket, Bauer Edit pedig kitérően nyilatkozott. Az Európai Bizottság válaszában utalt arra, hogy „kellő jogosultság hiányában nem tud többet tenni, mint bátorítja a jelenlegi és jövőbeni tagállamokat ama törekvésükben, hogy továbbra is figyelmet szenteljenek az elszenvedett igazságtalanságok felszámolására. Ugyanakkor kijelenti, hogy politikai szinten továbbra is törekszik arra, hogy az érintett államokkal való kapcsolattartásban felvesse a kérdést, amint erre lehetőség adódik.” Verheugen úr Nelly Maesszal és Erik Meijer holland képviselővel közölte: amint lehetőség nyílik rá, napirendre tűzi a kárpótlás kérdését. - Milyen jogi alapon támasztható követelés a szlovák állammal szemben? - Ha végigkövetjük a Benesdekrétumok nyomán hozott törvények végrehajtását, szembeötlő, hogy még azokat is megszegték az alkalmazás során. A korabeli belga hetilap, a Le Patriote Illustré az 1947. január 17-i számában „náci módszereknek” bélyegzi a csehszlovák hatóságok eljárását. 1965-ben azonban érvénytelenítették ezt a törvényt! Kérdőíves módszerrel tárjuk föl az eseteket. Többek között arra vagyunk kíváncsiak, hogy az érintett család visszaköltözhetett-e a házába? Gyermeke járhatott-e iskolába? Hol dolgozhatott, beleszámították-e ezeket az éveket a nyugdíjba? E kérdések segítségével feltárjuk a diszkrimináció különböző formáit, és peres eljárást kezdeményezhetünk. Szlovákia karhatalma nyújtotta a deportáláshoz a segítséget, de hasznát Csehország élvezte. Tehát mindkét ország érintett a kárpótlásban, hiszen példának okáért sokan kényszerültek házuk, földjük viszszavásárlására, mivel azokat telepesek bitorolták. Hogyan képviseli a kényszermunkára hurcolt áldozatok jogos kérelmét az MKP húsz képviselője a szlovák parlamentben? - Ami az MKP szerepét illeti, természetesen támaszkodunk a felvidéki magyar politikai képviseletre, többek között a miniszterelnök-helyetteshez, Csáky Pálhoz fordultunk. Nyilatkozatai szerint felvetette a kormányban a kérdést, többször tárgyalt ebben az ügyben. Megkértük, fogadja a Dálesz küldöttségét, hogy tájékoztasson bennünket eddigi lépéseiről. Részünkről kiemelkedően fontos mind az erkölcsi, mind az anyagi kárpótlás. Remény van rá, hogy a közeljövőben létrejön a találkozó. Személyesen beszéltem Brüsszelben Csáky úrral. Rimaszombatban, a Petőfi-szobor avatásakor megerősítette, természetesen fogadja küldöttségünket. Az MKP-nak sikerült két képviselőt is bejuttatnia az Európai Parlamentbe. Közülük Duka Zólyomi Árpádra számítunk. Kampányprogramjában ugyanis piros betűs címszó alatt - „Esély a kárpótlásra” - állt ki a magyarokat érintő múltbeli sérelmek orvoslása mellett. Bauer Edit képviselő asszony nem válaszolt a második levelünkre, ezért sok reményt nem fűzünk hozzá. Az újonnan választottak közül az egyik katalán képviselővel tárgyaltunk. Ő biztosított róla, hogy folytatja kollégája munkáját, nevezetesen Miguel Mayol közbenjárását és erőfeszítéseit. Azt hiszem, hogy az új bizottság majd pozitívabban bírálja el ezt a kényes ügyet. Ha nem is volt elutasító az eddigi bizottsági hozzáállás, de nem tapasztaltunk nyílt és elkötelezett állásfoglalást. A csatlakozási folyamat lezártával nincs már olyan politikai kényszer, mely ezt az emberi jogi kérdést, ezt a diszkriminációt ne tűzhetné napirendre az EU-s intézményekben. Csehország hajlandó rendezni a dekrétumok okozta sérelmeket? - A csehországi fejlemények igen kalandos fordulatot vettek. Petr Mares miniszterelnök-helyettes próbálkozott egyfajta megoldással. Mindazok, akik érintettek a Benes-dekrétumok által, cseh állampolgárok és Csehországban élnek, részesüljenek valamilyen kárpótlásban. A Dálesz két síkon fejtett ki diplomáciai tevékenységet. Személyes levélben fordultunk a miniszterelnök-helyetteshez, aki válaszában biztosított róla, hogy az esetleges rendezés nem lesz diszkriminatív, mert minden cseh állampolgárra kiterjed majd, tehát a cseh állampolgárságú magyarokra is. Nyugat-európai politikusok is fordultak Mares miniszterelnökhöz, ők is hasonló ígéretet kaptak. Most új cseh kormány alakult, lezajlott az EU-parlamenti választás, emiatt erőfeszítésünk pillanatnyilag holtponton áll. Május elején Václav Havel volt cseh államfő az Európai Bizottság meghívására Brüsszelben járt. A Dálesz elnökeként módomban volt nyilvánosan kérdést intézni hozzá a kényszermunka és a kárpótlás ügyében. Havel elismerte, hogy történtek a ’45 utáni időkben etnikai alapú törvénysértések. Csehországban erről most már vita zajlik. Amennyiben lesz hazai politikai akarat - és ha elegendő külföldi nyomás is nehezedik rájuk -, Csehország rendezni fogja ezt a kérdést. Pillanatnyilag úgy néz ki, hogy a cseh diplomácia kétoldalú megállapodást igyekszik kötni Csehország és Németország, illetve Ausztria között. Sajnos ebben a diplomáciai játszmában a Dálesz nem tud föllépni, de az MKP mint szlovákiai kormánytényező szorgalmazhatja a megállapodást Csehország és Szlovákia között. A tapasztalatok arra utalnak, hogy az MKP-ban nincs elegendő elszántság, hogy megtegyék ezt a lépést. Maradnak az ígérgetések. - És Magyarország? - Magyarország mint érdekvédő fölvetheti a kárpótlás kérdését, erkölcsi támogatást nyújthat. Ezt elmarasztalni senkinek sincs joga. Példa lehet rá A. Nagy László képviselő kubai útja. Ő a szlovák parlament emberi jogi bizottságának elnöke. Magánemberként nyaralt Kubában, de tisztségéből fakadóan fölvette a kapcsolatot a kubai ellenzékkel. Erről maga számolt be a szlovákiai magyar sajtóban. Mint hangsúlyozta, „kötelességének érezte” hogy emberi jogi harcosként tájékozódjon. Érthetetlen, hogy saját választóinak ügyében miért hallgat. Miért nem válaszol levelünkre? Nemcsak Csehországba deportáltak, hanem Szlovákián belül is. Számos olyan ember jelentkezett, akiket a Tátrába, munkatáborba hurcoltak el. A legtöbbjüket már 1948 februárja után. Ez azért fontos, mert 1948 februárjában következett be a kommunista hatalomátvétel, így ők már a kommunizmus áldozatainakminősülnek. Kárpótlási igénnyel léptek föl, de visszautasították őket, mondván, hogy rájuk nem vonatkozik semmilyen jogszabály. A hatóságok önkényesen járnak el. Viszont a kommunizmus szlovák áldozatait kárpótolják. Ez egyszerűen diszkriminnáció. Ha Magyarország fölemeli szavát, hogy szerte a világ más pontjain milyen jogsérelmek érik az embereket, akkor kötelessége kiállni olyan jogsértések ellen is,amelyek egy szomszédos EU-tagországban történnek. m stam + wm Még a Benes-dekrétumokat is megszegték a hatóságok A Dálesz küzd a felvidéki magyarok kárpótlásáért Krivánszky Miklós a 2002-ben alakult Deportálások Áldozatainak és Leszármazottaiknak Szövetsége (Dálesz) elnökeként azért küzd, hogy az 1946-47-ben csehországi kényszermunkára hurcoltakat ugyanúgy kártalanítsák, mint az 1939-45-ös deportálások áldozatait és más kárvallottakat, akiket szintén ebben az időszakban ért sérelem. Szerinte Magyarországnak kötelessége kiállni a jogsértések ellen. Személyiné Szőllősi Márta fotó: Máté Péter Csomagolnak a szlovákiai magyarok 2004. augusztus 30., hétfőLátó-Tér - Magyar .Imre' 5