Magyar Nemzet, 2004. október (67. évfolyam, 259-287. szám)

2004-10-28 / 285. szám

Régebben üzentek, most bekéretik a filmet... Gulyás János betiltásokról, gyűlöletekről és az utókornak megmaradó filmtekercsekről Visszafelé forog az idő kereke. A kormlányzó pártok lapjában, mint harminc-negyven évvel ezelőtt, megint előírják, milyennek kell lennie, miről kell szólnia egy filmnek. A „nagy ember", Demszky Gábor titkársága pedig beleveti a vitatott alkotást. És, amilyen hülye vagyok, mondja a Szamizdatos évek című filmje miatt pellengérre állított rendező, Gulyás János, be is küldtem nekik. A balhét azonban így sem tudta elkerülni. S ami ennél is nagyobb baj, a 80-as évek liberális ellenzékének közkatonáit bemutató dokumentumfilm a sok jogi huzavona miatt jó időre eltűnik a szemünk elől. Lehet, hogy valójában ez volt a balhé igazi célja, semmi más? ___I.OCSF.I Gabril.i.i.a Egy fiatalember, aki a Gulyás testvérpár mellett kezdte el kitanulni a filmes szakmát, azt mondta egyszer, a legfontosabb az volt, amit megtanult önöktől, hogy dokumentumfilmet rendezni elsősorban erkölcsi kérdés, s csak másodsorban szakmai. - Szerintem a kettő összetartozik. A bátyámmal együtt mindig arra törekedtünk, hogy a legnagyobb hitelességgel dolgozzunk. Előítéletek nélkül. A legtöbbször úgy forgattunk, hogy érdekelt bennünket egy téma, belefogtunk, de fogalmunk sem volt róla, hogy hova fogunk kilyukadni. Nem is egyszer előfordult, hogy választott témánk menet közben, önmagától változott, s változtatott bennünket is. - Klasszikus filmalkotásokból (is) tudjuk, hogy az igazságot ezer módon lehet ábrázolni, minden látószög és beállítás kérdése. Hogyan törekedhet az abszolút igazság feltérképezésére a dokumentumfilmes? Törekedhet rá egyáltalán, kiváltképpen olyan bonyolult világban, mint amilyen a XX. század utolsó harmada volt? - Örök érvényű igazság talán még a tudomány világában sem létezik. A társadalmi jelenségeket rögzítő dokumentumfilmes számára pedig talán soha nem is volt, soha nem is lesz vitán felül álló tényanyag. A rendszerváltozás óta, a megosztott magyar társadalomban, ahol az emberek bizonyos százalékának a gyűlölet a legfőbb mozgatórugója, még nehezebb a dolgunk. Nem szeretném idealizálni a Kádár-korszakot, de azt nem tudom elhallgatni, hogy a kádári időkben „csak” a cenzúrával gyűlt meg a bajunk, mostanában azonban az olykor teljesen ismeretlen gyökerű gyűlöletekkel is. Amikor a 70-es, 80-as években a cenzor azt követelte, hogy ezt vagy azt a részt vegyük ki a filmünkből, különben szó sem lehet a bemutatásáról, fölmértük, mi a fontosabb, ha kisebb-nagyobb változtatásokkal közönség elé kerül a munkánk, vagy ha változatlan formában dobozban marad. Átgondoltuk, aztán cselekedtünk. Vannak változások című filmünkből például azt kellett kivágni, hogy azt a megyei első titkárt, akinek „köszönhetően” az általunk bemutatott falu leépülése bekövetkezett, állami kitüntetésben részesítették. Tudtuk, hogy ezzel a közléssel lenne kerek a történet, de ha ragaszkodunk hozzá, talán soha nem kerülhet közönség elé. Így viszont, miután megadtuk magunkat, vagy két hétig vetítették a Híradó Moziban. - Könnyített-e a helyzetükön, hogy régebben tudták, mire buknak, és hogy személy szerint kik a cenzorok? Ma, azt hiszem az a legnagyobb gondja az alkotó embernek, hogy sosem tudhatja, kik, honnan és miért rúgnak bele? - Régen is, de végső soron most is csak egy oldalról jöhettek, jöhetnek a kifogások. Régebben üzentek a stúdióvezetőnk által. Vagy berendeltek bennünket a Film-főigazgatóságra. Ma bonyolultabb a dolog: vagy gazdasági okokra hivatkoznak, vagy személyiségi jogokra... Amit sosem tudtunk előre, s nem tudjuk ma sem, hogy mikor mit fognak kifogásolni. Egyik legjobbnak tartott munkánkból, a Ne sápadj! című filmünkből például azt a részt kellett többek között kivágni, amikor főhősünk, Medve Alfonz felvidéki szülőfalujából hazafelé jőve hatalmas, Lengyelországba tartó katonai konvojjal találkozik. C. elvtárs egyenesen a televíziós vágószobáig jött, hogy erről a kurtításról rendelkezzék, miközben mi a testvéremmel a büfében falatoztunk. Még arra is volt gondja, hogy személyesen győződjön meg róla, a film negatívjából is tüntessék el a nem kívánt képsorokat. - Vajon hol lehet ma C. elvtárs? - Talán nyugdíjas, élvezi „jól végzett” munkájának a gyümölcseit. - A 70-es évek végén, a 80-as évek elején forgatták első önálló munkáikat, és azóta - dicsőség ez vagy pech, nem tudom - a Gulyás testvérpárnak alig volt olyan filmje, ami körül nem kavarogtak forgószelek. A kísérleti iskolával kezdődtek a „bajok”. Dárday Istvánék nevelésügyi sorozatát kellett volna ezzel a filmmel folytatnunk, méghozzá úgy, hogy a sok negatív iskolakép után egy pozitívat hozzunk össze. De nem lehetett, mert az a tanügyi kísérlet, amit kívülről mi is igen ígéretesnek gondoltunk, időközben kudarcot vallott. Azután, a Medve Alfonzról forgatott filmünk következett, negyven percet vágtak ki belőle. Nem csak C. elvtársnak, az egyik televíziós főszerkesztőnek is fenntartásai voltak a filmünkkel kapcsolatban. Neki az nem tetszett, hogy a Felvidékről származó emberünk oly otthonosan mozog a szülőföldjén. Aztán azt is kifogásolta, hogy azon a kórustalálkozón, amelyen Medve Alfonz dalárdája is fellépett, az a férfikar, amelyik Romániából érkezett, búcsúzóul, szépen, magyarul elénekelte a Kossuth-nótát. A mozikban már vetített százhúsz perces filmből negyven percet eldobni, ez már nekünk is fájt, mi tehát a nevünket vetettük le a filmről. Az Azért a víz az úr című munkánkat úgy, ahogy volt, bemutatásra alkalmatlannak ítélték. Az 1970-es, nagy árvíz után öt falut árterületnek nyilvánítottak, ezekről a településekről szólt a film. Arról, hogy az emberek nem akarták elhagyni a szülőfalujukat, addigi életük színterét. A Szerződés mindhaláig című filmet a Magyar Televízió felkérésére csináltuk, az eltartási szerződésekkel foglalkoztunk benne. Ennek meg a hosszával volt gondja a megrendelőnek. Az első világháborúban harcoló katonákról forgatott munkánknak csak az olasz hadszíntereken járt férfiakkal foglalkozó része került a közönség elé. Az Én is jártam Isonzónál! Persze, abból is ki kellett vágni két-három mondatot. A deportálásokról szóló Törvénysértés nélkül című filmünkhöz engedélyünk sem volt még, amikor a Balázs Béla Stúdióban Ágnes asszony cím alatt megkezdtük a munkát. 1982-t írtunk, szó sem volt még rendszerváltozásról, voltak olyan riportalanyaink, egykori kitelepítettek, akik féltek a kamera elé állni, teljes nevüket, arcvonásaikat a nyilvánosság elé tárni. Kallós Zoltán útmutatása szerint vettük fel a Balladák filmjének az anyagát, volt, ahol a rendőröktől félve, éjszaka forgattunk, két és fél perces kazettákra, szupernyolcas kamerával. Két részt, miután egy német cégnél mozifilmvetítésre alkalmas formába tudták hozni az eredeti felvételeket, be is mutattak belőle. Sok kazetta, például a moldvai csángóknál készült felvételek, ma is úgy állnak, ahogyan hazahoztuk őket. A Málenkij robot eljutott a filmszemlére is, ahol a zsűri nyilvános vitáján a következő „értékítélet” hangzott el róla: a legjobb dokumentumfilm volt a versenyben, csak kár, hogy olyan aljas. Amikor ennek a meghökkentő jelzőnek, az aljasnak az indoklását kértük, az a zsűritag, aki így vélekedett a Málenkij robotról, azzal érvelt a durva megfogalmazás mellett, hogy a film azért aljas, mert Csoóri Sándor a dramaturgja. A filmnek egyébként nincs is dramaturgja, a végén elhangzó rabnótát azonban ifj. Csoóri Sándor hangszerelte. Ez volt a baj vele. A Tollas Tibor életútját bemutató Túlvilági beszélő láttán - mások meg - azt kifogásolták, miért szerepel a Nemzetőr című emigráns lapot jegyző Tollas filmjében Demszky Gábor. - Most Tollas Tiborral van bajuk egyeseknek - talán éppen Demszky Gábor tisztelőinek, 1947-es népbírósági jegyzőkönyvek és 1964-ből való újságcikkek alapján ítélkeznek felette. Az igazi baj azonban pillanatnyilag az lehet Tollassal, hogy az MDF fekete bárányának tekintett Lezsák Sándor adta ki idehaza a verseit... Az újságcikk, amely - kiesve az időből - több oldalon át ragozza ezt a históriát, „természetesen ” nem felejti el megemlíteni, hogy a Tollas Tiborról forgatott film a Gulyás testvérpár munkája. Mintha az is bélyeg volna, akár a magyar dokumentumfilmesek egyesülete, a MADE által Gulyás Jánosnak adományozott díj... Régebben nem volt ennyi bajuk a sajtóval, mint mostanság. Igaz, díjakat korábban sem igen kaptak. Vagy ha igen, nem hozták a tudomásunkra. Nemrég értesültünk róla egy a díjnyertes magyar filmeket összesítő kiadványból, hogy a Törvénysértés nélkül című munkánk Chicagóban ezüstdíjat kapott. Tíz évig hallgattak róla. Valaki kiment, átvette a mi díjunkat, talán a pénzjutalmat is, ha járt vele, nekünk meg nem szólt egy kukkot sem az egészről. Megpróbáltunk utánajárni ennek a döbbenetes történetnek, de akárhová mentünk, mindenki csak mentegetőzött. Végül gyártattak egy ezüst színű plakettet, azt mondják, olyan, mint a chicagói díj eredetije, azt adták nekünk. - Ebben az évben, a demokrácia és a sajtószabadság tizennegyedik esztendejében azután össztűz alá vették Gulyás Jánost a Szamizdatos évek című filmjéért. Mit gondol, miért támadja oly hevesen ezt a munkáját a liberális sajtó? - Mert nem állítottam szobrot sem a 80-as évek liberális ellenzékének, sem szamizdatos kiadványuknak, a Beszélőnek. - Miért kéne szobrot állítani nekik? - Talán mert ehhez szoktak hozzá. Akik most támadnak, „csak” két dologról feledkeznek meg. Az egyik, hogy én nem azzal a szándékkal láttam munkához, hogy Beszélő-ellenes filmet forgassak, hanem hogy megörökítsem a szamizdatos kiadványok névtelen közkatonáit. Azokat a nyomdászokat, terjesztőket, közvetítőket, akik lelkesedésből, gyakran ellenszolgáltatásra sem várva, a házkutatások és az állandó rendőrségi megfigyelés kockázatát is vállalva dolgoztak ezeknek az illegális lapoknak a megjelenéséért. A film alcíme is erre utal: Az utókor hajlamos elfeledkezni a közkatonákról. A másik, hogy nem én mondok kritikát a 80-as évek liberális ellenzékének egyes - időközben a politika porondján nagyra nőtt - alakjairól, hanem azok az emberek, akik belülről, mondhatni, testközelből ismerték őket. - A kétrészes film láttán az az érzése az embernek, hogy irdatlan mennyiségű anyagot vett fel, többtucatnyi interjút készített. Aki kritikusan emlékezett a Beszélőre, azt mind ki kellett volna hagynia a végleges változatból, Háy Ágnestől, Krassó György özvegyétől Orosz Istvánig, a lap egyik első nyomdászáig? - Akik most rádióban, televízióban, újsághasábokon indulatosan sorolják a kifogásaikat a filmemmel kapcsolatban, úgy tesznek, mintha fegyverrel hajtottam volna őket a kamerák elé nyilatkozatot tenni. Mondanom sem kell, nem ez történt, aki megszólal a filmben, önként nyilatkozott. - Akik megtagadták a filmben való részvételt, Kis János, Haraszti Miklós, Rajk László és Demszky Gábor, mire hivatkoztak? - A riporter személyét kifogásolták. Rajk László és Haraszti Miklós a munkánkat támogató Történelmi Film Alapítványnak írt levélben nyilvánította ki, hogy olyan filmmel nem vállal közösséget, amelyben Modor Ádám a riporter, Demszky Gábor telefonon hozta a tudomásunkra ugyanezt. Kis Jánossal azonban már egyeztettük a forgatás időpontját is, csak amikor odamentünk, hogy bekamerázzuk az irodát, ahol megállapodásunk értelmében egy órán át filmezhettük volna, akkor tudatta velünk: nem lesz forgatás. Engem még igen csúnya jelzővel is illetett, amiért nem közöltem vele, ki a film riportere. Mit válaszolhattam erre én, az „aljas” rendező? Nem hiszem, hogy bárhol a világon előre bejelentik, kik a közreműködői egy dokumentumfilmnek. Azt sem nagyon értettem, Kis Jánosnak mi volt a baja Modor Ádámmal, róla - tudomásom szerint - nem írt le egyetlen negatív kitételt sem. Csak Demszkyről, de róla is inkább a Történelmi Hivatalban őrzött dokumentumokból idézett, nem a saját gondolatait sorolta. Egyáltalán, az olyan nagy tudású ember, mint amilyen Kis János is, miért tart attól, hogy bárki sarokba szoríthatja? - Mit gondol, lehet még ebből a kétségtelenül nagyon izgalmas anyagból - perek és hecckampányok kockázata nélkül - a képernyőre vinni valamit? - Nem tudom. Akármi történik a filmmel, mindig újabb és újabb kifogásokat emelnek ellene. Volt, aki azt kifogásolta, hogy az adott szövegösszefüggésből kiemelve hozta a film a nyilatkozatát. Viszszatettem azt a három - szerintem szubjektív - mondatot, amelyhez az illető ragaszkodott. Most megint más a „baj”, a Szamizdatos évek azt sugallja, mondják, hogy a liberális ellenzék a 80-as években összejátszott a korabeli hatalommal. De akármint is alakul az élet a Szamizdatos évek körül, a film az utókornak mindenképpen megmarad. Az egykori liberális ellenzék vezérei, Kis János, Demszky Gábor, Haraszti Miklós és Rajk László nem nyilatkoztak a szamizdatos kiadványok közkatonáiról szóló filmnek (a képen Haraszti Miklós, Demszky Gábor és Rajk László látható, a felvétel Hodosán Róza könyvéből való) 2004. október 28., csütörtök Látó"TGF ’ llliffíIT JplMfít