Magyar Nemzet, 2005. január (68. évfolyam, 1-29. szám)

2005-01-28 / 26. szám

A moldvai magyarok reménye Ha a maradék csángók választhatnak, sokan őseik nyelvéhez ragaszkodnak majd . Szentesi Zöl­di Z­ászl­ó___________________________________ M­indmáig két előítélet él a moldvai magyarsággal kap­csolatosan, nemcsak Magyarországon, de az erdélyi magyarság körében is. Két sommás véleményről van szó, amelyek sokkal inkább a megszokásból, mint­sem a valódi helyzet ismeretéből fakadnak. Egyfelől közismert tény az „elcsángósodásnak” nevezett jelenség, amely nem más, mint a nyelvét és identitását vesztett közösség feletti ítélet. Csán­­gósodsz, azaz sorvadsz szokásaidban, egész életviteledben, foko­zatosan idomulsz a többséghez, s végül elveszted egyéni és közös­ségi gyökereidet. A moldvai magyarsággal kapcsolatban ez a ma­napság élő legelevenebb hit: politikai érdektől és meggyőződéstől függetlenül sokan hiszik azt, hogy a moldvai csángók teljes mér­tékben asszimilálódtak, a magyarság számára végleg elvesztek, s a folyamat visszafordíthatatlan. A másik gyakran hangoztatott állás­pont, hogy a moldvai magyarság tanügyi és hitéleti helyzete a kulcskérdés: ha nem sikerül a magyar iskolát és a magyar nyelvű misét biztosítani számukra, menthetetlenül elvesznek. Mindkét kijelentésben akad igazság, de a helyzet némiképp árnyaltabb. A hét elején ér­keztem vissza Klézséről, az ott tapasztaltak bi­zonyos mértékben jól illusztrálják a moldvai csángók általános helyzetét. Adott Bákó me­gyében egy hétezres település, amelyben több mint ezer 14 éven aluli lakos él. A faluban nagy a sürgés-forgás, Magyarországon isme­retlen gyermekzsivaj tölti be a sáros utcákat, a helyi családokban ma is általános, hogy ha­­tan-heten vannak. Érdekes jelenség, hogy - amint azt Tánczos Vilmos megemlítette 1997- es tanulmányában - „a csángó eredetűek lé­­lekszáma Románia egész területén az 1930- 1992 közötti hat évtized alatt csaknem meghá­romszorozódott”. Ez azt jelenti, hogy a ma­gyar nyelvterület más részeivel ellentétben nem a lélekszámbeli fogyás tényével van a leg­főbb baj, hanem az előrehaladott asszimilációval. Csakhogy - amint azt a szerző is leszögezi - a nyelvi beolvadás mértéke telepü­lésenként eltérő. Van, ahol a legtöbben megértik a magyart (még ha nem is tudnak szabatosan válaszolni), és van, ahol már valóban csak a legidősebbek beszélik őseik nyelvét. Duma András, a helyiek által csak „magyar háznak” nevezett kicsiny szigetintézmény megálmodója és létrehozója, a magyarság ügyének áldozatos képviselője Klézsén azt mondja, hogy mintegy száz gyermekhez érnek el a kultúrház programjaival, a magyar nyelv elsajátításával, a tánctanítással. Mondhatnánk erre, hogy ez csak a falu fiatalságának tíz százaléka, de ne feledjük, hogy ha va­laki nem vállalná az effajta missziót, tizenhat évvel a romániai rendszerváltozás után aligha beszélnének ennyien magyarul. Elézsén azt tapasztaltam, hogy az 1989-es változások óta eltelt időszak nagyot lendített az „elcsángósodás” elleni küzdelemben. Mindössze néhány esztendővel azután, hogy a moldvai magyarok lakta falvakat hermetikusan elzárták a külvilágtól, könyvek, aján­dékok érkeztek, személyes kapcsolatok, barátságok szövődtek. A magyar fővárosban valóságos kultusza lett a moldvai zenének és táncnak, a csángó táncházak és a Kisebbségekért­­ Pro Minoritáté Alapítvány által évente megrendezett csángó bál időről időre sok érdeklődőt vonz. Mindez semmiség, legyinthetnek azok, akik a reál­politika oldaláról szemlélik a kérdést. Csakhogy valójában éppen az efféle közös együttlétek, kulturális programok számítanak fon­tos csatának az „elcsángósodás” elleni küzdelemben. A politiká­nak vannak súlyos adósságai a csángókkal kapcsolatban, nem pe­dig a civil társadalomnak. A tanügyi és a hitéleti kérdés valóban fontos, de alighanem ugyanennyire sorsdöntő a gazdasági segít­ség, a munkahelyteremtés. Joggal vetődhet fel az is, hogy az RMDSZ miért nem tanúsít nagyobb érdeklődést magyar eredetű honfitársai iránt, akikben egy kis fáradsággal fel lehetne szítani a nemzethez tartozás hitét. Ne feledjük, hogy tíz-tizenhárom évvel ezelőtt a moldvai magyarság mai vezetőinek jelentős része is ma­gyarországi tanulmányai során szembesült saját történelmével, je­lenével, közösségi helyzetével. Már idézett tanulmányában Tánczos Vilmos így fogalmaz: „A hagyományos falu kulturális egysége felbomlóban van­­ elég itt a városra történő ingázásra, a várossal való mindennapi kapcsolat­­tartásra, az iskoláztatásra, a vallásos élet szerveződésére, a tömeg­kommunikációs eszközök elterjedtségére és a többi akkulturációs tényezőre gondolnunk­­, azaz a moldvai csángóságot ma olyan kulturális hatások érik, melyek a nyelvi asszimilálódási folyama­tokban mutatkozó korábbi különbségek kiegyenlítődése felé hat­nak. A hagyományos világból átöröklődött fokozati különbségek (települések, a generációk és a nemek között) kezdik elveszíteni ko­rábbi jelentőségüket, paraszti kultúrához köthető, viszonylag zárt életterek megszűnte, úgy tűnik, a nyelvi asszi­milációs folyamatok felgyorsulását, »globali­zálódását« is eredményezi.” A jelenség tagad­hatatlan, a világban mindenkire kiterjedő globalizmusnak azonban másfajta hatásai is léteznek. Egy táguló világban nemcsak a közeli nagyvárosnak, Bákónak kell törvényszerűen nagy súllyal nehezednie a kicsiny Klézse életé­re. A hírközlés, a személyes és közösségi jelen­lét globalizálódó jellegénél fogva valamikép­pen Budapest is jelen lehet a helyszínen. Miu­tán a szép szavakon kívül a magyar Országgyű­lésben gyakorlatilag még egyetlen lépést sem tettek a moldvai csángók magyarságának biz­tosítására, ideje elkezdeni a munkát. Minde­nekelőtt átlátható és hatékony pénzügyi segé­lyezést kellene kiépíteni, amely összeg a ma­gyar költségvetésben csekélység, de Moldvá­ban emberek ezreit csábíthatja vissza a nemzet kötelékébe. Szinte hihetetlen, hogy a magyar­­országi és romániai rendszerváltozás óta eltelt időben gyakorlatilag semmit nem tettek ezen az úton. A jövő magyar kormányzatának kiemelt prioritásként kell kezelnie a csángókérdést, hiszen ez nem csupán a határ- és szomszédságpolitika tárgykörébe tartozó rutin­eljárás, hanem olyan történelmi küldetés, amely megfelelő akarat­tal bármikor valóra váltható. Sikertelenségről, asszimilációról, nemzeti elgyengülésről csak akkor szabad beszélni, ha mindent megtettünk annak elkerülésére. A moldvai magyarság ügyében egyelőre csak bűnös mulasztást és elszalasztott lehetőségeket ta­pasztalhatunk. Fontos az is, hogy az itthoni köztudatban át kell for­málni a csángókról kialakult hagyományos képet: nem elrománo­­sodott, szegény rokonokról, hanem olyan honfitársainkról van szó, akiket némiképp megroppantott az elmúlt száz esztendő, de akik a történtek ellenére hellyel-közzel s a történtek ismeretében bámula­tos módon részben még mindig őrzik magyarságukat. Bármilyen kincstári optimizmusnak is tűnik első hallásra, az asszimiláció igenis visszafordítható. Moldvai látogatásom alatt meggyőződtem arról, hogy a csángó identitászavar nem valamifé­le idegenkedést jelent Magyarországtól, a magyar nyelvtől, szoká­soktól. Más szóval: arról van szó, hogy nem reménytelen a küzde­lem, hiszen a globalizációtól sújtott román nemzetállam lassan át­adja helyét egy olyan lazább szerkezetű országnak, ahol a közpon­tosítás gyengülésével, a tőke, a személyek szabadabb mozgásával jobb napok várnak a kisebbségekre. Meg lehet menteni a moldvai magyarságot, de csak akkor, ha erdélyi útjaink alkalmával nem szabunk magunknak határt Gyimesbükknél, a régi határnál. Csak akkor lesz jövőjük, ha segítséget kapnak mindkét magyarságtól. A magyarországitól és az erdélyi anyaországtól egyaránt. Arról van szó, hogy nem reménytelen a küzdelem, hiszen a globalizációtól sújtott román nemzet­állam lassan átadja helyét egy olyan lazább szerkezetű országnak, ahol a közpon­tosítás gyengülésével, a tőke, a személyek szaba­dabb mozgásával jobb­­ napok várnak a kisebb­ségekre De­ák Zsigmond A közszolgálati televízió híradója és az azt követő Telesport szerdán este negyed órán belül ugyanazokkal a vágóképek­kel illusztrálva­­ Gyurcsány Ferenc miniszterelnök vidáman paro­­lázik a kényszeredett mosolyú sportvezetőkkel, a háttérben Vitray Tamás kockás flanelingje és mellé­nye emeli a parlamenti esemény fényét - kürtölte széjjel boldogan: a magyar sport állami forrásai 1,2 milliárd forinttal bő­vülnek. Ugyanezt csütörtök reggel kétszer (összesen tehát még négyszer) végig lehetett élvezni a fogmosás mellé, ha ebből sem jött rá az egyszeri tévénéző, hogy itt történel­mi eseménynek lehetett tanúja, akkor magára vessen. Szerényen megjegyzem, hogy az egész hatalmas humbug. Azért szerényen, mert aki rajtam kívül kicsit is belegondolt, szin­tén várhatta a nagy eseményt. A 2005-ös költségvetés sportot érintő tragikomédiáját ugyanis két felvonásosra írták - valakik, valahol. Hogy sem szakmailag, sem érzelmileg nincs közük a sporthoz, az bizonyos. Prolog gyanánt tavaly októberben kiszivárgott, hogy a ver­senysport minden előzetes negatív várakozást alulmúlva 850 millió forintot kapna az idei költségvetésből. Akik leghamarabb felocsúdtak a döbbenetből, gyorsan fellapozták az MSZP a test­nevelés és a sport fejlesztésének feladatairól 2002-ben kiadott szakmai anyagának Sportpolitikai üzenetek című fejezetét: „Legkésőbb 2004-re a költségvetés 1 százaléka szolgálja a spor­tot.” 2005, ugye, később van, mint 2004, a részesedés pedig alig több mint 0,2 százalék. Egyetlen logikus magyarázat lehet az el­térésre, mégpedig az, hogy a döntéshozók számára a 2002-es győzelmet hozó szocialista választási ígéret nem szép szó, ha be­tartják, úgy nem jó. Gyurcsány Ferenc kormányfővé válásakor (választást nehéz lenne mondani) kijelentette, csak azokat az ígéreteket tartják be, amelyekre akad forrás. Magyarul, becsap­tak mindenkit. Miért éppen a sportolók lennének kivételek? Mondjuk azért, mert Gyurcsány valamikor sportminiszterként kapaszkodott fel a kormánypolitika szekerére, de ez a jelek sze­rint nem számít semmit. A látszatra (ami ezúttal is csal) viszont adni kell. A kormány tehát a minden szempontból kritikán aluli költségvetési tételt no­vemberben ilyen-olyan módosító indítványokkal összesen 1,7 milliárd forinttal megfejelte. A PR-húzás háttérelemzéseiből vala­hogy kimaradt, hogy még 0,2 százaléknál tartunk. S pontosan ugyanez történt most januárban is. Előbb közzétették a verseny­­sportot érintő, átlagban ötvenszázalékos forrásmegvonást, majd a kétségbeesést látva a költségvetési tartalék terhére hozzávágtak a sporthoz további 1,2 milliárdot. Hogy ez még mindig köszönő viszonyban sincs sem a 2002-es beváltatlan ígérettel, sem a ko­rábbi évek összegeivel? Nem érdekes. Gyurcsány jól sejtette előre a megszégyenített sportszféra reagálását, a kényszeredett mosolyt és az összeg boldog elfogadását. Ha kenyérre kell, nem olyan ge­rinces az ember. Ami a leginkább szomorú, az Gyurcsány Ferenc kommentár­ja, amely büszkén citálta, hogy a sportra idén szánt pénzt másod­jára emelték meg. Felesleges volt. Helyette nem ártott volna eleve olyan költségvetést alkotni, amely életben tartja Magyarország egyik sikerágazatát. Csakhogy ehhez megfelelő koncepciók és szakemberek szükségesek, no meg jóval kisebb lenne a csinnad­ratta. Előbbiek hiányoznak, utóbbiról pedig csak remélni lehet, hogy esetleg nem arrafelé hat, amerre szánják. Nem csak a látszat csal 2005. január 28., péntek Vonuljunk börtönbe, vagy... ■ Bayer Zsol­t____________________________________________ L­apunk újságírói lassan szakmányban járnak a bíróságra. Volt már itt minden: államtitoksértés, rágalmazás, be­csületsértés, miegyéb. Polgári per, büntetőper - ez utób­bi az érdekesebb, mert ott börtönt lehet kapni. Vagy - mint Torkos Matild - lehet kapni háromszáz nap elzárást, pénzzel persze megváltható, napi kétezer forintjával. Medgyessy, Wekler, Salamon Berkowitz. Ez utóbbi éppen me­gint perel, mert megírtuk, hogy egy év két hónapot kapott felfüg­gesztve. Főszerkesztő-helyettesünk nemsokára megy a bíróságra, büntetőperben, emiatt. No nem azért, mert nem igaz, amit írtunk, ugyan... Berkowitz tényleg felfüggesztett börtönt kapott. De ez olyan „személyes adat”, amiről tilos írni. Mindegy. Ez magánügy is lehetne. (Nem lehetne.) Mindeneset­re, amikor Torkos Matildot börtön fenyegette Wekler-ügyben, még a nyáron, felkerestük Haraszti Miklóst, az EBESZ sajtósza­badság-felelősét, s kértük, mondja el véleményét az ügyről, s álta­lában arról, hogy Magyarországon tizenöt évvel a rendszerváltás után börtönnel fenyegetnek újságírókat egy-egy megjelent cikk miatt. Haraszti Miklós közölte, hagyják őt békén, „belpolitikai kérdésekben nem óhajt állást foglalni, véleményt nyilvánítani”. Azután egy, a magyar lappiacon fellelhető másik újság arra szakosodott, hogy tönkretegye és lejárassa Kósa Lajost, Debrecen fideszes polgármesterét. A lap megbízóinak ebbéli igyekezete ért­hető, Kósa Lajos az ország egyik - ha nem „a” - legsikeresebb pol­gármestere. Debrecen elképesztő fejlődést produkált az elmúlt nyolc esztendő alatt, a városban akkora az MSZP és az SZDSZ be­folyása, tekintélye, mint Grönlandon. Nevezett lap mindent elkö­vet, hogy ezen a helyzeten változtasson. Nevezett lap arra tett fel mindent, hogy Kósa Lajost összekeni saját magával, ami kétségkí­vül hatékony stratégia - ha sikerül. Azután kiderült, hogy nevezett lap eddig semmi mást nem tett, csak hazudott, viszont a nagy igye­kezet közben becsúszott valami államtitoksértés, és a lap, vala­mint annak újságírója ellen büntetőeljárás indult. Úgysem fogják elhinni, mégis igaz: nevezett újság megkereste Haraszti Miklóst, s kérte véleményét a következő kérdésben: mit szól az EBESZ sajtószabadság-felelőse ahhoz, hogy Magyarorszá­gon tizenöt évvel a rendszerváltás után börtönnel fenyegetnek új­ságírókat egy-egy megjelent írás miatt. Haraszti mélyen belené­zett a kolléga szemeibe, majd kiadott egy nyilatkozatot, miszerint ő a maga részéről felháborítónak és elfogadhatatlannak tartja, hogy Magyarországon tizenöt évvel a rendszerváltás után börtön­nel fenyegetnek egyes újságírókat egy-egy megjelent cikk miatt. És most, a történet legvégén, mint egy meleg, kenyérszagú ál­dás áll előttünk Haraszti nyilatkozata, a legújabb nyilatkozat. Az EBESZ sajtószabadság-felelőse bírálja a lengyel és a szerb kor­mányt, amiért nevezett országokban börtönbüntetéssel fenyeget­nek újságírókat különböző rágalmazási perekben. Haraszti még leveleket is írt nevezett kormányoknak, amely levelekben aggódik, figyelmeztet, és felhívja a figyelmet az európai normákra. Nos, Haraszti úr, holnap ki kell adnia egy nyilatkozatot, amely­ben ön kijelenti, hogy a sajtószabadság európai elvei mindenkire érvényesek, kivéve a Magyar Nemzet tollforgatóit. Őket - a bonyo­lult, esetenként hónapokig, évekig húzódó bírósági procedúrákat mellőzendő - azonnal le kell csukni. Mondjuk úgy, hogy öszsze­­gyűjtjük őket egy nagy stadionban, és naponta kiszólítunk néhá­nyat. Ez a megfelelő megoldás, Haraszti úr. És sokkal olcsóbb is. Persze van még egy megoldás. És az se túl drága. Maga lemond a posztjáról, méghozzá sürgősen. Mint akiről kiderült, hogy alkal­matlan, felelőtlen, hazug és tisztességtelen. Megegyeztünk? T­OLLHEGYEN A vád elmaradt .11 Pn­.Kál. György__________________________­________________ Paizs Miklós ügyében bűncselekmény hiányában a nyomozás megszün­tetését javasolta a Budapesti Rendőr-főkapitányság vizsgálati főosztá­lya. Az elgondolást támogatta a Fővárosi Főügyészség is. Miről van itt szó? Paizs úr tavaly októberben a Budapest Rádió Fiala János vezette műsorában többek között Orbán Viktor, Kövér László, Csurka István és Grespik László meggyilkolására szólította fel a hallgató­kat, valamint arra, hogy Lovas István újságírót belezzék ki, a Magyar Nemzet újságíróit pedig rúgják fejbe. Hol élünk, emberek? A gyilkolásra, kibelezésre, fejbe rúgásra a rádió hullámhosszán - tehát nyilvánosság előtt -felszólító ember esetében „a nyomozás megszüntetését javasolják" a bűnüldözők? Tehát akkor én most­­ hasonló rendőri és ügyészi javaslat reményében - azt mondhat­nám: nevezett Paizs urat (szép kiállású, egyfejű ember) rúgom fejbe úgy, hogy a Filatorigátnál sem éri utol azt. Mármint a fejét? Azt hiszem, nem. Rendőrség? Ügyészség? Ettől a történettől nem kap lovas szobrot egyik vezére sem. Fiala (Trágár) János - magát Messiásnak tartja - ezt a né­hány sort sem érdemli meg. Újabban kérdező a „közszolgálati” Nap-kel­tében, a rádióban pedig, ahol elvették a műsorát, rögtön adtak neki he­lyette két újat. Lényeg a lényeg: Paizs (Vérszomjas) Miklóst sem a rendőrség, sem az ügyészség nem tartja vádra alkalmasnak. Vajon akkor is így döntött vol­na a két testület, ha Gyurcsányit vagy Göncz papát akarta volna kibelezni... ? Szép volt, fiúk! Hiszem, meakulpázni fogtok hamarosan.

Next