Magyar Nemzet, 2005. február (68. évfolyam, 30-57. szám)

2005-02-05 / 34. szám

Végh Alpár Sándor Köznapló Január 28., péntek József Attila centenáriuma takarásba hozta egy másik költő­ évfordulóját: Csokonaiét. Vitéz Mihály kétszáz éve halt meg, s a csendet az alkalom körül azért sem értem, mert mostoha sorsát mintha indigóval kopí­­rozták volna huszadik századi társáéra. Ő is harminc­két évesen szállt a sírba, betegen, boldogtalanul, és szerető asszonykoz ugyanúgy nem nyúlt felé. A kü­lönbség utóéletükben van: Vitézé szerencsésebben alakult. Őt nem rakták át kurzusonként új sírba, mint tették a másikkal az eszmetársak és a nyugtalan csa­ládtagok. Városa, Debrecen elégtételt szolgáltatott: szobrát Izsónál rendelte meg, róla nevezte el a város színházát, könyvkiadóját, s még egy mente is viseli a nevét: egy rövid, szőrmével szegélyezett magyar ka­bát, legismertebb képén is azt hordja. Petőfi az első, aki ráébredt, mekkora költő volt Vitéz, s jókedvében dalos verset írt róla, a színészek mindig örömmel mondják. Ady szinte pajtásának érezte, és versében így idézte maga elé: „... Ki fogod mindig Lillád dere­kát, / Öleled e kis magyarságot / Te örök, é­s új huni poétaság, / Óh ébredj, valahányszor ébresztünk.” Mostanában nem ébresztik Vitézt, s mintha a lite­­rátorok se bánnának vele értékén, pedig nemigen volt nála sokoldalúbb költőnk. Nemcsak a magyar verse­lés egyik legnagyobb mestere, remek színdarabokat is írt: a Dorottya, a Karnyóné vagy a Tempefői min­den színházban sikerdarab. Zeneértő volt, maga is muzsikált, tanított fizikát, ami némiképp távol esik a poézistől. Jártas volt a botanikában, több nyelvből fordított, Mozart Varázsfuvolájának szövegét Boszor­kánysíp címmel kezdte magyarra ültetni. Hogy más költőknél közelebb érzem magamhoz, annak családi oka van: ükapám testvére, Végh Mi­hály református esperes volt Lilla második férje. Megdöbbentő közelségbe mégis egy grafológus, a zseniális Rákosné Ács Klára hozta, akihez egy időben heti rendszerességgel jártam, fél éven át mesélte az életét. Egyszer szóba került a költő, akinek írását úgy vizsgálta meg, hogy nem tudta, kié. Meglepő, amit felfedezett, ám az is, hogy nem igazítottak Csokonai pályaképén az analízis nyomán. Mert mi is áll abban? „Ez az ember tulajdonképpen csak azért találko­zott a nővel, hogy kínlódjon, és kínlódásaiból szüles­senek a versek... Félt a szerelmektől, férfiassága gyönge volt, időnként ki is hagyott, neki a fantáziája volt az, ami a kiélést jelentette. Ezért nem is igen volt effektív viszonya, félt a fiaskótól.” Mindez azt feltéte­lezi, hogy menekült Lilla elől, pedig a lány szerette és várta. Az utólagos tények is ezt igazolják. Pár évvel később egy antikváriumban leltem rá a legszebb Csokonai-kötetre: a Franklin Társulat adta ki a két háború közt bibliapapíron. Első lapján bé­lyegző: „Soltész László fűszer- és gyarmatáru-nagy­kereskedő.” Fölötte egy másik pecsét: „A házi könyv­tár 439. sz. darabja, Tihany u. 2.” Ó, drága Vitéz! Látod, volt idő, mikor még a gyar­matáru-nagykereskedők is olvastak verset. De aztán jöttek mindenféle agitátorok, és azt mondták, le a nagykereskedőkkel! Majd jöttek másféle, feketébe öl­tözött gonoszok, s vagonokba zsuppolták a gyarmat­áru-nagykereskedőket. Csak a könyv­ maradt meg, és ezzel a kezemben tudatom: Vitéz Mihály szeret tite­ket, kérlek, szeressétek őt viszont! Január 30., vasárnap Sándor György bemutatta új műsorát az Asbóth utcai színpadon. A szép est különös pillanata volt, mikor a művész a színpadról átnyújtotta a jelentést a nézőtéren ülő Molnár Gál Péternek, azt a jelentést, amelyet Mol­nár Gál Péter küldött a hatóságoknak Sándor György­ről a hetvenes években. Kérte, olvassa fel. M. G. P. fel­olvasta. Nem őt figyeltem, hanem a nézők arcát. Az egyikén csodálkozás, a másikén döbbenet, sokan fész­­kelődtek, többen a nyakukat nyújtogatták, mi lesz majd ebből? Én arra gondoltam, lám, mire képes a színház, s hogy az a tartótiszt, aki először olvasta Mol­nár Gál sorait, aligha gondolta, hogy egyszer majd közönség előtt felolvassák a jelentést. Ilyenkor derül ki, hogy gyufaszálakkal volt aládúcolva az a roskatag rendszer, és abból egyet, ím, utólag lobbantott lángra egy megragadó, ritka előadás, amely után arról faggat­tuk egymást, mi abszurdabb, amit Sándor Györgytől hallottunk, vagy a mindennapi élet? Január 31., hétfő Friss ismeretség, autóban ülünk, én vezetek, ő beszél. Azt állítja, ahhoz, hogy Krisztust igazán szeresse, is­mernie kell az ördög természetét, ezért tanulmányoz­za oly buzgón a szabadkőművességet. Nem tenne jobbat, ha a világ derűsebb részét tanulmányozná: az eget, a fákat, a madarakat? - kérdeztem, de hiába, nem tágított Lucifertől. Különös, hogy némely keresztények lelkében mekkora örvényt forgat az ördög. Persze ennek az is oka, hogy a Biblia hamar szóba hozza ezt a figurát, amely körül túl sok a rejtély. A keleti vallások nem bajlódnak ennyit az ördöggel. Ott a sátán a minden­napokban csak epizodista. Nem nagyítják fel, és nem kötnek vele üzletet, mint Goethe a Faustban vagy Ma­dách a Tragédiában, ott mintha jobban szeretnék az élet napos oldalát. Tán ezért őszintébb a mosolyuk, s ezért osztják meg szívesen, amijük van a vendéggel, aki arrafelé szent és sérthetetlen. Február 2., szerda Sokat jártam a régi Prágában, amennyiben réginek le­het mondani egy tizenöt év előtti várost. De mondhat bárki bármit, hiszem, hogy régi volt, százéves akár, és most értem igazán, miért kószált Wim Wenders lelke inkább otthon Kelet-Berlin vedlett házai közt, pedig a fényesebb felén forgatta filmjét a szűk berlini égről. Egy régi várost tán azért szeretünk jobban, mert zegzu­gos utcáin átélhetünk valami időtlenséget, egyszerre lépdelünk a múltban és a jelenben, mint én abban a ré­gi Prágában. Nem lepődtem volna meg, ha elszáguld mellettem Egon Erwin Kisch, vagy szembejön Kafka doktor - abban a Prágában éppúgy hihető volt Löw rabbi elszabadult góleme, mint az, hogy a Don Giovan­ni bemutatójának idején Mozart melódiáit fütyülték az utcán a suszterek. Ennek vége, ez mára mind portéka lett, és bele van foglalva a szállodai szobák, a knédli meg a sör árába. Prágában ma minden csillog, minden a helyén van, és már-már egészen európai, ám a glanc hírére odaözönlő sok turistasakál elől kiszökött belőle a költészet. Menekültek a poéták, Hrabal is kiiszkolt a bámészok elől macskáival Kerskóba. Ez persze csak rávezetés, másról akarok szólni, Pestről, ahol immár se glanc, se költészet. Minden ré­széből gazdátlanság ordít, megbillent fejjel nézi az ember, mint egy leszakadt redőnyt, amely nevetséges és szánni való, de tán találóbb hasonlat, hogy ez a vá­ros olyan, mint egy albérlet: drága és rossz szagú. A baj oka részben Kelet-Európa, mert Közép-Eu­­rópáról addig nemigen szólhatunk, míg e fogalom nem kapja vissza korábbi rangját és azt a jogát, hogy újra mérce legyen, ahogy mérce volt Bartók, Mahler, Capek vagy Krleza korában. Most azért nem az, mert Európa e részén elveszett a készség, hogy egy város az ott lakók kedvére épüljön, kultúráját a maga múltjá­ból táplálja, hogy abból aztán derű és messzire ható szellem fakadjon. A Monarchiát szétszedték, s azóta az utódállamok mindig mások kedvét keresik, kiét azért, hogy pártol­ja az új határokat, kiét meg, hogy állítsa vissza a régit, ám ebből nemcsak az következik, hogy a térség lakóit sikerült újabb száz évre egymás ellen hergelni, hanem az is, amire alig figyel valaki: megszűnt az önjóra va­ló törekvés. E térség másokhoz igazodik szinte mindenben. Ha pénzes turistákról van szó, azokhoz, ha nagyhatal­mak kulturális nyomulásáról, akkor ahhoz. Jó példa az utóbbira Graz, amely két éve Európa kulturális fő­városa volt. Vezetői amerikai építészeket hívtak, hogy tegyenek már a Mura partjára valamit, amin megakad a szem. Odatettek egy épületet, olyan, mint egy felfújt medúza, s nem hittem a fülemnek, mikor azt mondták, a város kultúrközpontja lesz. Oly idegen Graztól, mintha az Eiffel-tornyot rakták volna oda. Ha legalább európai építészt hívtak volna. De nem, nekik rendkívüli kellett. Megkapták, nézhetik. Talán meghökkentő, de úgy vélem, szerencse, hogy Budapestnek ilyen polgármestere és ilyen főépítésze van. Azért szerencse, mert nem volt tehetségük ahhoz, hogy bármi nyomot hagyjanak: tizenöt évig szinte nem építettek semmit. Nem változtattak a város képén, nem reformálták meg a közlekedést, hagyták lassan le­pusztulni azt, amit a gondjaikra bízott a város lakóinak akarata. Négyszer dönthettek, és mind a négyszer a te­hetségtelenek csapatára voksoltak. Az arany Prágából kiszöktek a költők, a színtelen Budapestről viszont tar­tós szökésben vannak tanárok, iparosok, ószeresek, erdélyi bevándorlók, sőt a főpolgármester is. Ennyi csőd láttán a koalíciós partner megelégelte a hosszú városlást, és készül kihúzni a széket támoga­tottja alól. A kerületek a főépítész fejét követelik, tán úgy vélik, akinek lapos a fantáziája, mint a tehénpala­csinta, ne azzal leplezze, hogy felhőkarcolók építésére ad engedélyt. Reng a föld, új embert várunk. Remél­jük, polgárbarát lesz. Tudnám ajánlani neki város­szeretet dolgában Pozsonyt. Mikor ott jártam, meg­szólított két egyetemista. Arról érdeklődtek, mi a vé­leményem a városról, mit javasolnék azoknak, akik a szépítésén dolgoznak. Pesten, ha odajött hozzám egy-egy ifjú ember, mindig csak azért, hogy pénzt kérjen, vagy reklámcé­dulát adjon, amely arról szólt, hol árulnak olcsó ci­pőt, és merre nyílt új masszázsszalon. Egyszer kérde­zett valaki, fiatal nő volt, a Rákóczi tér sarkán ácsor­­gott. Rögtön láttam, hogy nem a város szépítésén dol­gozik, kérdésére ezért nemmel feleltem. Pedig lehet, hogy költőnek nézett, azért marasztalt. Az örömlá­nyok régen a költőket ingyen szerették. Lehet, hogy Pesten ma is? H A­L­Á­S­Z G­ÉZA Hapr­itmet - Magazin 2005. február 5., szombat K­ULTÚRSOKK Szappanopera m TfPrH Szánni rí TOhOtOm_______________________________________________________________________________ ichael Jacksont, a (szét)hulló popcsillagot több száz rajongója várta hétfőn a csípős reggeli hidegben a kaliforniai Santa Maria bírósági épülete előtt. A sztár most nem nekik, hanem Rodney Melville bírónak énekelt: az ügyészség azzal vádolja, hogy megrontott egy 13 éves JL f­él kisfiút. A „pop királya” - aki minden jel szerint tudja, ez is színjáték, még ha oly nagy is a tét - hófehér ruhában jelent meg a törvényszéken, ahol ártatlanságát kívánja bizonyítani majd az elkövetkező hónapokban. Kísérői - ügyvédje és testőrei - mind feketébe bújtak, és egyikük sötét esernyőt tartott az énekes fölé, hogy megóvja Jackson arcát a nap sugaraitól. Pedig épp erre az arcra oly kíváncsi az a másik sokaság, amely a rajongók tábora mellett gyülekezett azon a reggelen ott, a bíróság előtt Santa Mariában. Több mint ezer (!) tévétől, rádiótól és újságtól érkezett kérelem, hogy a hercehurcáról tudósíthasson; még Japánból és Ausztráliából is jöttek a helyszínre tévéstábok, hogy a nézők ne maradjanak le semmiről. Ne maradjanak le arról, ahogy a bíró kiválasztja a tizenkét esküdtet a több száz jelöltből, majd ahogy felvonulnak az ügyvédek, ügyészek, és megidézik a tanúk, szakértők seregeit. A 46 éves sztár tárgyalását, a drámát folytatásokban követhetjük majd nyomon, de senki ne reménykedjen, hogy ennek a sorozatnak valaha is vége lesz (ahogy az Onedin családnak sem volt vége, csak egyszer hirtelen abba­hagyták). Jön majd újabbnál újabb történet utána. Szappanopera.­­ Kétségtelen, hogy a 61 éves megyei ügyészre, a hajthatatlan Tom Sneddonra filmvászonra kívánkozó alakí­tás vár, régi adósságot törleszt most, hiszen tíz évvel ezelőtt nem sikerült elítéltetnie az énekest hasonló vádak alapján. Karakteres arc, vékonyra vágott bajusz, precizitást sugalló, kissé divatjamúlt szemüvegkeret, csúnya piros aktatáska és nem jól megválasztott nyakkendő az egyik sarokban, flitter, egyedi tervezésű ruhák, smink, napszemüveg, szupersztár a másikban. A színielőadást a hajthatatlan Melville bíró felügyeli majd, akiről a la­pok már jó előre megírták, hogy nem tűri a felfordulást a tárgyalóteremben, és hogy egy esetben az egyik vád­lottat még a vécére sem engedte ki, annyira szigorú. Az persze nem rajta múlik, hogy melyik történetet hiszi el végül az egyszerű polgárokból összeválogatott esküdtszék. Az ügyész a bűnösséget bizonyító mozzanatokat fogja hangsúlyozni, a védelem az ártatlanságét - középút nincs. Mint ahogy az esküdtek sem mondhatják, passz. Csak azt: bűnös vagy ártatlan. Annyi tehát bizonyos, hogy mindkét oldal jelenete fantáziadús lesz. Az egyik szövegkönyv már hetek óta közkézen forog, mivel az 1900 oldalas vádiratot néhány hete kiszivárogtatták a sajtónak. Ebből pedig - egyéb, az ügy szempontjából fontosabb részletek mellett - még az is kiderül, hogy a vádlott a hálószoba fürdőszobá­jában egy kis bőrzsákban felakasztva tartotta pornómagazinjait, de ágya alatt is találtak egy nagy fekete Sam­sonite bőröndöt, ami szintén ilyen lapokkal volt tele. A vádlott persze furcsa szerzet, a bíróság előtt ácsorgó rajongók aligha róják fel neki a bőrzsákot, és a bő­röndért sem haragszanak. Megbocsátottak már ennél többet is Jackónak, aki az elmúlt két évtizedben valósá­gos színeváltozáson esett át. A rossz nyelvek szerint az évek során fekete férfiból fehér nővé igyekezett átvál­tozni, és ebbéli törekvéséről nem tudták lebeszélni az egészségéért aggódók sem. Igaz, hogy most már újabb és újabb műtétekre van szükség ahhoz is, hogy a művész orra a helyén maradjon, ám kétségtelen, hogy a fe­hérítés tökéletesen sikerült. Ha nem is nevezhetnénk az eredményt kifejezetten nordikusnak, van benne vala­mi olyan tekintélyt parancsoló, ami csak a B kategóriájú sci-fikben az emberinél magasabb civilizációs szintet képviselő sápadt földönkívüliek sajátja. Annál nagyobb feltűnést keltett, amikor vasárnap Michael Jackson édesapja megszólalt fia védelmében, és azt állította, hogy a sztár a rasszizmus miatt nem tud békében élni az Egyesült Államokban. Mit lehet ehhez még hozzátenni? Szerencsére a reklámot sem kell végignézni: át lehet közben kapcsolni va­lamelyik magyar csatornára, hogy meg­tudjuk végre, szivárog-e már a szilikon egy börtönbe vetett magyar sztár kebleiből.

Next