Magyar Nemzet, 2009. március (72. évfolyam, 60-89. szám)

2009-03-13 / 71. szám

filfj­j­e , Kő András T­örténelmi mélyrepülésben a forint - olvashatjuk. Pedig valamikor - igaz, a középkorban - a leghíresebb arany­érmék közé tartozott. Hétszázötvenhét évvel ezelőtt, pontosabban 1252-ben született meg a forint szó. Akkor még latinul járta: florinus, vagy olaszul: florino. Tudniillik Olaszor­szágból indult világjáró útjára. Firenze új állami berendezkedése során, a demokrácia megvalósulásával került az új aranypénz for­galomba. Kettős okból illette meg a florinus, florino név. Firenze - az ókorban Florentia (a virágok városa) - az Arno folyó völgyének legszebb dísze volt, azonkívül az új aranypénzt a Firenzei Köztár­saság liliomos aranypajzsa díszítette. Károly Róbert volt az első, aki firenzei mintára ma­gyar aranyforintot veretett. Forint szavunkat árnyként követte az inflá­ció. Ennek a szónak az eredete az Egyesült Ál­lamok polgárháborújához kötődik (1861-65), amely annyi pénzt emésztett fel, hogy a fede­zetlen dollárbankjegyek állománya soha nem sejtett mértékben duzzadt meg. A papírpénz­szaporulat az amerikai közgazdasági iroda­lomban az infláció nevet kapta. A szakírók itt is a latin nyelvből vették át a nevet. A latinban tudniillik a flare annyit jelent, hogy fújni, az in annyit tesz­ bele, ezért a latinok inflatiónak ne­veztek mindenféle fújtatást. De mást is jelöltek vele. Valahányszor azt látták, hogy valami megdagad, bővül, tágul, úgy képzelték: vala­miféle emberi, isteni vagy ördögi lény - leve­gőt fújtat bele. Az amerikai nemzetgazdaság tehát a latin nyelv szellemében járt el, amikor az infláció szót a mai értelemben használta. Maradjunk továbbra is múltban, és lássuk, hogy a forint 1946-os bevezetését milyen gon­dolatok kísérték. Az új fizetőeszköz előestéjén Vajda Ernő­ székesfővárosi pénzügyi igazgató így kezdte rádiós jegyzetét: „Augusztus elsején új pénzt kapunk, új és remélhetőleg boldogabb korszak kezdődik, de a forint bevezeté­se, mely pénzügyi és gazdasági életünk stabilizálódásának alapja kell hogy legyen, csak akkor biztosítja a tartós és tökéletes sikert, ha jól fogunk adózni, amihez szükséges az adómorál megjavítása.” És így fejezte be: „Nem szabad még egyszer odajutnunk, hogy Ma­gyarországon, az agrárállamban félmillió pengőbe kerüljön egy cső kukorica, és érés idején hatmillióba egy kiló alma. Szabad ország­ban boldog, megelégedett embereket akarunk látni. Szép, dolgos, de gond nélküli életet kívánunk mindenkinek. Ez a meggyalázott, kirabolt magyar föld még mindig oly pompás, bőséges, hogy nem szabad éhezni rajta senkinek.” Augusztus 10-én Harsány Péter közellátási tanácsos állt a mik­rofon elé. A forint és a közellátás című jegyzetében többek között arról beszélt, hogy a forint stabilizációját - függetlenül az elsőren­dű fedezettől - az óriási árukínálat adja. A szabadpiaci árukínálat mellett a közellátás négymillió-háromszázezer ellátatlan lakosnak kielégítő mennyiségű hatósági élelmiszert biztosít. Egyben felhívta a háziasszonyok figyelmét, hogy a megújult gazdasági helyzet min­den korábbinál nagyobb takarékosságot is követel! „Az inflációtébolyda után - folytatta Harsányi - meg kell szok­nunk pénzünk beosztását, meg kell tanulnunk, hogy az holnap is ugyanannyit ér, mint ma...” A forint megjelenésekor tízforintos címleteket hoztak forga­lomba. Csak később kezdtek gyártani száz-, illetve húszforintoso­kat. 1946-ban ma már megmosolyogtató, elenyészően kevés, tíz­millió forintnyi pénzt bocsátott a Magyar Nemzeti Bank a gazdaság rendelkezésére, és fokozatosan engedte feltöltődni a pénzforgalom csatornáit bankjegyekkel és érmékkel. Emellett nagyon kemény, úgynevezett bankjegyplafont határoztak meg, ami egymilliárd fo­rintot jelentett. Ez lényegében 1949-ig volt érvényben. A változás akkor következett be, amikor a hároméves terv teljesítésével úgy tűnt, hogy Magyarország az utolsó békeév, tehát 1938 nemzeti jö­vedelmét globálisan elérte, tehát egy új növekedési pályára lépett. 1950-től, az első ötéves terv során azonban olyan irreális követel­ményeket támasztottak a magyar gazdasággal szemben, amelyet nem volt képes teljesíteni. A pénzügypolitika nyelvére lefordítva: amíg 1949-ig az elsődleges cél az volt, hogy a forint stabil, megfe­lelő vásárlóerejű, szilárd nemzeti valuta legyen, addig 1950-től kezdve elsőbbséget élvezett az ipar fejlesztése, és ennek rendelték alá a forint sorsát is. 1951 végére a forint egységnyi valutaértéke már csak mintegy 40 százaléka volt az 1946-os értéknek. 1951. augusztus 1-jén Olt Károly pénzügy­miniszter Ötéves a forint címmel tartott elő­adást a rádióban. „A forint az értékmérője népgazdaságunk fejlesztési terveinek - mond­ta. - A forint az eszköze annak, hogy gyáripari termelésünket 1954-ben az 1940. évinek 310 százalékára fogjuk felemelni, hogy nehézipa­runk 1954-ben el fogja érni az 1949. évi terme­lés értékének 380 százalékát, hogy a felemelt ötéves terv végrehajtásának eredményekép­pen Magyarország - Gerő elvtárs szavaival él­ve - »a vas és acél országává, ipari országgá, a gépek országává válik«.” A rádió gazdasági jegyzetírói 1971-ben utaltak vissza 1956-ra. Arról beszéltek, hogy az „ellenforradalom” után a hazai közgazdász­ok egy része is inflációtól tartott. Elismerték, hogy a forint válságba jutott. „De a vészharang kongatására azért nem volt szükség - így Breitner Miklós -, hiszen még október 22-én is a kereskedelem kezén lévő árukészlet 2,2-sze­­resen fedezte a forgalomban lévő pénz meny­­nyiségét, bár a pánikszerű felvásárlás hatására ez az arány decemberre 0,75-szörösére zu­hant. Voltaképpen, mint oly sokszor, kompro­misszummal, vagyis külföldi hitellel, de a ha­zai tartalékokkal sikerült elindulni a mélypontról.” 1957. március 28-án Moszkvában aláírták a Szovjetunió és Magyarország közötti gazdasági megállapodást. 1971. augusztus 10-én Csikós-Nagy Bélát, az Anyag- és Árhiva­tal elnökét a forint jövőjéről kérdezték „Én nem féltem a forint jö­vőjét - mondta. - Nemzetközi tekintélye az elmúlt években nagy­mértékben nőtt. Értékének a növekedése elsősorban talán azzal függ össze, hogy a forint sokkal teljesebben tudja betölteni ma a szerepét, mint régebben, egyszerűen azért, mert a forintért ma sok minden olyasmit is lehet vásárolni, amire korábban nem volt lehe­tőség. Az a megítélésem, hogy a forint inkább stabilizálódik, mert egy sor országban elég erőteljes inflációs folyamat megy végbe... Forintunk közvetlenül vagy közvetve naponta vizsgázik, naponta értékelik, naponta elfogadják vagy sem, igaz, mindezt áru, szolgál­tatás formájában. Még nem hangzott el, de már bizonyára érződik, hogy a forint konvertibilitásához, átválthatóságához jutottunk el.” Végezetül így vélekedett: „Ne tagadjuk, nekünk is vannak gondja­ink, amelyek közvetve, közvetlenül hatnak, felnőtt korba serdült forintunkra... Egyértelmű, ha gazdaságunk egészséges, forintunk­kal sem lehet baj, mindig tudunk érte vásárolni, és ma éppen any­­nyit, mint tegnap.” Három évvel később, 1974. július 9-én Zala Júlia, a Gazdaság­­kutató Intézet akkori igazgatója, a rádió riporterének kérdésére többek között a következőket válaszolta: „A viszonylagos árstabili­tás, ami nálunk Magyarországon van, és az áremeléseknek köz­ponti kompenzálására való törekvés, azért elég nagy biztosítéka annak, hogy nálunk nemcsak egyszerűen nem kell tartani attól, hogy az életszínvonalban valami stagnálás vagy éppen romlás kö­vetkezzék be, hanem arra is biztosíték, hogy viszonylagosan a mi forintunk azért sokkal értékállóbb, mint jó néhány tőkés valuta... Azóta 35 év telt el. És hol járunk? HMHHHHI Évtizedek forintkeringője Hétszázötvenhét évvel ezelőtt, 1252-ben született meg a forint szó A forint megjelenésekor tíz­forintos címleteket hoztak forgalomba. Csak később kezdtek gyártani száz-, illetve húszforintosokat. 1946-ban ma már megmo­solyogtató, elenyészően ke­vés, tízmillió forintnyi pénzt bocsátott a Magyar Nemzeti Bank a gazdaság rendelke­zésére, és fokozatosan en­gedte feltöltődni a pénzfor­galom csatornáit bankje­gyekkel és érmékkel. Emel­lett nagyon kemény, úgyne­vezett bankjegyplafont ha­tároztak meg, ami egymil­liárd forintot jelentett T­IRANAIL­EPEL Drága Albán Úr, bármi is legyen, én kitartok. Illetve nem kitartok, mert az nád­as szóhasználat, hanem állom a sarat vitézül. Nekem a legfontosabb a kapitalizmus, így nőttem fel, pontosabban nem így nőttem fel, hanem éppen ellenkezőleg, de amikor a disznó Orbán Viktor a kapitalizmust kritizálja, akkor én kapitalista vagyok. Ami­kor részben lehetett, részben muszáj volt, akkor kommu­nista voltam, de ez ma nem korszerű, dialektikusan meg­változott a helyzet, mindenesetre a lényeg az, hogy legyen egy elv, ami mellett kiállunk, különösen akkor, ha az Orbán Viktor nekiáll fúrni-faragni azt a mi szép elvünket. De először hadd véleményezzem a bírónét, akinek volt képe megint szavaztatni ma­gáról a Parlamentben. Hát jól megkapta, nem igaz, kerekded Arbán Úr? Kevés örömre van okunk mostanában, de ez az volt a javából! Az a híres Orbán Viktória, vagy hogy hívják! Megjegyzem, aranyos Albán Úr, szólni kellene valami hatóságnak, mert botrány, hogy ennek a szélhámosnak az egyik felesége szőlővel üzletel, a másik meg dolgokat akar elbírálni. Tudom, hogy az Orbán Viktornak mindent szabad ebben az országban, de azért mégsem arab itt a többség, maga meg különösen nem, világszép Albán Úr, úgyhogy még a nagy Fideszes Elnöknek is legyen elég egy feleség, válasszon, a szőlős vagy az ítélős. Pláne ezekben a szegény időkben, borzasztó látni, haragra gerjedt kis Albán Úr, ahogy megy az ember az utcán, és hatalmas plakátokon könyörögnek sorra az 1 százalékért min­denki, állatmenhelyek, alapítványok, iskolák, na meg az SZDSZ. És akkor innen ívelnék vissza az eredeti felháborodásomra, miszerint a Fidesznek nincs programja. És még ezek akarnak kormányozni, drága Albán Úr, hát egyszer már volt ehhez idézőjelben szeren­csénk, és annyi volt a program, hogy be akarták tiltani a Parlamen­tet három hetente. Bezzeg a baloldal, Albán Úr, bezzeg a baloldal! Nekünk aztán vannak programjaink! Itt vannak nálam lefűzve, mondom is a címüket: Jóléti rendszerváltás programja, Száznapos program, amiből mindjárt kettő is volt, Albán Úr, Európa terv, Lendületben az ország, A száz lépés programja, Útközben, Ötéves adócsökkentési program, Erős köztársaság, sikeres Magyarország, A kormányfő kilenc pontja, Új egyensúly, Őszödi elvek, Új Magyar­­ország, Szabadság és szolidaritás, A kormányprogram kiegészítése, Új Magyarország fejlesztési terv Konvergenciaprogram, Szembe­nézés, Zászlóshajó programok, A kormányfő 48 pontja, Hétpontos köztisztasági csomag, Az új polgárosodás programja, Megegyezés, Új tulajdonosi program, valamint Új iskola, új tudás. És mondtam mindezeket a teljesség igénye nélkül, kedves Albán Úr, mert bizony előfordulhat, hogy menet közben még volt egy-két program, amire én véletlenül nem figyeltem fel, elsikkadt a hírekben, és ezért nem raktam bele a gyűjteményembe. Hát hol van itt a Fidesz?, kérdezem ironikusan. Hát sehol. Egyébként, aranyos Albán Úr, nekem az a meglátásom, hogy több programot most már mi se írjunk, hanem lassan el kellene kezdeni őket megcsinálni, egész az elejétől, tehát jöjjön most a Jóléti rendszerváltás programja, egyébként erre van most a legnagyobb igény, és diadalmenet lesz választás, én mon­dom magának. Lejegyezte: Csermely Péter Jóléti 2009. március 13.,péntekNézőpont * Magyar Nemzet MeH-mesterek ÜK Ugró Miklós______________________________________________ A Nemzetbiztonsági Iroda közleménye szerint az UD Zrt. ügyében a „a Nemzetbiztonsági Hivatal feljelentésére indult büntetőeljárás a rendőrség és az ügyészség ösz­­szehangolt munkája esetén már rövid távon is eredmé­nyekkel járhat”. Igazság szerint az „összehangolt munka” már ed­dig is eredményekkel járt, amennyiben a rombolás és a koholmá­nyokkal való vádaskodás eredménynek nevezhető. Maradjunk in­kább a következmények kifejezésnél, hiszen a „következmények nélküli ország” vezetői az összeomlást tartják eredménynek. Nos, a Nemzetbiztonsági Hivatal mozgolódásának köszönhetően egy virágzó, évi 2-2,5 milliárdos árbevételt produkáló vagyonvédelmi cég tönkrement, egy ambiciózus ifjú politikus pályáját megtörték, viszont egy törtető politikus hölgy pályáját akadálymentesítették, lelepleztek egy árnyék-titkosszolgálatot, amelyik annyira árnyék­ban volt, hogy nem is létezett. Az egyetlen pozitívum, hogy a magyar titkosszolgálat ismét bebizonyította elképesztő profizmusát a közvélemény dezinfor­­málása terén, hiszen az NBH-nak, Laborc Sándor főigazgatójá­val az élen, még saját magát is sikerült félrevezetnie. Ez persze nem újdonság. Az a titkosszolgálat, amelyik egy útkeresztező­désben képes volt egy pénzpapírt szállító kamiont szem elől té­veszteni, amelyik Kacav izraeli elnöknek egy példás családi éle­tet élő, teljesen ártatlan palesztin fogorvost prezentált a „ma­gyar nép ajándékaként”, pedig az elnök úr egy „női terroristá­nak” jobban örült volna, amelyik levezényelte és „felderítette” a zsurki vodkagyár, az olajszőkítés, a neonáci összeesküvők által összeállított halállista ügyét vagy éppen a Mucuska-gate-et, az képes egy vízipisztoly miatt is feljelentést tenni lőfegyverrel va­ló visszaélés gyanújával, főleg, ha az ellövöldözött víz után nem fizetik meg a víz- és csatornadíjat. Mielőtt túlzásokba esnénk, ezzel a vízipisztoly-metaforával je­leznünk kell az UD Zrt.-botrányban egy valódi, hatástalanított díszfegyver a nemzetbiztonsági kockázat egyik fontos tárgya, amely látszólag még a vízipisztolynál is veszélytelenebb. De csak látszólag, mert pont ez az ártalmatlan dísztárgy szolgáltatott ürü­gyet az UD Zrt.-nél tartott házkutatásra, a cég iratainak számító­gépben tárolt adatainak lefoglalására, átvizsgálására, az ügyfelek adatainak megszerzésére (bár ilyesmi biztosan nem történt, hi­szen törvénytelen lenne), a vállalkozás elleni szemenszedett rága­lomhadjárat megindítására. Mert az még a mai, hibbant politikai viszonyok között is rosszul venné ki magát, ha az NBH lazán beis­merné: egy teljesen ártatlan, mondhatni makulátlan cégre csaptak le, azt forgatták fel, annak az üzletmenetét tették tönkre, ezt leple­zendő, kénytelenek holmi súlyos vádakat kiagyalni. Ha már a fegyverrel való visszaélés nevetségessé vált, legyen az NBH számítástechnikai rendszere elleni támadás az ellencsa­pás fő iránya, sőt, az milyen jól hangzik, hogy a kormányzati ge­rinchálózat ellen is attakot indítottak államtitoksértés céljából. Cáfolhatatlan bizonyíték is lenne, feltéve, ha az igazságügyi szervek egyöntetűen hajlandók a Mac (Macintosh) rövidített nevét­­ kiejtve: mek - MeH-nek (Miniszterelnöki Hivatal) halla­ni, de inkább értelmezni. Egyébként mindenkit feljelentettek a megfelelő személyek a megfelelő fórumokon. Aki mást mond, az hazudik, és megfelelő személyek megfelelő fórumokon majd feljelentik. Aki komo­lyan veszi, elhiszi, netán visszamondja Szilvásy Györgynek a szombati Népszavának adott interjújában megjelent szavait, az hazudik, és fel lesz jelentve... M­RMNMNMMHMHMMMNMMMHMMHMHMMMMHHNHMM­HMMMNMMNMNMMMttNM&KI T­OLLHEGYEN Draskovics még az Aurórán . Pi­.hál­ György_____________________________________________ Bicepszét feszegeti Draskovics Tibor igazságügyi és rendészeti miniszter. Azt mondja a távirati irodának, hogy a rendőrség felkészült az esetleges tüntetések és rendbontások kezelésére március 15-én, ha kell, az Izrael­ből importált vízágyúkat is bevetik, nagyon határozottan fel fognak lép­ni a felforgató, tojásdobáló elemekkel szemben, ahogyan tették azt két és fél esztendeje, az emlékezetes október 23-i estén is. „ Véget kell vetnünk annak, hogy egy ország tartson néhány száz rendbontótól” - csapott az asztalra a markáns egérke. Mielőtt elemeznénk az államférfi karakán szózatát, idézzük fel mi­nisztertársa, az ábrándos tekintetű Szilvásy György kijelentését, amely szerint sem ő, sem álarcos mesterlövészei (ők a Nemzeti Múzeum tete­jén szoktak ilyenkor bevackolni) ezúttal nem tartanak rendbontásoktól, ő is korán ágyba tör, biztos abban, hogy béke és megbocsátás lengi majd be majd március idusát. Valószínűleg nem egyeztetett korábban a két miniszter, egyikük ugyanis kapitális marhaságokat vizionál. Draskovics forradalommal riogatja az övéit, Szilvásy viszont - ez új elem nála - nyájas ünnepi megemlékezéseket ígér. Kettejük közül Szilvásy látszik a dörzsöltebbnek (ő már több kurzust végigszolgált), ő valószínűleg érzi, hogy itt nem érdemes a szervilis tempó, Gyurcsánynál már fejre állítot­ták a homokórát, kíméletlenül peregnek lefelé a percek. Draskovics vi­szont szemlátomást maflább, ő még mindig a Téli Palotában gondolko­dik, az Auróra ágyúit tölti. Régi, masszív bolsevik. Félek, végül mindket­tejüket - Szilvásyt is, Draskovicsot is - elfújja majd egy friss szél. Az egyikből talán kanász lesz, a másikból látványpék.

Next