Magyar Nemzet, 2009. július (72. évfolyam, 178-208. szám)

2009-07-18 / 195. szám

­gathy Zsuzsa azai és nemzetközi tapasztalatok bizonyítják, hogy a hátrányos helyzetűek egy helyre költöz­tetése gyors és nagy leszakadást, a negatív ten­denciák erősödését vonja maga után. Köztudott az is, hogy a halmozottan hátrányos helyzet a bűnözésnek ugyanúgy melegágya, mint a drog­­fogyasztásnak, s a mérhetetlenül sok problémát csak családonkénti segítséggel lehet megoldani. Az Illatos út 5/A, B, C Darányi miniszterel­nöksége alatt, 1937-ben épült a nyomortelepek felszámolására, s ez akkor komoly szociális vívmánynak szá­mított. A házak átadásakor 427 lakás volt a telepen, egyenként 28 négyzetméteres alapterülettel. Jelenleg a felszámolandó há­rom H alakú házban már alig száz család lakik. A Dzsumbuj-program tehát azzal kezdődik, hogy a csalá­dokat fokozatosan elköltöztetik úgy, hogy az új lakás jobb életkörülményeket biztosítson nekik, ezután a kiüresített épü­leteket egyenként lebontják. Ez nem kis feladat, hiszen közben zajlik a Középső­-Ferencváros rehabilitációja is. 1986 óta a fő­pénzben kérte a lakás értékét, vagy felvett szocpolt - most már nem tudna felvenni -, és az ajánlottnál nagyobb lakásba költözött. És volt olyan is, aki méltányosságból kapott lakást, mert jogcím nélkül lakott a Gubacsi úton, vagy felhalmozó­dott lakbér-, gáz-, villanytartozása volt. Többnyire azokkal volt nehéz megegyezni, akiknél a lakásban több generáció la­kott, mert ők két lakást kértek. Két ilyen család - tekintettel a gyermekeikre - Ferencváros polgármesterétől méltányosság­ból megkapta a két lakást. Idilli képet természetesen nem akarunk a kiköltöztetések­ről festeni - több anya vagy apa a kereskedelmi tévécsator­nákkal, a főpolgármesterrel, miniszterekkel fenyegetőzött­­, de végül is megoldották a média beavatkozása nélkül. A költö­zés költségeit minden esetben az önkormányzat állta. Június 25-én mentem ki először a Gubacsi útra, előtte meg­kaptam a bontás műszaki leírását. A bontás az építőipar egyik legveszélyesebb munkája. Van faldöntéses, markolóval és kézzel történő bontás. Mindegyiknél sokféle baleset-elhá­­rító és óvó-védő rendszabályt kell betartani: a bontási terü­letet biztonságosan körülkeríteni, menekülési útvonalakat Hamarosan befejeződhet Budapest szegénynegyedének, a Dzsumbujnak a bontása Mint a tükör Egyéves szakmai előkészítés után, 2005 decemberében Ferencváros önkormányzata elhatározta, hogy az Illatos úti telepet, ismertebb nevén a Dzsumbujt több fokozatban megszünteti. Az itt lakók, néhány kivételtől eltekintve, mélyszegénységben élnek - ezt fenntartani annyit jelent, mint az esélytelenséget konzerválni. habilitációra összesen 200 milliárdot fordítottak - 25 milliár­­dot az állam és a fővárosi önkormányzat, 45 milliárdot a fe­rencvárosi önkormányzat, 130 milliárdot a magántőke -, en­nek következtében a Középső-Ferencváros kétharmada meg­újult. Több mint hétezer felújított vagy vadonatúj lakás épült, ezzel 3300 család életkörülményei javultak. Az A épület kiürítése azzal kezdődött három évvel ezelőtt, hogy 86 családnak kellett új lakást szerezni. Az önkormány­zat a bérlőnek levelet írt, a lakó bejött, egyeztettek, majd az önkormányzat ennek alapján felajánlott egy vagy két lakást. A lakó megkapta a kulcsot, a láthatási engedélyt, és néhány nap alatt eldöntötte, melyiket választja. Előfordult, hogy egyik sem felelt meg neki. Ilyenkor tovább egyeztettek, kivárt az egyik fél, kivárt a másik, míg végül valaki engedett. Meg­oldhatatlan helyzet eddig még nem adódott, és ebbe feltétle­nül belejátszik a lakásügyi dolgozók helyismerete, türelme. Nagy sikerélmény volt nekik, amikor három év után az utol­só lakó - a nyolcvanhatodik - is elköltözött az A épületből. Volt, aki Pesterzsébetre ment, volt, aki Csepelre, mások a VI.. Vili. kerületbe, de 66 százalékuk a Ferencvárosban ma­radt. Természetesen olyan is volt, aki visszament vidékre, és kialakítani, a törmeléktől tisztán tartani, valamint bármilyen rendellenesség esetén azonnal értesíteni a statikus tervezőt. Melyikünk tudná, hogy a lakásfödémek, mióta világ a világ, 150 kilogramm/négyzetméter terhelésre vannak tervezve (ez három zsák cement súlyának felel meg), és az ennél nagyobb terhelés balesetet okozhat? És hogy a betört ablakok, az üvegcserepek ugyancsak balesetveszélyesek, bontás előtt minden nyílászárót ki kell venni, ahogy a gerendákból, desz­kákból a szögeket is. Ezen a napon a hétfői gépi bontást készítik elő. Összegyűj­tik az épen maradt agyagtéglákat, a függőfolyosó vasbeton le­mezeit, a még használható gerendákat. A sittet teherautókra rakják; a vezetőtől megtudom, 25 kilométerre kell elvinniük. Hétfőn két gép vár a munkára: a 33 tonnás, lánctalpas for­gó kotró, a Cobelco és a 24 tonnás Caterpillar. A Cobelcón hat óriás foggal ellátott kanál, mielőtt a gép elindul, kötélhurkot akasztanak bele, amelynek másik vége a lebontandó függőfo­lyosó vagy a negyedik emelet vasgerendájához van kötve. Amikor a sittből álló dombon a kotrógép feltartóztathatat­lanul elindul fölfelé, mindenki feszülten figyel. A gépkezelő az általa legmegfelelőbbnek ítélt távolságig megy előre, azután a gépkar teljes erővel megrántja a kötelet. Téglák, vasrács, vas­gerenda, vakolat zuhan lefelé. A művelet egy óra múlva megis­métlődik, a 28 négyzetméteres, fürdőszoba nélküli, közös vécé­vel ellátott lakások száma - amelyekben gyakran nyolcan-tízen vagy még többen laktak - megint néhánnyal csökkent. Mire legközelebb kimegyek, már a két épületrészt összekö­tő lépcsőház is eltűnt, az utcafronton pedig nincs ott a negye­dik emelet fala. Ezt kézzel kellett lebontani, mert ami az utcá­ra - közterületre - néz, azt nem szabad géppel. A kisebbik kotró, a Caterpillar vezetője azt mondja, tegnap délután zajlott a bontás. Egyszerű volt, csak háromszor kellett a géppel neki­menni a lépcsőház falának, és már el is tűnt. Ma pedig, mint ilyenkor mindig, azzal telik majd az idő, hogy a gépvezető a kotró karmos kanalával kiszedegeti az omladékból a csöveket, láncokat, vasakat; az 1936-37-ben készült téglákat a többiek összegyűjtik, majd elszállítják. Tizenhét-tizennyolc munkás, fiatalok és idősebbek dolgoz­nak a bontáson. 45 nap a határidő, túllépni nem lehet, egyna­pi késés 2,4 millió forintba kerülne. A kánikulában izzad min­denki, egy üveg víz körbejár. Korra tekintet nélkül szinte min­denki dohányzik. A B épületben­­ itt még csak az egyik szárny harmadik emelete van kiürítve­­, mielőtt eljövök, meglátogatom az is­merőseimet. Az ismeretség onnan ered, hogy amikor tájéko­zódni bementem a családsegítő vagy másképp Dzsumbuj Help irodájába, megismerkedtem két anyával: közülük az egyik ki­lenc, a másik öt gyereket nevel. Mónikáék Kőbányáról kerültek ide, akkor még három gyermekkel, a többi hat már itt született. Hogy a lakásmaffiá­nak „köszönhetik” előző lakásuk elvesztését? Erről nem nyi­latkozik. Rajtuk viszont csak akkor segít a Dzsumbuj-prog­­ram, ha nem egyszoba-fürdőszobás, hanem kétszobás lakást kapnak. A legnagyobb gyermek tizenhét éves - eddig szakkö­zépiskolába járt, remélhetőleg folytatja -, a legkisebb kettő. A csillogó szemű, éles eszű Robi hetedikes, ő nemcsak középis­kolát, főiskolát is tervez. Hogy férnek el, hogy alszanak a 28 négyzetméteren? Hogy ebédelnek? Elképzelni sem tudom. Csak azt látom, hogy rend van, sehol egy elöl hagyott ruhada­rab, tányér, cipő. A szomszéd gömbölyű Hajdú mosógépet hoz vissza, kölcsönben volt nála, valaki egy kosár őszibarack­kal jön be. A négyéves Adrián fel-alá szaladgál a függőfolyo­són, és amikor anyja nem látja, műanyag pohárból vizet önt a földszintiekre. Másik ismerősöm Lenke, három lányával, két fiával. Öt éve laknak itt, az előzmények követhetetlenek. Az anya kisvárdai, hatéves volt, amikor meghalt az apja, tizenhat, amikor az any­ja. De ennyi idő elég volt arra, mondja, hogy a szülei megtanít­sák: lopni nem szabad. A szobában televízió, számítógép, a lá­nyok - Brigitta, Cintia, Alexandra - hasra fekve, ágyból nézik a tévét, a két fiú - ikrek - egy székről. Mindenkinek van teto­válása, maga választotta figurával, a lányoknak lakkozott a körmük, egyiküknél mobiltelefon is van. - Mindennap főzök - mondja az anya -, ma húsleves és krumplis tészta lesz. A szupermarketben naponta harminc zsömlét veszek, annyi fogy el egy nap. 125 ezer forintból kell kijönnöm, ebből húszezer a rezsi. Ilyenkor nyáron a legnehe­zebb, és a vakációból még csak néhány hét telt el... Az úton, a Dzsumbuj Help és a bérkaszárnyák között autó­busz fordul be. Különjárat, diákokat hoz az egyik budapesti egyetemről. Vezetőjük (tanáruk) angolul magyarázza, hol vannak, mit fognak látni. Adatgyűjtés egy szociográfiához, gondolom. Vagy nyári gyakorlat a leendő értelmiségnek... Elképzelésem szerint a 45. napon fejeztem volna be a nézelő­dést, amikor a Dzsumbujban a bontás véget ér, és a sok jó és rossz emlékű épület helyén se sitt, se vas, se tégla, se teherau­tó, se lánctalpas kotrógép. A félidőn már túl vagyunk, vagyis túl vannak a munkások, amikor én - az egyetemistákhoz ha­sonló, nézelődő értelmiségi - arra jutok: ha semmi rendkívü­li nem történik, a munka nagyobbik része lezajlott, láttam, amit látni akartam, akár meg is írhatom. Meglátogatom Melindáékat. Ma bablevest főz, a gyerekek okos arca megint elvarázsol: csak tanulna minél több közülük, és végezné el a legnagyobb azt a gépészeti szakiskolát! Azután megkeresem Lenkééket. Az ajtó nyitva, de most senki sincs a lakásban, a lépcsőházban azonban összetalálko­zom az ikrek egyikével: talán Márk, talán Erik azt állítja, öt perc múlva itthon lesz az anyukája - én viszont tudom, hogy a Dzsumbujban nincs idő, legfeljebb nappal és éjszaka, így hát nem várok rá. Az egyik földszinti lakásból botra támaszkodva előjön és megszólít egy vékony, középkorú asszony, moso­lyogva meséli, hogy tegnap kinn volt nála az ügyelet, mert ér­görcse volt, és a tavalyi infarktus után ez nem veszélytelen. Át­szellemült arccal elismétli, hogy miatta, igen, miatta jött ki az ügyeletes orvos, gyógyszert adott neki, és azt tanácsolta, sok vizet igyon. A bontáson ezúttal csendes nap van: sittet, téglát szállíta­nak, a hat fiatal dobálja a kocsiba a hetven évet megért téglá­kat. A lánctalpas kotró a sitthegy csúcsán a tetőn maradt om­­ladékot emeli le, olyan porhegyet kavarva maga körül, hogy elsötétül minden, majd belekapaszkodik a három fémfödém egyikébe, és a kanál egyetlen másodperc alatt rántja le mind a hármat úgy, mintha az nem is két emeletet tartott volna nem­rég, hanem csak játék ház pántja volna. Bámuljuk valamennyien, és talán nemcsak nekem, másnak is eszébe jut: az ember miért találja olyan nagy örömét a bon­tásban? Amikor egy tíz méter magas fal megreped. A valaha gonddal egymásra rakott téglák elengedik egymást, és a föld­re zuhannak. Amikor egy tartóoszlop hetven év után a feje te­tejére áll. Mielőtt kijönnék az ajtón, még odamegyek a bontás első számú felelőséhez, és megkérdezem, mi lesz itt, ahol vagyunk az átadás napján. A negyvenötödik napon. Hogy képzeljem el? - Semmi - mondja. - Se gép, se tégla, se törmelék. Ahol árok vagy gödör volt, azt földdel betemetjük. A talajt elsimít­juk. Mint a tükör, olyan lesz. .Ahol árok vagy gödör volt, azt földdel betemetjük" 33 Magyar Mem­zet • Magazin 2009. július 18., szombat

Next