Magyar Nemzet, 2009. július (72. évfolyam, 178-208. szám)
2009-07-18 / 195. szám
gathy Zsuzsa azai és nemzetközi tapasztalatok bizonyítják, hogy a hátrányos helyzetűek egy helyre költöztetése gyors és nagy leszakadást, a negatív tendenciák erősödését vonja maga után. Köztudott az is, hogy a halmozottan hátrányos helyzet a bűnözésnek ugyanúgy melegágya, mint a drogfogyasztásnak, s a mérhetetlenül sok problémát csak családonkénti segítséggel lehet megoldani. Az Illatos út 5/A, B, C Darányi miniszterelnöksége alatt, 1937-ben épült a nyomortelepek felszámolására, s ez akkor komoly szociális vívmánynak számított. A házak átadásakor 427 lakás volt a telepen, egyenként 28 négyzetméteres alapterülettel. Jelenleg a felszámolandó három H alakú házban már alig száz család lakik. A Dzsumbuj-program tehát azzal kezdődik, hogy a családokat fokozatosan elköltöztetik úgy, hogy az új lakás jobb életkörülményeket biztosítson nekik, ezután a kiüresített épületeket egyenként lebontják. Ez nem kis feladat, hiszen közben zajlik a Középső-Ferencváros rehabilitációja is. 1986 óta a főpénzben kérte a lakás értékét, vagy felvett szocpolt - most már nem tudna felvenni -, és az ajánlottnál nagyobb lakásba költözött. És volt olyan is, aki méltányosságból kapott lakást, mert jogcím nélkül lakott a Gubacsi úton, vagy felhalmozódott lakbér-, gáz-, villanytartozása volt. Többnyire azokkal volt nehéz megegyezni, akiknél a lakásban több generáció lakott, mert ők két lakást kértek. Két ilyen család - tekintettel a gyermekeikre - Ferencváros polgármesterétől méltányosságból megkapta a két lakást. Idilli képet természetesen nem akarunk a kiköltöztetésekről festeni - több anya vagy apa a kereskedelmi tévécsatornákkal, a főpolgármesterrel, miniszterekkel fenyegetőzött, de végül is megoldották a média beavatkozása nélkül. A költözés költségeit minden esetben az önkormányzat állta. Június 25-én mentem ki először a Gubacsi útra, előtte megkaptam a bontás műszaki leírását. A bontás az építőipar egyik legveszélyesebb munkája. Van faldöntéses, markolóval és kézzel történő bontás. Mindegyiknél sokféle baleset-elhárító és óvó-védő rendszabályt kell betartani: a bontási területet biztonságosan körülkeríteni, menekülési útvonalakat Hamarosan befejeződhet Budapest szegénynegyedének, a Dzsumbujnak a bontása Mint a tükör Egyéves szakmai előkészítés után, 2005 decemberében Ferencváros önkormányzata elhatározta, hogy az Illatos úti telepet, ismertebb nevén a Dzsumbujt több fokozatban megszünteti. Az itt lakók, néhány kivételtől eltekintve, mélyszegénységben élnek - ezt fenntartani annyit jelent, mint az esélytelenséget konzerválni. habilitációra összesen 200 milliárdot fordítottak - 25 milliárdot az állam és a fővárosi önkormányzat, 45 milliárdot a ferencvárosi önkormányzat, 130 milliárdot a magántőke -, ennek következtében a Középső-Ferencváros kétharmada megújult. Több mint hétezer felújított vagy vadonatúj lakás épült, ezzel 3300 család életkörülményei javultak. Az A épület kiürítése azzal kezdődött három évvel ezelőtt, hogy 86 családnak kellett új lakást szerezni. Az önkormányzat a bérlőnek levelet írt, a lakó bejött, egyeztettek, majd az önkormányzat ennek alapján felajánlott egy vagy két lakást. A lakó megkapta a kulcsot, a láthatási engedélyt, és néhány nap alatt eldöntötte, melyiket választja. Előfordult, hogy egyik sem felelt meg neki. Ilyenkor tovább egyeztettek, kivárt az egyik fél, kivárt a másik, míg végül valaki engedett. Megoldhatatlan helyzet eddig még nem adódott, és ebbe feltétlenül belejátszik a lakásügyi dolgozók helyismerete, türelme. Nagy sikerélmény volt nekik, amikor három év után az utolsó lakó - a nyolcvanhatodik - is elköltözött az A épületből. Volt, aki Pesterzsébetre ment, volt, aki Csepelre, mások a VI.. Vili. kerületbe, de 66 százalékuk a Ferencvárosban maradt. Természetesen olyan is volt, aki visszament vidékre, és kialakítani, a törmeléktől tisztán tartani, valamint bármilyen rendellenesség esetén azonnal értesíteni a statikus tervezőt. Melyikünk tudná, hogy a lakásfödémek, mióta világ a világ, 150 kilogramm/négyzetméter terhelésre vannak tervezve (ez három zsák cement súlyának felel meg), és az ennél nagyobb terhelés balesetet okozhat? És hogy a betört ablakok, az üvegcserepek ugyancsak balesetveszélyesek, bontás előtt minden nyílászárót ki kell venni, ahogy a gerendákból, deszkákból a szögeket is. Ezen a napon a hétfői gépi bontást készítik elő. Összegyűjtik az épen maradt agyagtéglákat, a függőfolyosó vasbeton lemezeit, a még használható gerendákat. A sittet teherautókra rakják; a vezetőtől megtudom, 25 kilométerre kell elvinniük. Hétfőn két gép vár a munkára: a 33 tonnás, lánctalpas forgó kotró, a Cobelco és a 24 tonnás Caterpillar. A Cobelcón hat óriás foggal ellátott kanál, mielőtt a gép elindul, kötélhurkot akasztanak bele, amelynek másik vége a lebontandó függőfolyosó vagy a negyedik emelet vasgerendájához van kötve. Amikor a sittből álló dombon a kotrógép feltartóztathatatlanul elindul fölfelé, mindenki feszülten figyel. A gépkezelő az általa legmegfelelőbbnek ítélt távolságig megy előre, azután a gépkar teljes erővel megrántja a kötelet. Téglák, vasrács, vasgerenda, vakolat zuhan lefelé. A művelet egy óra múlva megismétlődik, a 28 négyzetméteres, fürdőszoba nélküli, közös vécével ellátott lakások száma - amelyekben gyakran nyolcan-tízen vagy még többen laktak - megint néhánnyal csökkent. Mire legközelebb kimegyek, már a két épületrészt összekötő lépcsőház is eltűnt, az utcafronton pedig nincs ott a negyedik emelet fala. Ezt kézzel kellett lebontani, mert ami az utcára - közterületre - néz, azt nem szabad géppel. A kisebbik kotró, a Caterpillar vezetője azt mondja, tegnap délután zajlott a bontás. Egyszerű volt, csak háromszor kellett a géppel nekimenni a lépcsőház falának, és már el is tűnt. Ma pedig, mint ilyenkor mindig, azzal telik majd az idő, hogy a gépvezető a kotró karmos kanalával kiszedegeti az omladékból a csöveket, láncokat, vasakat; az 1936-37-ben készült téglákat a többiek összegyűjtik, majd elszállítják. Tizenhét-tizennyolc munkás, fiatalok és idősebbek dolgoznak a bontáson. 45 nap a határidő, túllépni nem lehet, egynapi késés 2,4 millió forintba kerülne. A kánikulában izzad mindenki, egy üveg víz körbejár. Korra tekintet nélkül szinte mindenki dohányzik. A B épületben itt még csak az egyik szárny harmadik emelete van kiürítve, mielőtt eljövök, meglátogatom az ismerőseimet. Az ismeretség onnan ered, hogy amikor tájékozódni bementem a családsegítő vagy másképp Dzsumbuj Help irodájába, megismerkedtem két anyával: közülük az egyik kilenc, a másik öt gyereket nevel. Mónikáék Kőbányáról kerültek ide, akkor még három gyermekkel, a többi hat már itt született. Hogy a lakásmaffiának „köszönhetik” előző lakásuk elvesztését? Erről nem nyilatkozik. Rajtuk viszont csak akkor segít a Dzsumbuj-program, ha nem egyszoba-fürdőszobás, hanem kétszobás lakást kapnak. A legnagyobb gyermek tizenhét éves - eddig szakközépiskolába járt, remélhetőleg folytatja -, a legkisebb kettő. A csillogó szemű, éles eszű Robi hetedikes, ő nemcsak középiskolát, főiskolát is tervez. Hogy férnek el, hogy alszanak a 28 négyzetméteren? Hogy ebédelnek? Elképzelni sem tudom. Csak azt látom, hogy rend van, sehol egy elöl hagyott ruhadarab, tányér, cipő. A szomszéd gömbölyű Hajdú mosógépet hoz vissza, kölcsönben volt nála, valaki egy kosár őszibarackkal jön be. A négyéves Adrián fel-alá szaladgál a függőfolyosón, és amikor anyja nem látja, műanyag pohárból vizet önt a földszintiekre. Másik ismerősöm Lenke, három lányával, két fiával. Öt éve laknak itt, az előzmények követhetetlenek. Az anya kisvárdai, hatéves volt, amikor meghalt az apja, tizenhat, amikor az anyja. De ennyi idő elég volt arra, mondja, hogy a szülei megtanítsák: lopni nem szabad. A szobában televízió, számítógép, a lányok - Brigitta, Cintia, Alexandra - hasra fekve, ágyból nézik a tévét, a két fiú - ikrek - egy székről. Mindenkinek van tetoválása, maga választotta figurával, a lányoknak lakkozott a körmük, egyiküknél mobiltelefon is van. - Mindennap főzök - mondja az anya -, ma húsleves és krumplis tészta lesz. A szupermarketben naponta harminc zsömlét veszek, annyi fogy el egy nap. 125 ezer forintból kell kijönnöm, ebből húszezer a rezsi. Ilyenkor nyáron a legnehezebb, és a vakációból még csak néhány hét telt el... Az úton, a Dzsumbuj Help és a bérkaszárnyák között autóbusz fordul be. Különjárat, diákokat hoz az egyik budapesti egyetemről. Vezetőjük (tanáruk) angolul magyarázza, hol vannak, mit fognak látni. Adatgyűjtés egy szociográfiához, gondolom. Vagy nyári gyakorlat a leendő értelmiségnek... Elképzelésem szerint a 45. napon fejeztem volna be a nézelődést, amikor a Dzsumbujban a bontás véget ér, és a sok jó és rossz emlékű épület helyén se sitt, se vas, se tégla, se teherautó, se lánctalpas kotrógép. A félidőn már túl vagyunk, vagyis túl vannak a munkások, amikor én - az egyetemistákhoz hasonló, nézelődő értelmiségi - arra jutok: ha semmi rendkívüli nem történik, a munka nagyobbik része lezajlott, láttam, amit látni akartam, akár meg is írhatom. Meglátogatom Melindáékat. Ma bablevest főz, a gyerekek okos arca megint elvarázsol: csak tanulna minél több közülük, és végezné el a legnagyobb azt a gépészeti szakiskolát! Azután megkeresem Lenkééket. Az ajtó nyitva, de most senki sincs a lakásban, a lépcsőházban azonban összetalálkozom az ikrek egyikével: talán Márk, talán Erik azt állítja, öt perc múlva itthon lesz az anyukája - én viszont tudom, hogy a Dzsumbujban nincs idő, legfeljebb nappal és éjszaka, így hát nem várok rá. Az egyik földszinti lakásból botra támaszkodva előjön és megszólít egy vékony, középkorú asszony, mosolyogva meséli, hogy tegnap kinn volt nála az ügyelet, mert érgörcse volt, és a tavalyi infarktus után ez nem veszélytelen. Átszellemült arccal elismétli, hogy miatta, igen, miatta jött ki az ügyeletes orvos, gyógyszert adott neki, és azt tanácsolta, sok vizet igyon. A bontáson ezúttal csendes nap van: sittet, téglát szállítanak, a hat fiatal dobálja a kocsiba a hetven évet megért téglákat. A lánctalpas kotró a sitthegy csúcsán a tetőn maradt omladékot emeli le, olyan porhegyet kavarva maga körül, hogy elsötétül minden, majd belekapaszkodik a három fémfödém egyikébe, és a kanál egyetlen másodperc alatt rántja le mind a hármat úgy, mintha az nem is két emeletet tartott volna nemrég, hanem csak játék ház pántja volna. Bámuljuk valamennyien, és talán nemcsak nekem, másnak is eszébe jut: az ember miért találja olyan nagy örömét a bontásban? Amikor egy tíz méter magas fal megreped. A valaha gonddal egymásra rakott téglák elengedik egymást, és a földre zuhannak. Amikor egy tartóoszlop hetven év után a feje tetejére áll. Mielőtt kijönnék az ajtón, még odamegyek a bontás első számú felelőséhez, és megkérdezem, mi lesz itt, ahol vagyunk az átadás napján. A negyvenötödik napon. Hogy képzeljem el? - Semmi - mondja. - Se gép, se tégla, se törmelék. Ahol árok vagy gödör volt, azt földdel betemetjük. A talajt elsimítjuk. Mint a tükör, olyan lesz. .Ahol árok vagy gödör volt, azt földdel betemetjük" 33 Magyar Memzet • Magazin 2009. július 18., szombat