Magyar Nemzet, 2010. április (73. évfolyam, 89-117. szám)
2010-04-12 / 99. szám
IV Pici, az óriás Balesete után negyven éve hunyt el Kozma István A nehézsúly, az óriások csatája minden küzdősportban kiemelt, már-már mitikus jelentőséggel bír, hát még egy olyan klasszikus, az ókori olimpiákon is szereplő sportágban, mint a birkózás. Aminek magyar kiválóságai eddig összesen 19 arany-, 15 ezüst- és 17 bronzérmet szereztek az újkori ötkarikás játékokon, s közülük egyetlen kétszeres bajnokként tényleg a legnagyobb vált a legnagyobbá: Kozma István. A közel kétméteres, száznegyven kilós Pici négy évtizede hunyt el tragikus autóbalesetét követően. Deák Zsigmond___________________ Teljesen jellemző magára Kozma Istvánra, sporttársaira, barátaira, hogy amikor két másik birkózólegendával, Pólyák Imrével és Varga Jánossal elevenítettük fel a nehézsúlyú klasszis emlékét, mindketten úgy búcsúztak: köszönik, hogy írok róla. Róla, aki persze Pici becenevével ellentétben nagy volt, nagyon nagy: százkilencvennyolc centi és fénykorában száznegyven kiló. A magassága már tizenhét évesen, 1956-ban is megvolt, s a gömbérzéke is, nem véletlenül lehetett a magyar ifjúsági kosárlabda-válogatott tagja. A palánk alól Keresztes Lajos, az 1928-as amszterdami olimpia aranyérmese csábította el a szőnyegre. A fáma szerint a jó szemű tréner a Vajda Péter utcában szólította le a langalétát, aki, bár megígérte, napokig a birkózóterem felé sem nézett. Keresztes újra elsétált az első találka színhelyére, amelynek közelében Kozma lakott, s amikor másodszor is összefutottak, egy atyai pofonnal teremtett rendet az ifjú fejében: „Ott kezdődik az ember, hogy betartja a szavát!” Nehezen elképzelhető jelenet, amikor az annak idején könnyűsúlyú, mokány Keresztes nagyot nyújtózkodik és lekever egyet a számára még ismeretlen óriásnak... A lényeg, hogy a „rábeszélés” hatott, s Kozma első birkózóversenyén 1957 nehézsúlyú ifjúsági bajnoka lett. Aztán 1959-ben, húszévesen a felnőtt ob-n sem talált legyőzőre, 1960-ban pedig a római olimpián mutathatta meg magát, s csak kevéssel maradt le a dobogóról. Az 1961-es jokohamai vb-n már bronzérmet, egy évvel később az egyesült államokbeli Toledóban pedig világbajnoki címet szerzett. Egyenes vonalú egyenletes mozgás - hogy egy fizikából ismert kifejezést használjunk, ám a nehézsúlyú birkózás nem csak fizika, bár igazán számít az erő. Pici az 1963-as helsingborgi vb-n csupán ötödik lett, de nem is ez fájt neki leginkább, hanem egy kép, amely bejárta a hazai sajtót, s az látszik rajta, hogy szovjet riválisa, Anatolij Roscsin visszahúzza őt a szőnyegre, mintha a menekülését gátolná meg. Pedig Pici nem volt gyáva... Abban az évben időlegesen a válogatottól is eltanácsolták, mert állítólag túlságosan éreztette társaival fizikai fölényét, s több edzésről elkésett. Kozma innentől fokozott erővel készült a tokiói olimpiára, fekvenyomásban például napi 52 tonna volt az összadagja, 90- 125 kilós tételekben, ötös szériákkal. Nagy igyekezetében aztán majdnem kútba esett a szereplése, mert megsérült a térde. Két napig az ágyat nyomta, miközben csapattársai már elutaztak a japán fővárosba. Ám ő sem maradhatott itthon, s a többi már történelem: a japán Szugijama, a török Kaplan és a német Dietrich testén át a döntőbe jutott, ahol a Roscsin elleni döntetlen neki kedvezett. Feldobálni nem tudták a többiek, pedig Zsivótzky Gyula, Varjú Vilmos és több más erős atléta próbált segédkezni. Éppen aznap, október 19-én ért a csúcsra, amikor a sportág másik magyar klasszisa, Pólyák Imre, aki három korábbi olimpiai ezüstjét váltotta Tokióban aranyra. „Közvetlenül előtte döntőztem, megbeszéltük, hogy az öltözőben marad, nehogy túlizgulja magát a saját meccse előtt. Szólítottak, bementem a terembe, s mit látok? Pista már ott áll a szőnyeg mellett. Nem bírta ki. Megértettem, akkoriban mi egymásért is birkóztunk, nem csak magunkért” - mesélte érdeklődésünkre Pólyák. Ő találta fel a vulgárisan találó „teleszart zokni” kifejezést a nehézsúlyúakra, ám érdeklődésünkre Kozmát kivette e halmazból: „Ő erős volt, hajlékony, lendületes, jól használta ki a fizikai fölényét. Tudott birkózni.” Még szép, s ezt a későbbiekben is bizonyította: 1965 - vb-ezüst, 1966 - vb-arany, Eb-ezüst, Év birkózója cím, 1967 - vbarany, Eb-arany, Év sportolója cím! Az 1968-as mexikói olimpia előtt nagyon neki állt a zászló, de megint sérülés hátráltatta, már a játékok színhelyén zajló akklimatizáció idején rácsapták az ujjára az autóbusz ajtaját, a gennyesedő sérülést műteni kellett. Ám ez nem állíthatta meg, mint ahogy a román Busai, a japán Iszagoi, a finn Uytterhägha, a bolgár Petrov, s szokásos módon Roscsin sem, az újabb döntetlen a szovjettel meghozta a második ötkarikás aranyat. S a változatosság kedvéért megint egy napon egy másik magyar klasszissal, Varga Jánossal. „Egy hónappal idősebb vagyok Picinél, ezért mondtam neki mindig, hogy mi van, kisöcsém, erre azt válaszolta: eltiporlak! Persze nem tette, jobb haverok voltunk annál. 1958-ban a tatai edzőtáborban találkoztunk először, mindketten megkaptuk a beavatást, a seggrevágásokat a többiektől. A pályafutásunk szinte párhuzamosan haladt, Mexikóban ő birkózott előbb, aztán én is nyertem, előtte meg a focisták, úgyhogy volt nagy ünneplés. De Kozma nem ivott, távol állt tőle a szittyózás” - emlékezett Varga. Utóbbit azért érdemes hangsúlyozni, mert 1970. áprilisi autóbalesetét követően felvetődött, hogy ittasan ütközött a 15-ös busszal a Honvéd és az Alkotmány utca sarkán. Ünnepelt sportolóként komoly tényezőnek számított a pesti társasági életben, az éjszakában, de neki nem kellett pia a bohémsághoz, vidámsághoz. 1969-ben szüneteltette pályafutását, sütkérezett a népszerűségben, de amellett a szakdolgozatára is készült a TF-en. Aztán edzésbe állt, az 1970-es Felszabadulási emlékversenyt megfázása miatt mégis kihagyta. Azért ott volt a szőnyeg mellett, majd hazafuvarozta edzőjét, Keresztes Lajost, s utána állítólag a Ruttkai Éva-Latinovits Zoltán színészpárhoz igyekezett egy húslevesre. Nem érkezett meg, mert figyelmen kívül hagyta a piros lámpát... Jellemzően maga feszítette ki a kocsija ajtaját, de aztán elájult, tíz bordája tört, többek között megsérült az egyik veséje, s ez vált végzetessé, hiszen kiderült, a másik nem működik. A baleset után barátai a Váci utcai lakásáról cipelték a kórházba az ágyát, hogy elférjen, de csak öt napig feküdt ott, több műtét sem tudta megmenteni. Előző év novemberében töltötte be a harmincat. Matura Mihály szakfelügyelőként csodálja Kozma Pici ellenállhatatlan akcióját FOTÓ: MTI/PETROVITS LÁSZLÓ ÁPOL VAGY ELTAKAR? Kozma István-emlékverseny: ifjú birkózóként akkor még úttörő korcsoportban többször indultam e viadalon a nyolcvanas évek elején. Természetesen hallottam a névadóról, de csak jóval később merült fel bennem, nem biztos, hogy a sportág egyetlen kétszeres olimpiai bajnokának emlékét egy hazai utánpótlás-esemény szolgálja a legjobban. Azóta még ez is megszűnt mint Kozma egykori klubja, a Vasas szakosztály-igazgatója, Bódi Jenő érdeklődésünkre elmondta, évek óta a piros-kékek szervezte diák országos bajnokság viselte a nehézsúlyú legenda nevét de idén a hazai szövetség elvette tőlük a rendezési jogot. Öszvérmegoldásként a hét végi Matura Mihály junior nemzetközi emlékverseny nehézsúlyú küzdelmeinekátkeresztelésével", illetve az Új köztemetőben található sírjának múlt pénteki megkoszorúzásával tisztelegtek sporttársai a negyven esztendeje, 1970. április 9-én elhunyt Kozma István előtt FEHÉR B Novák Miklós_____________________________________________ Vereckei Ákost senkinek sem kell bemutatni. Kétszeres olimpiai bajnok kajakos, ebő jelentős sikerét 1997-ben aratta, tagja volt a világ- és Európa-bajnok négyesnek, immár a tizennegyedik évet tapossa a nemzetközi élmezőnyben, túlzás nélkül a mai magyar sport egyik legnagyobb alakja. A rövid bemutatásnak egy labdarúgó, egy kézilabdázó, tehát egy csapatjátékos esetében elhagyhatatlan eleme, hogy melyik klub sportolója. Találós kérdésként feltehetnénk, hogy Vereckei melyik egyesületben versenyez - egyébként a Honvédban -, de a szurkolókat ez nem érdekli. Miként az sem, hogy Cseh László a Kőbánya SC-ben tempózik, Nemcsik Zsolt a Vasasban asszózik, vagy éppen Vörös Zsuzsa az Alba Volánban öttusázik. Az egyéni sportágakban ennek nincs jelentősége, ház a gyűjtőfogalom is azt mutatja, az egyén a fontos, nem a csapat. Mindezt azért hozzuk szóba, mert a közelmúltban a klasszis kajakos esete világított rá, hogy az olimpiai sportágakban még mindig rendezetlen a versenyzők, az edzők és az egyesületek viszonya. Nézzük a konkrét esetet! Vereckei a Honvéd sportolója, azonban nem a klub edzője, Kiss István irányításával, hanem részben önállóan, részben Sári Nándor útmutatásai alapján készül. Ez óhatatlanul konfliktushoz vezetett. Sári Nándor anyagi igénnyel fordult a Honvédhoz, amit Horváth Gábor szakosztály-igazgató (mellesleg szintén kétszeres olimpiai bajnok) elutasított, s az elszámolási vita beárnyékolja az edző és a versenyző kapcsolatát. Ki a hibás? A versenyző? Vereckei tapasztalt kajakos, aki többször bizonyított, pályafutása valószínűleg utolsó olimpiájára készülve kijár neki, hogy azzal az edzővel és csapattal dolgozzon, akiben, amelyikben a legjobban megbízik. Az edző? Érthető, hogy Sári Nándor, a pillanatnyilag első számú magyar sikersportág elismert mestere nem akar ingyen foglalkozni egy klasszis kajakossal. A szakosztályvezető? Joggal állítja, nem ő kérte fel Sárit Vereckei felkészítésére, a Honvédnak van saját edzője, miért fizetne másnak? Mindenkinek igaza van, ám a közös cél, hogy a sportoló a lehető legjobban készüljön fel a versenyekre, s a londoni olimpiára, mégis sérül. Mi a megoldás? Adódik, hogy Vereckei igazoljon át Sári klubjába. Ám lehet, hogy ezt sem ő, sem az egyesület nem akarja. Mégis kell egy közös bá- Magyar csapat is, egy közös csapat. Amely nemcsak Vereckeit és kajak-kenus társait, hanem valamennyi olimpikont felöleli. A magyar csapat. Amit a szlogenek szintjén, marketingfogásként már ismerünk, ám valódi tartalommal még mindig nem töltötték meg. Ismét egy kajakos példával hozakodhatunk elő. Peking után azt az edzőt illette meg az eredményességi prémium, aki az olimpiára kiutazott a versenyzővel. A szövetség vezetői érezték, hogy ez így nem igazságos, hiszen az adott eredményt legkevesebb négy év munkája alapján kell megítélni és elismerni, de írásban lefektetett igazságos elv hiányában csak kompenzálni tudtak. A mostani ciklusban már az induláskor tisztázták ezt a kérdést - logikusan, időarányosan jár a jutalom az edzőknek a versenyző eredménye után, aki tehát egy évig dolgozik egy adott sportolóval, az a teljes összeg egynegyedét kapja -, de ez csak a szövetségi szint. A teljes elosztási rendszer ezzel együtt ma is zűrzavaros. A magyar sportolók és edzőik hat csatornán keresztül juthatnak anyagi és természetbeni (edzőtábor, táplálkozás stb.) forrásokhoz. A Wesselényi közalapítványtól (Gerevich-ösztöndíj), a Magyar Olimpiai Bizottság Bay Béla-, illetve Életútprogramjától, a NUPI Héraklész, Csillag- és Patrónus-programjától, a szakszövetségektől, az egyesületektől és az egyéni szponzoroktól. Ez alapján aligha igényel magyarázatot az a közszájon forgó megállapítás, miszerint a sportolók, illetve a szövetségek nem feltétlenül az eredményeik alapján, hanem csúnya kifejezéssel élve, lobbipotenciáljuknak megfelelően jutnak pénzhez. Pedig egy olimpiai helyezés ugyanannyit ér, ha atléta vagy ha egy birkózó szerzi meg. A kiszivárgott hírek szerint az új kormánynak központosítási tervei vannak - azaz egyelőre csak lehetnek, de most nem ez a lényeg - a sport terén: az állami sportirányítást összevonják a Magyar Olimpiai Bizottsággal. Amit már csak azért is üdvözölhetünk, mert az apparátus így remélhetőleg karcsúbb, olcsóbb lesz. A központosítás ráférne a teljes ágazatra. Meg kell húzni azt a kört - sportolókra és edzőkre egyaránt -, kik lehetnek tagjai a magyar csapatnak. A jövedelmeket sem ördöngösség megállapítani. Az előző olimpián, illetve olimpiai ciklusban elért, eredményeket kell alapul venni, amit az új olimpiász világversenyein mutatott teljesítmény szerint lehet módosítani, az újonnan bekerülő fiataloknak pedig meg kell állapítani egy alapösszeget. A magyar csapat persze nem lehet pusztán anyagi kategória. Szellemi tartalommal is meg kell tölteni. Legyen rang, kitüntetés idetartozni. Hiszen a cél már közös is, nem pusztán egyéni példát mutatni a fiataloknak, hírünket vinni a nagy világban. Igen, ez így már-már idealista, s kissé didaktikus megközelítés. A szurkoló azonban így gondolkodik. S ha azt látja, hogy a versenyzőt, edzőt és sportvezetőt nem a közös cél vezérli, hanem a személyes érdek, akkor becsapva érzi magát. Innen már csak egy lépés, s a versenysport, különösen, ha egyéni, öncélúvá válik. Ám akkor a közönségnek, a közösségnek már nincs szüksége rá. K * KÖZGÉP A sportmelléklet megjelenését támogatta a KÖZGÉP Zrt.