Magyar Nemzet, 2011. június (74. évfolyam, 149-177. szám)

2011-06-27 / 174. szám

6Mafar tact • Vélemény 2?., *./.• Rovatvezető: Körmendy Zsuzsanna Lyukas focilabdát pumpálunk A Magyar Nemzeti Bank által folytatott monetáris politika a hazai jövedelem határon túli újraelosztására irányul . Hohns Imre H­ ajdan Riesz professzor úrtól Különleges bankis­meretek címen időtálló dolgokat hallgattunk a pi­acgazdaságokban működtetett jegybankokról. Szólt arról, hogy a jegybankok kialakulása hosszú gazdaságtörténeti folyamatok eredménye, a pro­fitorientált árutermelés általánossá válása (a ka­pitalizmus) hívta őket életre. Égető szükség volt az egyre nagyobb jelentőséggel bíró pénzforga­lom működésének szabályok közé szorítására. A jegybankok előtti korszakban egymást érték ugyanis a bankcsődök és visszaélések, amik tete­mes károkat okoztak, cégek ezreit tették tönkre. A jegybankot létrehozók az országok államfői (ak­koriban királyok) voltak. Az állam nevében ru­házták fel a bankok sorából kiemelt intézeteket különleges jogosítványokkal, mint a bankjegyek kibocsátásának kizárólagos joga. Más bankoktól egyúttal a jogot megvonták, így lettek a központi vagy jegybankok a bankok bankjai, a gazdaság ki­zárólagos pénzellátói. Kettős a feladatuk, egyrészt elegendő pénzt juttatni a gazdaságba, az egészsé­ges fejlődéshez, de vigyázni arra is, hogy a kijut­tatott pénztömeg nehogy inflációt okozzon. A jegybanki jogosítvány megszerzése hatal­mas kegy volt, mert kiemelt haszonnal járt. A hajdan magántulajdonban lévő jegybankok idő­vel azonban mégis szinte mindenütt kizárólagos vagy többségi állami tulajdonba kerültek. Az egészségesen szervezett pénzforgalom kiemelt állami érdek, ennek még a profitnövelési vágya­kat is alá kell rendelni, ezt fejezte ki az állami tu­lajdon. A jegybankok jellemzője továbbá, hogy pénzpolitikájukkal a kormányzati gazdaságpoli­tikát támogatják. Egyebek mellett azzal is, hogy részvényesüknek, az államnak teljes nyereségü­ket befizetik (adóként és osztalékként). Ha tevé­kenységük esetleg veszteséges, akkor ennek el­lentétele máshol jelentkezik állami bevételként. Ha a nagyon alacsony kamatok miatt lesz veszte­sége a jegybanknak, akkor az megtérül a cégek­nél, akik olcsó kölcsönöket kapnak és így több profitot termelnek, amiből több jut adóként az államnak is. A jegybankok elnevezése rendszerint utal az illető ország berendezkedésére. Az Osztrák-Ma­gyar Bank a Monarchiára, a Banque de France a francia etatizmust sugallta, mint ahogy a Deutsche Bundesbank a szövetségi berendezke­dést, a korábbi Reichsbank pedig a birodalmi struktúrát. Az 1924-ben megalapított Magyar Nemzeti Bank pedig leképezte az első világhábo­rú után területében lecsökkent és szinte kizáróla­gosan magyarok által lakott ország homogén jel­legét. A professzor úr által néhány évtizede tett megállapítások jórészt ma is igazak a világ orszá­gainak jegybankjaira, de hazai jegybankunk, a Magyar Nemzeti Bank a szabályok alól tartós ki­vételnek látszik. Kezdjük azzal, hogy a jegybankok általában mindenütt nyereséges tevékenységet folytatnak, bár valóban a nyereségmaximalizálás nem cél. A működtetés célja, hogy a gazdaság egésze a lehe­tő legvirágzóbb állapotba kerüljön. A jegybanki veszteség viszont soha nem cél, sőt nem is gya­korlat. Kivétel a Magyar Nemzeti Bank. Húszéves működésének kumulált veszteségei nélkül, amit az államnak kellett állnia, ma nem lenne gon­dunk az államadósságra vonatkozó 60 százalékos GDP-arányos küszöbértékkel. Riesz és más professzorok tanítása szerint a jegybank ellátja a gazdaságot kellő mennyiségű pénzzel. De nem az MNB. Az inkább kivon, tol­vajnyelven: „sterilizál”. Azt is részrehajló módon teszi. Elfogadja a kereskedelmi bankok (többsé­gükben külföldi tulajdonúak) kéthetes pénzeit jegybanki alapkamaton, miközben a hazai pénz­­tulajdonosok csak a kereskedelmi bankokban helyezhetnek el betéteket, ennél sokkal olcsób­ban, az inflációs szint alatt. A jegybank szakadat­lan hangoztatja, hogy inflációs célt követ már húsz éve, de a célt elérni még soha nem sikerült. Az inflációs célt az infláció feletti jóval magasabb kamatokkal kívánja elérni. Ez a politika azonban hidegen hagyja azokat, akik hazánkban az inflá­ciót gyártják. Ők nem forintban, hanem külföldi olcsó devizákban finanszírozzák magukat, a saját maguk által keltett inflációs hasznokat pedig de­vizaműveleteiken keresztül rendre kisöprik az országból. A magas kamatok ellenben minden forintban ügyködőt sújtanak (betétest és hitelest egyaránt), akik viszont vétlenek az inflációgyár­tásban (a hazai mikro-, kis- és középvállalkozá­sok, valamint a háztartások). A jegybanki tör­vényben a pénzérték védelme ugyan központi kérdés, a cég mégis rendre a forint ellen lobbizik (néha pénzügyminiszter és bankelnök együtt). Hallani sem akar arról, hogy stabil forint mellett csökkenthető lenne az infláció. Erre a példát több környező ország szolgáltatta. Ez is érthető jegy­banki szemszögből, hiszen a gigászira duzzasz­tott devizatartalékok leértékelődnének és a mér­legben még több lenne a veszteség. A nagy összegű tartalékok azonban nagy sze­mélyes lehetőségeket rejtenek. Azok időleges ki­helyezése (szinte hozam nélkül) nagy szívesség, amit a partnerek rendre meg is hálálnak. Jegy­bankelnökeinket időnként az aktuális pénzügy­­miniszterrel együtt álompárosnak nevezik, néha „csak” a földkerekség legjobb jegybankárának (a papír sokat kibír). Az nem számít, hogy a deviza­­tartalékok forrása jórészt az állam által felvett hi­telekből származik, amikért sokszoros kamato­kat fizet a közös kassza. Érte nem szól a harang. Mára bizonyossá vált, hogy a jegybank ná­lunk nem támogatja a kormányzat gazdaságpoli­tikáját, amennyiben az a hazai (nemzeti) célok és érdekek koordináta-rendszerében van megfogal­mazva, sőt mindent megtesz annak megakadá­lyozására. Ha a kormány gazdaságpolitikai sa­rokpontjai sem hazai érdekek által vezéreltek, akkor viszont mindig összhang alakult ki a kor­mány és a jegybank között. Jegybanki szó nem esett inflációs célkövetés okán arról, hogy 1994- ről 1995-re több mint tíz százalékkal nőtt az inf­láció, ezzel szemben a kamatok is az egekbe emelkedtek. Az is elkerülte a jegybank figyelmét, hogy a gazdaság zaklatott, válságos állapotában minden józan jegybank olcsó pénzzel segítette a kilábalást, infláció alatti kamatokkal. Azért, hogy ez véletlenül se következhessen be, emelte ná­lunk a jegybank 2008 őszén ismét rekordszintre a vezető kamatlábat, valamint azért köszöntötte a belépő polgári kormányzatot ismét kamateme­lő ciklussal. Húsz év tapasztalata alapján a napnál világo­sabb, hogy nálunk a jegybank nem a hazai érde­kek által kijelölt koordináta-rendszerben műkö­dik. Jegybankká történt újraalakulása óta műkö­dését olyan szabályok között folytatja, amik az intézménynek kvázi területen kívüliséget, mű­ködtető vezetőinek pedig a vezető diplomaták­hoz sem hasonlítható immunitást biztosítanak. A jegybank által folytatott monetáris politika nem a gazdaság eredményes működéséhez szük­séges optimális pénztömeg biztosítására, hanem a hazai jövedelem határon túli újraelosztására irányul. A gazdaság valódi eredményességének eléréséhez szükséges jegybanki mozgástér meg­teremtése továbbra is hiányzik. A gazdaság fel­lendítésére irányuló erőfeszítések egy lyukas fo­cilabda pumpálásához hasonlíthatók. Mennél in­kább pumpáljuk, annál több levegő illan el a lyu­kon. Az ilyen lyukas focilabdával nem lehet iga­zán focizni, csak úgy, mint egy rongylabdával, és nem a bajnokságban, ahol mások keményre fújt focit rugdosnak. A szerző közgazdász KÁROLYI ANDRÁS RAJZA' «Ka®* Európa, hová tetted a keresztségedet?­ ­ Czakó Gábor gy éve Európa-szerte hadjárat folyik Magyaror­szág ellen, mert értékelvű közösségi sajtót akar, sőt, új alaptörvénye Himnuszának első sorát vá­lasztotta mottójául: Isten, áldd meg a magyart! Ugyanakkor hitet tett a család mellett. Az EU kötelezte az eladósodott Görögországot, hogy adja el közjavait, így fizessen a hitelező ban­koknak, csak koldusbotját tarthatja meg. Ezen­közben hazánk megadóztatta a multikat, adósság­csökkentő meg vagyonvisszaszerző lépéseket tett. Az EU felszólította Magyarországot, hogy ál­lítsa le életvédő­ abortuszellenes plakátkampá­nyát. A bűnös falragaszon egy magzat látható és ez a mondat: „Azt is megértem, ha nem vagy kész rám, de inkább adj örökbe, hadd éljek.” Magyarországot sokan csodálják, utánozzák, mások naponta lökdösik az EU szégyenpadjára. Európának hajdan három talpköve volt. Első a kereszténység - az országok és az ural­kodók versengtek azon, hogy melyikük a legke­resztényibb. A kereszténységből fejlődött ki a személy, a szabadság, a magántulajdon és a fejlő­dés gondolata a filozófiával meg a technikai elkö­telezettségű tudománnyal együtt. A világ egyéb - tiszteletre méltó - nagy vallásai ilyesmiknek megengedői nem voltak, még kevésbé ihletői. Ezért a többi - nem keresztény - égtáj története és fejlődése merőben eltér az európaitól. Második az Ázsia és Afrika kincseiből kifejlő­dött, görög-római elemeket ötvöző földközi-ten­geri kultúra. Harmadik a sokféle bevándorolt, keveredett és leszármazott nemzet, a maga rengeteg nyelvé­vel, szivárványos kultúrájával, országaival, állan­dó, egymást serkentő versengésével. A gazdaságkor egyre gyorsuló örvénylése mind­három szegletkövet kimosta. A kereszténység visszaszorult Európában, már az alaptörvényében sem utalnak rá. Folya­matos pergőtűz alatt tartják az egyházat, a ke­resztény jelképeket, világszemléletet. Az emberi személy: Isten barátja, fia, Krisztus társörököse (Róm 8,13 skk.) helyébe a barbi, a fogyasztói hü­lye lépett, akinek fogalma sincsen a térség szelle­méről, az antik és nemzeti kincseiről, történel­méről, saját feladatairól. Hetyke tudatlansággal viseli az Antikrisztus jelét, és „állandóan emelke­dő életszínvonala” reményében lelkesen rombol­ja a bolygó életfenntartó rendjét, önmagát, sze­mélyes léte tartópilléreit, nemzetét, családját, is­teni, személyes, sőt, biológiai identitását. A magánállamok, azaz a nemzetközi bankok és világcégek elragadták a nemzetek anyagi és tu­­dásvagyonát, a találmányokat, ellenőrzésük alá vonták az oktatást, a tömegtájékoztatást, a köz­beszéd témáit. A szellemi élet intellektuálissá sorvadt, a művészet kereskedelmi szabványok kiszolgálója lett. Az államok jobb sorsra érdemes vezetői a demokrácia nevű méregdrága cirkusz­ban dögönyözik egymást, miközben a magánál­lamok uraira és vállalkozásaikra a gazdaságkor évszázadaiban kitalált demokratikus, emberi jo­gi és egyéb hangzatos szabályok, kötelezettségek a legcsekélyebb mértékben sem vonatkoznak. Az emberiség nem is tudja, hogy kik a tulajdonosai. A civilizáció a szabadságot megfosztotta lényegé­től, azaz szellemi tartalmától. Merőben anyagivá tette, és szorosan fogja a gyeplőt pénzzel, véle­ményterrorral, sőt, a zsebtelefonok, világhálós „közösségi levelező rendszerek” jóvoltából a szó szoros értelmében pórázon tart szinte minden­kit: méterre pontosan tudja, ki, hol tartózkodik, és kivel, miről gondolkodik. „...minden ország támasza, talpköve / A tiszta er­kölcs, melly ha megvész, / Róma ledűl, s rabigá­ba görbéd” - írta hajdan Berzsenyi Dániel az öröknek vélt receptet, melyet Európa visszájára fordított, mint Csi Jen, a minok királya, aki meg­büntette a jót, hogy elterjedjen a gonosz. Ma­gyarország viszont élni akar. Kirántotta a fejét a hurokból - ez a bűne. Az EU bárán halad választott végzete felé. A szellemi erők útja bezárva. Az antikrisztusi ígé­retek hamissága kiderült: a gazdasági növeke­désnek vége, a föld állja útját. Az államok mind szegényebbek, egyre kevésbé bírják a jóléti, nyugdíj-, egészségügyi, rettegésfenntartó és egyéb költségeket, hiszen végzetesen eladósod­tak. A magánállamok könyörtelen hitelezők. Leglátványosabb az europid civilizáció zászlós­hajójának merülése: az Egyesült Államok adós­sága elérte GDP-je szintjét. A népesedési válság szívja befelé más kultúrák népeit, különösen az iszlám világból, melyek el fogják nyelni az itteni fogyatkozó, koravén, mégis serdületlen, kultú­rálatlan új nemzedékeket, melyek már családot sem mernek alapítani. Sorsa meg van írva, de nem olvassa. Ez az Eu­tanázia. Európa, hová tetted a keresztségedet? - kér­dezzük Boldog János Pál szavaival. A szerző író publiciszt@magyarnemzet.hu

Next