Magyar Nemzet, 2014. augusztus (77. évfolyam, 208-236. szám)

2014-08-19 / 226. szám

Magyar leixer. * Vélemény 2014. augusztus 19., kedd Hiányzik Európa egységes hangja Miért ne lehetne a kontinensnek a saját érdekeinket kifejező politikája?­ ­ T­­óránt Károly kétezres évek eleje még a nagy reménység ideje volt, ekkor vezette be az unió az egységes pénzt, az eurót, és ekkor határozták el egy konvent ösz­­szehívását azzal a szándékkal, hogy a gyülekezet alkotmányt dolgoz ki Európa számára. Valéry Giscard d’Estaing, az Európai Konvent elnöke külön súlyt fektetett az egységes külpolitikára, az unió nemzetközi ügyekben tanúsítandó közös hangjára. De még mielőtt a később elutasított eu­rópai alkotmányt a konvent tető alá hozta volna, megkezdődött az Irak elleni háború, amely éle­sen megosztotta az unió országait: Németország és Franciaország határozottan ellenezte, Anglia és Lengyelország támogatta. Ez az ellentét megis­métlődött a NATO keleti bővítésének tárgyalása­kor 2008-ban, amikor Franciaország és Német­ország megakadályozta, hogy a szervezet meg­hívja tagjai közé Ukrajnát és Grúziát. Most, 2014- ben, az ukrán válsággal kapcsolatban a helyzet ugyanaz: Németország, Franciaország és Olasz­ország mérsékelt hangot üt meg, míg Nagy-Bri­­tannia és Lengyelország az Oroszország elleni szankciók kiterjesztésének a híve. Egységes hangot csak az európai sajtóban ta­lálni, amely különösen a maláj gép lelövése után teljesen átvette az amerikai álláspontot annak ellenére, hogy a szankciók bevezetése, ami ti­zenötször nagyobb terhet jelent Európának, mint Amerikának, nekünk nem érdekünk. Ki­vétel csak kevés akad. Ilyen kivétel Gabor Steingart, a Handelsblatt, Németország vezető pénzügyi lapjának kiadója, aki az első világhá­ború kitörését övező háborús lázra utalva rá­mutat, hogy az ukrán konfliktussal kapcsolat­ban megint szellemi mobilizáció zajlik, és idézi a Der Tagesspiegelt: „legyen vége a beszéd­nek!”, a Frankfurter Allgemeine Zeitungot: „erőt kell mutatni”, a Süddeutsche Zeitungot: „most vagy soha”, valamint a Der Spiegelt: „le­gyen vége a gyávaságnak”. A vádaskodások tömegében a tények elhomá­lyosulnak. „Ez az egész a Krím orosz elfoglalásá­val kezdődött, vagy inkább azzal, hogy a Nyugat destabilizálta Ukrajnát? Oroszország akar nyugat felé terjeszkedni, vagy a NATO keletre? Vagy ta­lán két világhatalom találkozott éjfélkor egy kapu alatt, hasonló szándékot fontolgatva egy védtelen harmadik irányában, aki most a keletkezett káo­szért a polgárháború első fázisával fizet?” - teszi fel a kérdést Gabor Steingart. „Az eszkaláció po­litikája Európa számára súlyos céltévesztés. Amikor Hillary Clinton Putyint Hitlerhez hason­lítja, reális célt követ, mert a republikánus érzel­mű választókat akarja megszólítani, olyan embe­reket, akiknek talán útlevelük sincs, és az egyet­len külföldi, akinek a nevét ismerik, Hitler. De mi, németek, Oroszország szomszédjai, akik az energiát onnan vásároljuk, és nekik adunk el ezt­­azt, nem engedhetjük meg, hogy Oroszországot az amerikai Tea Party szemüvegén keresztül néz­zük” - írja a szerző. Azt is felidézi, hogy amikor a berlini fal épült, mindenki szankciókért kiáltott. Willy Brandt, Nyugat-Berlin akkori polgármeste­re azonban nem akarta, hogy a németek helyze­tét még szankciókkal is tovább rontsák. Reálpoli­tikus volt, és tárgyalásokkal rövidesen el is érte, hogy a nyugat-berliniek számára a fal „átjárha­tó” legyen. Henry Kissinger is reálpolitikus volt. Úttörő szerepet játszott az enyhülés politikájának kidol­gozásában, az atomfegyverkezési verseny megál­lításában, a vietnami háború befejezésében. Most azt írja a Washington Postban: „az Ukraj­náról szóló közbeszéd a konfrontációról szól. De tudjuk-e, merre megyünk? Életemben már négy háborút értem meg, ami nagy lelkesedéssel és tö­megtámogatással kezdődött, és egyik esetben sem tudtuk, hogy mi lesz a vége. Három alka­lommal egyoldalúan visszavonultunk. A politika próbája nem az, hogy hogyan kezdjünk el vala­mit, hanem az, hogy hogyan fejezzük be.” Kissinger szerint Ukrajna az orosz történelem szerves része, hiszen az ország története a Kijevi Russzal kezdődött, és ezt a Nyugatnak figyelem­be kell vennie, Ukrajna legyen híd a Nyugat és a Kelet között, nem pedig valamelyikük előretolt bástyája. De hallgatnak-e egyáltalán a veterán ameri­kai politikusra? A The New York Times nemrég közölt egy cikket arról, hogy Kentucky állam re­publikánus szenátora, Rand Paul, már a 2016-os elnökválasztásra készülve, beszédet tartott poli­tikájáról. Az első kérdés, amit a beszéd után fel­tettek neki, hogy vajon támogatna-e egy Irán el­leni támadást, ha biztosan tudná, hogy Iránnak atomfegyvere van. Paul a republikánusoknak azt a fiatalabb garnitúráját képviseli, amelyik húzódozik a katonai beavatkozásoktól, és jól ér­zékeli, hogy az amerikaiak belefáradtak az állan­dó háborúzásba. De hiába képviseli esetleg Rand Paul az amerikaiak többségének véleményét, ha pártjának radikális szárnya és a média számot­tevő része mérsékelt külpolitikai nézetei miatt támadja őt. A támadók között vannak az Izraelt támogató csoportok, a neoliberális kutatóintézetek, a Bush-adminisztráció veteránjai és olyan, Ameri­kában széleskörűen olvasott lapok, mint a The Weekly Standard, a National Review és a Wall Street Journal - írja a The New York Times -, ezek mögött olyan emberek állnak, akiknek je­lentős hatásuk van kampányfinanszírozó pénz­ügyi körökre. És valóban, a keményvonalasok közé tartozik Dick Cheney korábbi elnökhelyet­tes, Sarah Palin, a Tea Party egyik vezére, aki az Oroszországgal való háborút sem zárja ki, Do­nald Rumsfeld volt hadügyminiszter és helyette­se, Paul Wolfowitz, továbbá William Kristol, a neokon média zászlóshajójának számító The Weekly Standard főszerkesztője. Hozzájuk lehet sorolni még Robert Kagan történészt, újságírót és feleségét, Victoria Nulandot, aki külügyi ál­lamtitkárként szinte hetente járt Kijevbe a Majdan tüntetőit biztatni, továbbá Charles Krauthammer újságírót, az unipoláris világ apo­­logétáját, akinek a The Weekly Standardben he­tente megjelenő írásait négyszáz újság veszi át. Nézeteiket jól kifejezi Kristolnak ez a monda­ta: „Mi tudjuk, hogy 233 éve Amerika páratlan jótevője a világnak, tudjuk, hogy mienk a legjobb hadsereg, amit a világ valaha is ismert, és hogy a világ biztonságosabb hely, ha Amerikát szövetsé­gesei bizalma övezi, míg ellenségei félnek tőle, és respektálják.” Krauthammer szerint a világ a globalizáció ellenére megmaradt hobbesi álla­potban, vagyis amelyben nemzetek küzdenek nemzetek ellen a hatalomért. Igazán azt akarjuk, hogy egy kipróbálatlan multipoláris világ jöjjön létre? - teszi fel a kérdést, és választ is ad rá: ter­mészetesen nem akarjuk, maradjon az egypólu­sú világ Amerika vezetésével. Ma ezek a nézetek uralják az amerikai politi­kát, és e nézeteket rákényszerítik Európára is, akár akarjuk, akár nem. Egyes amerikai körök máris kifejezték rosszallásukat és türelmetlensé­güket, hogy Európa nem túl lelkes az Oroszor­szág elleni szankciók kiterjesztésében. De miért lennénk lelkesek, ha egyszer nem érdekünk? Mi­ért ne lehetne a saját érdekeinket kifejező politi­kánk? Valószínűleg azért nem, mert Amerika nem venne túlságosan jó néven egy önálló euró­pai külpolitikát, és nem is tudnánk nagyon alátá­masztani, ugyanis a külpolitikai súlyt - tetszik, nem tetszik - a katonai képességek határozzák meg, és ebben az unió rosszul áll. Miközben az Egyesült Államok és az Európai Unió GDP-je megközelítőleg azonos, Amerika majdnem há­romszor annyit, a GDP 4,7 százalékát költi kato­nai kiadásokra, míg az uniós átlag alig éri el az 1,6 százalékot. Az Egyesült Államoknak tíz repü­­lőgép-anyahajója van, az Európai Uniónak ösz­­szesen négy. Rombolókból Amerikának 60, Eu­rópának 15, atom-tengeralattjáróból 71:21 az arány, és hasonlóan lehetne folytatni a sort. A számok jól mutatják Európa alárendeltségét az Egyesült Államoknak. Igaz ugyan, hogy Európá­nak nincs is szüksége ezekre a fegyverekre, de emiatt az Egyesült Államok gyámolítottja marad, és nem tud például a saját érdekeinek megfelelő keleti politikát folytatni, de e téren egyes orszá­gok önállósodási törekvése azonnal fel is kelti az Egyesült Államok gyanúját. 1998-ban Franciaország és Anglia integrált európai katonai erő felállítását kezdeményezte. Madeleine Albright akkori amerikai külügymi­niszter kifejezte örömét az európai integráció el­mélyülése felett, de rögtön hozzátette, hogy be kell tartani a 3D elvét. 1. Nem megkettőzni a NATO-ban már létező struktúrákat (no duplication). 2. Nem diszkriminálni azokat a NATO-tagokat, amelyek nem tagjai az uniónak (no discrimination). 3. Nem felszámolni a transzatlanti kapcsolatokat (no decoupling). Ha ezeket az elveket Európa betartja, semmire sem megy az önálló katonai erővel. 2012-ben tizenegy ország, Anglia kivételével valamennyi nagyobb uniós tagállam egy nyilat­kozatban közös európai hadsereg felállítását kez­deményezte. Az ötletet mind az angolok, mind az amerikaiak hevesen ellenezték. Európa katonai önállóságában az Egyesült Államok ellenérde­kelt, nem akarja, hogy Európa egy multipoláris világ önálló szereplője legyen. Ha ezen változtatni akarunk, akkor - ahogy arra Gabor­ Steingart is utalt - a szellemi harccal kell kezdenünk: először magunkat, azután máso­kat is meg kell győznünk arról, hogy Európának lehet önálló, a saját érdekeit kifejező külpolitiká­ja. E célra van is egy intézmény, az Európai Unió Biztonságpolitikai Kutatóintézete, és ott időről időre meg is jelennek az európai érdekeket tük­röző tanulmányok. Ilyen például Álvaro de Vasconcelosnak, az intézet volt igazgatójának írá­sa, amelyben multipoláris világról és az Oroszor­szággal való kölcsönös érdekeken alapuló együtt­működésről értekezik. Ezek a gondolatok azon­ban mégsem jelennek meg átütő erővel az euró­pai médiában, amely - ki tudja, miért - szinte ki­zárólag az amerikaiak, közülük is a külpolitikai héják felfogása szerint jeleníti meg az eseménye­ket. El kellene érnünk, hogy az európai média az európaiaké legyen, és alapvetően európai érde­keket fejezzen ki. Ha idáig eljutunk, akkor talán arra is remény lesz, hogy a jelenlegi többszóla­­múságot egységes hanggá változtassuk, leg­alábbis a keleti politika tekintetében. A szerző közgazdász SZABÓ JÁNOS RAJZA ! ♦ Halat vagy hálót ! Jeszenszky Zsófia____________________________________________________________ M­ icsoda meddő dühöngések! Mint akik örökké bokszzsákot püfölnek, de eszükbe nem jutna, hogy a ringbe szemtől szembe is be lehet állni, nem csak kívülről acsarkodni, to­­porzékolni. Az olvasók közben meg alig leplezhető­en ásí­­toznak. Unják az elvakultságot, mert nem a holdról pottyantak Magyar­­országra. A miskolci esetet nem ismerő olvasónak a balliberális ellenzék azt su­gallja, hogy szegény putris cigányoknak azért kellett földönfutókká vál­niuk, mert a düledező viskókat a helyi fideszes önkormányzat ripsz-ropsz lebuldózerolta, a cigányok meg mehettek világgá isten hírével. Rajtunk tehát ismét a nagy testvér szeme. Rettenetes állapotok voltak az életveszélyes putrik körül, régóta bűn vert tanyát a miskolci cigány telepen. Most a gettóból kiszabadult cigány családok pénzt vagy lakást kaptak emberhez méltó élet elkezdéséhez. Mi itt a baj? - kérdezhetné végtelen nyugalmával a putrik helyére fólia­sátrakat megálmodó Bogdán László, Cserdi rátermett és szorgalmas cigány polgármestere. Bogdán negyedik éve tanítja halászni a kétkezi munkától el­szokott magyar és cigány földijeit. A Cserdi csodáról szóló riportfilmbe ép­pen akkor kapcsolódtam be, amikor a szigorú faluvezető kiszedette a ha­nyagul dugványozott krumplit, egyenként, kézzel, mert a kapa felsértené a köz terményét. Meg is dorgálta a közmunkát végző asszonyokat ezért, akik a feddő szavakban semmi kivetnivalót nem találtak A villogó szemű, mo­­kány férfiember tízszer is elmondhatja, ne úgy csináld, nem jó, emberei munkafanatizmusának hatására azonnal korrigálnak. Mert annak kell ne­vezni, amit a riportfilmben láttunk: munkafanatizmusnak. Aminek egyik eredője nyilván az iszonyú gyermekkori nyomor, amelyben fel kellett nőnie: a korai élmények mindig mély gyökeret eresztenek, felnőttként a munka lett a jótékony kapaszkodó. Másik eredője a később életcéllá növesztett erős hi­te, hiszen ahogy vallja: neki nincs más választása, mert a Jóisten ezt a fel­adatot adta neki, ezt kell csinálnia. Katolikus, magát magyarnak és cigány­nak valló hívő emberként a szabadelvűséggel nem tud mit kezdeni. A tízpa­rancsolat hetedik és tizedik passzusát megszegőkkel pedig nem is akar elné­ző lenni. Mi az, hogy megélhetési bűnözés? Ki találta ki ezt a sületlenséget? Szabad a gazda? A szabadmadaras Kuncze volt az elkövető. A faluvezető cigány polgármester az isten háta mögötti kietlen világ­ban megtanulja az internetről a fóliázást, speciális öntözőrendszert talál ki buzgóságból. Csoda-e a közel húsz tonna szétosztani való krumpli, pap­rika, paradicsom, a maguk építette fürdőszobás házak vagy közös nyara­lójuk a Balatonon? A roma polgármester nem érti, miért támadják a köz­munkát. Itt álljunk meg egy szusszanásra, mert kimondta dicsérőteg azt, amit mások szitokszóként emlegetnek, vagyis hogy a közmunka jó és be­vált. Nem mindenki örült a szavainak. Kétfelől is támadják, pedig két fronton nem jó harcolni, kétirányú ellenállás egyszerre sok. Itt vannak ugye ezek az egymással küzdő kormányváltók, akiknél a közmunka szó­tól a gyűlölet egyszerű kedélyállapotként jelentkezik. A másik front a réz­kakas karakterjeggyel kérkedő kastélyok tagbaszakadt urai mint „elnyo­mott kisebbség”, akik a közmunka hallatán azonnal elhallgattatták a tisz­ta és igaz mondatokat. Talán ha a földmunkát is távirányítani lehet majd egyszer. A krump­liföld közepén, egy Merciben elnyúlva gombot nyomogatni, oszt’hallgat­ni, ahogy nődögél a termés. Előbújnak akkor aranyozott bútoraik közül a szolidáris kastélylakók, egyet se búsulj, testvér! A szerző újságíró

Next