Magyar Nemzet, 2015. január (78. évfolyam, 1-26. szám)
2015-01-14 / 11. szám
Kultúra 2015. január 14., szerda Képpraxisok, képkalandok A fotó és a festészet viszonya, valamint a kép határainak feszegetése áll a Műcsarnok kiállításának középpontjában A valóság megörökítéséért folyó harcban festők és fotóművészek között már fegyvernyugvás honol - talán mert akad közös ellenség is a digitális képrögzítés zabolátlan demokratizmusában. Ezért aztán a „mi a kép” egyébként is mindig aktuális kérdése mostanság újabb irányok felé ágazik el. Tetten érhető ez a törekvés a Műcsarnok Képpraxisok nevet viselő hármas kiállításán is, hiszen a rendezői szándék értelmében Hegedűs 2 László, Lévay Jenő és Váli Dezső közös tárlatán - a kísérőfüzet szavait kölcsönvéve - a képcsinálás végtelen lehetőségei tárulnak fel. Szathmáry István PRI________ Talán nem árt kicsit azért szűkebbre venni a felvezető szövegben jelzett közös halmazt: a végtelen helyett mégiscsak a technikai lehetőségek által behatárolt lehetőségekről (is) szól ez a tripla tárlat. Különösen érvényes ez Hegedűs 2 László és Lévay Jenő esetében, amikor is nyomon követhető az alkotók praxisában az a törekvés, ahogy a képrögzítő-képalkotó vagy éppen sokszorosító technológiákat a művészi felfedezés és kísérletezés szolgálatába állítják. Legyen szó fénymásolóról, hologramról vagy a digitális fotómanipulációról. Ez utóbbi hangsúlyosan van jelen Hegedűs 2 munkáiban, akinél a kép mint történetszervező keret mintha egyfajta metafizikai szorongás színpadként jelenne meg, és a múlandóságra, az eltűnés módozataira hívná fel a figyelmet. Eltűnnek, elhalványodnak a popkultúra mára már klasszikussá érett ikonjai - Marilyn Monroe és Elvis Presley arcai - a tévét formázó fakeretben, térhatású fotóin a játszadozó gyerekek mögött mindig mintha épp készülődne valami fenyegető esemény. A térmélység és a dimenzióval való játék miatt Hegedűs 2 esetében a digitális szobrász kifejezés sem tűnik túlzónak. Hegedűs 2 egy archív, menyasszonyt ábrázoló, kopottas műtermi fotó többszöri újraértelmezésével, rongálásával és manipulálásával is mintha azt a megfoghatatlan határponton keresné, amin innen még a kép és a felismerhető identitás van, és amin túl már a feledés és a visszafordíthatatlan arcvesztés. Az alkotónak a megfoghatatlan fenyegetést sikerült tetten érnie azon a fotósorozaton is, amely egy pihenő vidéki cirkusz életét dokumentálja. A már eleve hideglelősen túlzó, giccses színek és a kopottas hétköznapiság ellentéte köszön vissza a fotókon. Az eltűnés, a felismerhetőség határai Váli György festészete kapcsán is joggal hozhatók szóba. Az egyik legjelentősebb magyar kortárs alkotó teremtette zárt világok - jelesül a műterem mint helyszín - mélységének felmérése és láttatása az életmű visszatérő kihívása és tétje. Mintha csak egy gomolygó ősködben próbálnánk észlelni és értelmezni a formákat: a műterem kevés tárgyi eleme - az asztal, szék, vagy éppen egy váza - úgy ködlenek elő. Ebben a végtelenül puritán térben a formák szűkösségében a színek szerepe is hatalmasra duzzad, ám Váli munkáinak egyik csodája éppen az, hogy képei szinte „színtelen” lakóságukban is élettel teltek és elevenek. A szakrális tér - ez esetben egy zsidó temető emlékképei - is a belső világteremtés „ürügyévé” válik. Válit mintha nem a sírok egyébként a szemet vonzó mintavilága fogná meg, hanem a végső nyughely mint objektum és a tekintetet vezető tárgyi elem és mértani forma foglalkoztatná. A tárlaton a temetőről készült eredeti fotók adnak lehetőséget az ihletforrásul szolgáló valós és a megvalósult fikciós temetőképek összevetésére. A munkáiban végtelenül lecsupaszított, visszafogott színekkel kibomló már-már absztrakt egyszerűséggel szemben Váli kimondottan bőbeszédűen dokumentálja élete eseményeit, ennek nyomai a kiállításon is helyet kaptak. A befelé forduló, intim belső térben alkotó és azt megörökítő művész „szigorúbb” arcára is történik utalás, a tárlaton ugyanis helyet kapott az a fűrészgép is, amivel az általa sikerületlennek gondolt munkáit végleg megsemmisíti. A számítógépes képmanipuláció, a ciklikusság és a használati tárgyakból továbbgondolt installációk határozzák meg a kiállításon harmadikként szereplő Lévay Jenő munkáit. Fotómontázsain párbeszédbe lép az épített környezet - a tipikus budapesti homlokzatok formavilága - és a természet derűs nyugalma. Lévay munkáin keresztül a grafikus képmanipuláció és a sokszorosító eljárások történeti fejlődése is nyomon követhető, s az is, ahogy a korai videografikákkal, fénymásolóval, táblamásolóval, majd a későbbi harmonográffal készített képek megtervezett véletlen helyzeteket rögzítenek. Hegedűs 2 László installációiban a tér tényleg élmény, de a játék könnyen komollyá válhat fotó: hegedűs Márta Képzeletbeli világok Fődíjas kiállítás a Kaposvári Egyetem fotográfia szakos hallgatóitól A budapesti Mono Art & Design galériában a Kaposvári Egyetem frissen végzett és még tanuló fotográfia szakos hallgatóinak munkájából nyílt kiállítás. A Beavatkozások / Interventions című tárlat a tavalyi pozsonyi OFF Festivalon elnyerte a fődíjat. Különböző képi világok, technikák jellemzik ezeket az alkotásokat, a társadalmi minták, helyzetek, definíciók megkérdőjelezése viszont összeköti őket. LÁTHATÁS | Makrai Sonja_______________ A Kossuth Lajos utca bezárt üzlethelyiségei az utóbbi pár hónapban kezdenek új életre kelni. A tavalyi Design-héthez kapcsolódva nyitt meg a Nubu divatmárka vezető tervezője, Garant Judit és férje, Peleskey Ákos, az ArtPlace fesztiváligazgatója vezetésével a Mono Art & Design, amely egyszerre funkcionál galériaként, dizájnboltként és belvárosi concept store-ként. A dizájn mellett különös figyelmet kap a képzőművészet is: bemutatkozási lehetőséget biztosítanak olyan alkotóknak, akik a közelmúltban diplomáztak, ugyanakkor már elindultak a pályán, s helyet adnak a már ismert alkotók önálló és csoportos kiállításának is. Ennek fényében nyitt meg január elején a kaposvári fotográfia szakos hallgatók munkáiból összeálló Beavatkozások / Interventions című tárlat, amelynek installációját az Architecture Uncomfortable Workshop csapata építette fel, így tökéletesen illeszkedik a bolt enteriőrjéhez. A kiállított munkák a tájról, a portréról, az emlékekről, a személyes történetekről, a kurátori munkáról alkotott elképzeléseinket, a megfigyelő és a megfigyelt, az egyén és a közösség, az intimitás és a nyilvánosság viszonyát fordítják ki, definiálják újra. Érdekes kísérlet Bíró Dávid munkája, az In Persona. A művész a sziluettek és a személyiség közötti kapcsolatot kutatta, gyerekeket kért meg arra, hogy kisfilmes képkockára exponált felületre rajzolják meg az általuk elképzelt arcot. A látogató nemcsak levetítheti ezeket a műveket, de a saját portréját is elkészítheti. Regős Benedek, ahogy megfogalmazza, társszerzőként tekint a látogatóra, aki kurátorrá léphet elő. Egy privát képekből álló kötegből kiválasztott, de értéktelennek minősített fotográfiákat azonnal megsemmisíthet. De hát nem így teszünk most már nap mint nap, a telefonunkkal elkészített képekkel? Dobokay Máté projektjében furcsamód a technika és a táj kapcsolódik össze, az elképzelt válik valósággá. A Foltok sorozatban Dobokay nem létező tájakat kreál kemogram eljárással, az instant filmek kémiai eljárásának megszakításával. Magányos hegyek, kietlen vidékek elevenednek meg, mintha a festői szépségű skót felföldön járnánk. Az emlékek, a személyes történetek kérdésével foglalkozik Szántói Lilla, vizuális naplóval próbálta meg a testvére és közte kialakult fizikai valóságot felülírni. Törékeny szépségű, novellisztikus képi szekvenciák sorozata jött létre. A közösségi oldalak által létrejövő megosztáskényszer személyiségekre gyakorolt hatása inspirálta Rignová Esztert, aki a személyesség és a nyilvánosság közötti határok elmosódását állította munkája középpontjába. Véletlenszerűen kiragadott, az intimitás határát súroló felhasználói státusokhoz készítette el minimalista képi metaforáit. (Beavatkozások / Interventions. A Kaposvári Egyetem fotográfia szakos hallgatóinak csoportos kiállítása. Mono Art & Design, január 28-ig.) Nem csak vetíthetünk, Regős Benedek társszerzőjévé is előléphetünk fotó: béres attila KÉPERNYŐ Az ember bolygója, a túlélés lehetősége , FICSOR BF.NF.nFK________________________________________________ S zomorú közhely, hogy az ember feléli a bolygóját. A metódus jól ismert, akárcsak a konkvisztádorok a bennszülötteket, meghódítjuk, leigázzuk, kiszipolyozzuk, és elpusztítjuk a Földet. Az ember ebben a kontextusban igazi szörnyetegként jelenik meg, amely mindig többet akar, mint amennyit megkaphat. A felhőkarcolók árnyékában az őserdők megmentéséért kampányoló aktivisták szlogenjei kétséget sem hagynak a felől, hogy ha nem teszünk valamit, hátralévő időnk a bolygón órákban mérhető. A mérhetetlen pusztítás és a ránk váró szomorú vég mellett így talán figyelemre sem méltatjuk az embert, aki megtanult együtt élni a környezetével. Aki elfogadta a játékszabályokat, és idomult a természethez. Aki elveszi, amire szüksége van, de ezzel nem borítja fel az érzékeny egyensúlyt. Ezekről az emberekről, és rajtuk keresztül a (természeti) létezés lehetőségeiről szól a BBC Human Planet (Az ember bolygója) című nyolcrészes sorozata, amely péntekenként fut az M1-en. Ha egyetlen szóval akarjuk összefoglalni a dokumentumsorozatot, akkor a túlélés lenne a legmegfelelőbb. A nyolc rész mintegy hetven helyszínén felvett negyven történet mindegyike az ember hihetetlen erejéről mesél. Arról az erőről, amire a túléléshez van szüksége mindazoknak, akiknek a komfortzóna kifejezés többnyire üresen cseng. Nyolc részen keresztül bejárhatjuk a világot, a tengerektől, a sivatagon, a sarkvidéken és a dzsungeleken át a nagyvárosig. Ám a megszokott természetfilmekkel ellentétben itt nem az idegen vadon lenyűgöző és rémületbe ejtő szépségét tapasztaljuk meg - vagyis mindent, ami túl van az emberen. A Human Planet a természet emberi territóriumára fókuszál, azokra a csodálatos vidékekre, ahol kettő összhangban él egymással. Az első epizód a tengerekhez vezet. Ahogy a nyitó képsorokon az óceán hullámai darabokra törnek Galícia part menti szikláin, az ember óhatatlanul összemegy a fotelban. Mihez kezdhetünk ekkora erővel szemben? És mégis akad, aki meghódítja a sziklákat, dacolva a másodpercenként rázúduló vízzel, hogy a megélhetését biztosító kagylókat begyűjtse a kövek közül. Spanyolországtól Brazílián át Borneóig lélegzetelállító képsorokon követhetjük a halászok, a gyűjtögetők és a vadászok útját, akik akár öt percet is kibírnak a több tíz méteres mélységben, és szinte sétálnak a tengerfenéken, míg becserkészik áldozatukat. Ezek az emberek a természetfenséges erejét tiszteletben tartva szerzik meg mindazt, amire szükségük van. Amikor az indonéz törzsi bálnavadászok partra vontatják hatalmas harcban elejtett prédájukat, a kommentátor úgy fogalmaz, számunkra talán szörnyű a látvány, de egy ámbráscet egy hónapra biztosít élelmet egy egész falunak. És ez a lényeg, a túlélés lehetősége. A döbbenetes felvételeket látva felmerülhet bennünk, hogy vajon az a környezet, amelyet magunk körül létrehoztunk, hosszú távon biztosítja-e ugyanezt? Ebből a szempontból a Human Planet izgalmasabb, mint bármelyik posztapokaliptikus akciósorozat.