Magyar Nemzet, 2015. július (78. évfolyam, 152-178. szám)

2015-07-11 / 161. szám

2015. július 11., szombat­i magazin Európa legősibb balladakincse Kelet-Ukrajnában Vodka és vadászösztön Both Miklós zeneszerző Erdély, Kína és Irán után új irányba indult zenét gyűjteni. A helyszín: Kelet- Ukrajna szórvány falvai, ahonnan előkerültek Európa legrégebbi népballadái. B­­­i­c­­­k­y Tibor öt éve Ukrajnában egy zenei fesztiválon néhány kelet-ukrajnai néni lépett színpadra. Pár másod­percig álltak, majd elkezdtek énekelni - de úgy, hogy a nézők háza azonnal borsózni kezdett. Ott állt a nézők között Both Miklós is, aki Napra nevű ze­nekarával ugyancsak a fesztivál fellépői között volt. A szer­vezők javaslatára hallgatott bele a „nénik” produkciójába, és olyan elképesztő zenét hallott, amilyet előtte még soha. Ek­kor a fejébe vette, hogy elmegy K­et-Ukrajnába.­­ Az alaphelyzet az, hogy míg Magyarországról nézve az embernek elég pontos képe van róla, milyen a román, a szerb, a szlovák népzene, Ukrajnát illetően ha nem is tel­jes a homály, de rengeteg a fehér folt - mondja Both Mik­lós, aki szerint a Kárpátok zenéje még úgy-ahogy ismert, de a Kárpátokon túli több ezer kilométer - zenei értelem­ben - feltérképezetlen. Both Miklós tíz hónappal ezelőtt indult útnak. Először elvonatozott Kijevbe, és felvette a kapcsolatot az ottani ha­gyományőrzőkkel. Kiderült, hogy az ukrán népzene még a helyiek előtt is félig-meddig ismeretlen.­­ Ennek valószínűleg az az oka, hogy a szovjetrendszer­ben kultúrpolitikai értelemben azt kommunikálták, a „ki­. - Egy-egy falunak nem egy, hanem több központja is van - meséli Both. - Egy nagyjából két futballpályányi terület körül állnak a házak, s néhány utcával odébb ugyanígy talál­ni hasonló középső legelőt. Ezek a központok. Méreteik miatt elképesztő távolságok lehetségesek egy falun belül is. A szovjet rendszer nemcsak a dalokban, hanem a hang­szerkészletben is változásokat hozott. Ukrajna különféle te­rületein hagyományosan gazdag hangszerparkkal zenéltek, ezt váltotta fel az ötvenes években a tangóharmonika egyed­uralma. Ennek praktikus oka is volt: a harmonika alkalmas rá, hogy basszust, dallamot és akkordot is lehessen rajta pár­huzamosan játszani, így kiváltotta a zenekart. Manapság ugyanez játszódik le a szintetizátorok megjelenésével. Ukrajna persze folytonosan ütközőzónája volt az orosz birodalomnak. - Ez mindig is a halál földje volt - mondja Both. - Gon­doljunk a napóleoni, a hitleri háborúkra vagy akár a poltavai csatára, amely megpecsételte Svédország nagyha­talmi törekvéseit. A halál állandó jelenléte a népdaléneklési szokásokban is tetten érhető. Feltűnő, hogy Kelet-Ukrajna balladáit mindig az asszonyok éneklik, s nem a férfiak. Ráadásul az asszonyok jó része özvegy - igaz, ez már nem a háborúk eredménye, hanem a minden egyéni kezdeményezést el­nyomó szovjet kollektív gondolaté, véli Both.­­ A férfiak ősi „vadászösztöne”, az a törekvés, hogy új ösvényeket keressenek, megszűnt. Az elfojtás eszköze pedig a vodka. A férfiak negyven-ötven éves korukra már roncsok vagy halottak. A kelet-ukrajnai vidék összességében női tár­sadalom, ők szervezik és tartják fenn, így aztán a régi nép­dalok döntő többsége is a nők fájdalmáról szól. Annak pedig vélhetően az ortodox valláshoz van köze, hogy a hangszerkíséret nélküli énekkultúra ilyen erőteljes errefelé. Az ortodox zenében - hasonlóan az iszlámhoz - til­tott a hangszerkíséret, csak énekhanggal lehet eljutni Isten­hez. Emiatt elkezdték az énekeket több szólamban díszíteni. Ez a többszólamúság szivárgott be a népi kultúrába is. ir­ rodalom” egységes, és Vlagyivosztoktól Kijevig egy és ugyanaz a kultúra. Ebbe a hamis birodalmi tudatba nem fért bele a valóság, nevezetesen az, hogy akár egy falun be­lül is eltérő változatai lehetnek egy-egy dalnak. Bothnak tehát az volt az előfeltevése, hogy az ukrán zenét a szovjet kultúra letarolta. Éppen emiatt volt megdöbbentő látnia, hogy - hasonlóképpen a magyar népzenéhez - meg­maradt az ősi zene, csak összekeveredett a műdalokkal.­­ Ahogyan éneklés közben az erdélyi öregek észrevétle­nül váltogatják a magyar nótákat a népdalokkal, az ukrán falvakban is ősi balladák váltakoznak szovjet csasztuskák­­kal. Nem is tesznek különbséget, népdalnak tekintik vala­mennyit. A két teljesen különböző zenei nyelv és világ között olyan természetességgel mozognak, mindkettőt olyan ma­gától értetődően „beszélik”, mintha kétnyelvűek lennének. Kijevben Both azt a tanácsot kapta - gyűjtések és ada­tok híján -, hogy nézze meg a térképen a falvak alakját: amelyik szabályos, oda nem érdemes menni, mert az új építésű, amelyik viszont szabálytalan, kincseket rejthet. Végül két-három­száz kilométeres körzetben tíz faluban gyűjtöttek dalokat. A területet bérelt Ladával járták be, s nem gondolták volna, hogy az övék lesz a legmodernebb jármű a vidéken, amely a maga hetven lóerejével csodavi­lágba repítette a zenekutatókat. Zenei értelemben mind közül a Krjacskivka nevű falu a legérdekesebb. A település elnevezése a varjúkárogásra utal. - Magamban csak Károgófalvának hívom - mondja Both. - Itt őrződtek meg a legrégebbi zenék és balladák. Ennek prózai oka van. A negyvenes években eljött a faluba egy kijevi zenetudós, aki ukrán népzenét gyűjtött, és azt mondta az asszonyoknak, hogy ők énekeltek a legszebben egész gyűjtőútja során. Ezen a dicséreten felbuzdulva az egyik asszony­ elkezdte rendszerezni a dalokat, lejegyezte a szövegüket, valamint toborozta a fiatal lányokat, hogy to­vábbadja nekik az énekeket. Ez az oka, hogy Európa legré­gebbi balladáit Kelet-Ukrajnában és valószínűleg ebben a faluban, Krjacskivkában hallhatjuk. „Károgófalván” él az a kilencvenkét éves néni is, akinek az élete úgy indult, hogy az apja, miközben a világra segítet­te, véletlenül kinyomta a hüvelykujjával az egyik szemét. A kis közösségekben a testi deformitás súlyos stigmát jelent. Amikor a néni eladó lány korában táncolni ment, soha nem kérte fel senki. Végül zabigyerekként született egy lánya, és amikor megkérdezte az anyját, hogy mit tegyen, azt a választ kapta: „Én a helyedben felkötném magam.” - Ez a néni javasolta - meséli Both Miklós -, hogy ha szép éneket akarunk hallani, olyasvalakit keressünk, akinek nehéz volt az élete. Például őt... A hajóvontató fiú balladája (részlet) Megtört utakra hull a hó, mindegyik egy fehér folyó, s fehérek a nagy hegyek is. Testemben fehér fájdalom, megyek, igavonó barom, idegen út amerre visz. A földre ráfeszült a hó, megáll a hajóvontató, megáll és a földre esik. [...] Fölé egyetlen arc hajol, fehér arc szürke ég alól, baráti, könnyes arc ragyog. Testvérem, édes testvérem, sűrű és lassú a vérem, és hamarosan meghalok. Pördülnek az égi orsók, fényből szőnek koporsót, te készítsd el deszkaruhámat. Gyümölcsöt fessen a vérem, temess el, édes testvérem, tövébe cseresznyefának. FOTÓ: BOTH M.­ K­­ Ö. S­ zalina Mihajlova Ukrajna poltavai területéről. Hangok a múltból Mégsem mennyország Ma már a plafonig ér a könyvtárakban az a sablonos irodalomhalmaz, amely ugyan a legapróbb részletekig leírja az Európai Uniót, azonban megspórolja a valós mélyelemzést. Ennek a „tradíciónak” vet véget Lóránt Károly legújabb műve. ÍMatl­áth RoNAi­ a­ki nem kritikus szemmel olvassa a Ma­gyarországon megjelent uniós szakiro­dalmat, könnyen érezheti azt, hogy a történelem immáron beteljesedett. Az európai ember évezredeken át botorkált a sötét­ségben, mígnem rátalált az univerzális gyógyszer­re, melynek neve: Európai Unió. A színvonalasabb könyvek bemutatják a pró és kontra érveket is, de a kellemetlen kérdéseket csak ritkán feszegetik. Lóránt Károly Az Európai Unió jövője és Ma­gyarország mozgástere című könyvének olvasása így valóságos élmény lesz mindazok számára, akik mélyebben is szeretnének belelátni abba a világba, amelyet sokszor csak távoli intézménynek érzünk. A szerző nem rejti véka alá az unió működésével szembeni kritikákat sem, sőt bemutatja, hogy azok mindig is léteztek, és nem is ok nélkül. A könyv jó arányérzékkel mutatja be az unió megalapításához vezető utat, valamint a közösség működését jelenleg meghatározó szerződés fő vo­násait. A szerző szerint a lisszaboni szerződés alapvető problémája, hogy nem a népakaratot, hanem az európai üzleti és politikai elit érdekeit és törekvéseit fejezi ki, így Európa vezető üzleti körei állnak az olyan uniós kezdeményezések mögött, mint az egységes piac vagy az egységes pénz, az euró bevezetése. Ők a legfőbb támogatói az unió neoliberális gazdaságpolitikájának, a pri­vatizációs törekvéseknek, ezen belül például a közszolgáltatások, valamint a nyugdíjrendszer privatizációjának. Míg a szerződés első részében a szociális piacgazdálkodásról és a teljes foglalkoz­tatottságra való törekvésről írnak, a második részben már szabad versenyes, nyílt piacgazda­ságról és ennek eszközeiről van szó - márpedig ezek a kifejezések egymás ellentétei. A szerződés emellett valahol félúton van egy föderáció és egy nemzetállami szövetség között, a törvények többsége brüsszeli hatáskörbe tartozik, s felülírják a nemzeti törvényeket, beleértve az al­kotmányokat is. Ugyanakkor nem gondoskodtak e „félföderalista” álamalakulat megfelelő finan­szírozásáról, amihez jóval nagyobb forrásokra lenne szükség. Ez feloldhatatlanná teszi az egysé­ges piac és egységes monetáris politika, ugyanak­kor önálló nemzeti költségvetések és külső egyen­súlyi feladatok közötti ellentmondásokat. Az uniós bővítés továbbá olyan helyzetet eredménye­zett, hogy a nyugati és keleti tagállamok között a munkabérkülönbségek a tízszeres értéket is elérik, miközben az új tagországok gazdasága nem ver­senyképes az unió piacán. Ez pedig megoldhatat­lan probléma marad mindaddig, amíg az egyes or­szágok között hiányzik a szolidaritásérzés. Mind­emellett a szerződés által kötelezővé tett alapjogi charta biztosította szociális jogok gazdasági oldal­ról nincsenek alátámasztva (a chartát ugyan ki­hagyták a szerződésből, de különálló formában a tagországok elfogadták). Amikor a szerződés jo­gokról beszél, mindig az állampolgári jogokat érti rajta, és nem érinti a kisebbségi és többségi kollek­tív jogokat, holott - a bevándorlás miatt - ezek egymáshoz való viszonya egyre fontosabb kérdés. Legalább ilyen belső ellentmondás az is, hogy a szerződés nem veszi figyelembe, az integráció mé­lyítése és szélesítése egymásnak ellentmondó kö­vetelmények: minél több országból áll az unió, an­nál kevesebb ügyben lehet központilag dönteni. Mindezek miatt - írja a szerző - a lisszaboni szer­ződésnek nincs demokratikus legitimációja, amit jól mutat, hogy az egymást követő uniós választá­sokon a lakosság egyre kisebb része vesz részt. Az unió gazdaságpolitikáját a kanonizált uniós irodalom többnyire a szakpolitikák alapján tár­gyalja, Lóránt Károly azonban szakított ezzel a gyakorlattal. Ez az új szemlélet lehetővé teszi, hogy azok is megértsék az unió gazdaságának mozgató­rugóit - beleértve az irányelveket, a gazdaságpoli­tikai intézkedéseket, de az uniós és nemzeti költ­ségvetések kapcsolatát is -, akik nem különöseb­ben érdeklődnek egy-egy specifikus terület iránt. A könyv legnagyobb érdeme azonban, hogy teljes nyíltsággal beszél azokról a válságjelensé­gekről, amelyek ma az uniót feszítik. Nem vélet­len, hogy a szerző első helyen a globalizációt és a jóléti állam lebontását említi. Az unió vezetői ma azt mondják a lakosságnak, hogy alkalmazkod­niuk kell a globalizációhoz, a társadalom elörege­déséhez, és ennek megfelelően át kell alakítani a korábbi évtizedekben kialakított európai szociális modellt. Az ennek jegyében fogant úgynevezett „reformok” azonban nem hozták el a kívánt válto­zásokat, sőt egyre erősebbek az unión belüli viták. Ezzel szoros összefüggésben áll a munkanélküli­ség, a gazdasági növekedés lassulása, amelyek tar­tós jelenséggé váltak, és különösen az euró beveze­tése után további lassulás volt tapasztalható. Ma már az is nyilvánvaló, hogy az euró beve­zetése, a tőkeműveletek teljes liberalizálása ha­talmas eladósodási hullámot indított el az unió­ban, amely így adósokra és hitelezőkre szakadt. Bár valamennyi országnak növekedett a bruttó adóssága, a tőkejövedelmek áramlása viágosan mutatja, hogy a jövedelmek a periféria országai­ból áramlanak a centrum országaiba, míg a kül­kereskedelem és a folyó fizetési mérleg egyenlegé­ben az utóbbiak hatalmas aktívumot értek el. Lóránt Károly szerint akut probléma ma az unió külpolitikája is, vagyis geopolitikai helyzete. Az uniós integrációt sürgető politikai és gazdasági elit ugyan sokszor kifejezte azt az óhaját, hogy az uniónak kifelé azonos hangon kell beszélnie, konkrét esetekben azonban - legyen az a török tagság, az iraki háború vagy az ukrán válság - na­gyon is meghatározókká válnak a tagországok kö­zötti véleménykülönbségek. A demokrácia kapcsán a szerző felhívja a fi­gyelmet, hogy az unióban érvényesülnie kellene a népszuverenitásnak, vagyis hogy a politikát de­mokratikus úton hozott, többségi döntéssel hatá­rozzák meg. Ezzel szemben a valós helyzet az, hogy a választásokkal már nem lehet befolyásolni a politikát, mert minden potenciálisan kormányra kerülő párt a gyakorlatban ugyanazt a neoliberális gazdaság- és társadalompolitikát képviseli. Az a párt pedig, amely­­ akár gazdaságpolitikájában, akár például a bevándorlást vagy a kisebbségek kezelését tekintve - eltér a liberális főiránytól, bal-, illetve jobboldali szélsőségesnek minősül, így a kormányzási lehetőségekből gyakorlatiag kizár­ják, így amit az unió vezetése és a média döntő többsége képvisel, az tulajdonképpen a választá­sokon 5-10 százalékos eredményt elérő liberális pártok értékrendje. Mindennek egyenes következ­ménye, hogy az állampolgárok egyszerűen nem bíznak a saját politikusaikban. Uniós szinten a helyzet még ennél is rosszabb: itt a vezetést - vagyis az Európai Bizottságot - nem közvetlenül választják meg, sőt még a közvetlenül választott Európai Parlamentnek sincs alárendelve. A demográfiai válságra továbbra sem talált gyógyírt az unió, ugyanakkor ma már Nyugat-Eu­­rópa legnagyobb problémája az iszlám lakosság lélekszámának gyors növekedése, továbbá hogy e lakosság nem asszimilálódik a nyugati kultúrába. A könyvnek nagy érdeme, hogy az alternatív európai modellekről is ír, majd kifejti azoknak a pártoknak a koncepcióit, amelyeket sokszor a mé­dia lerendez a szélsőséges jelzővel. Mert igenis ta­lálunk itt racionális észérveket, amelyek sokkal nagyobb figyelmet érdemelnek, mint ahogy azt napjainkban kezelik. A közgazdász Magyarország mozgásterét az unióba ágyazottan írja le, és olyan lépésekre tesz javaslatot, amelyekkel hazánk felké­szíthető lenne a legkülönbözőbb eshetőségekre is. Ezt pedig úgy érhetjük el, ha a külső függőségün­ket ésszerű mértékben csökkenteni tudjuk. Lóránt Károly könyve így minden olyan olvasónak szól, aki felelősen gondolkodik a hazájáról, és minden olyan politikusnak, akit eddig megtévesztettek a brüsszeli szirénhangok. (Lóránt Károly: Az Európai Unió jövője és Ma­gyarország mozgástere. Kairosz Kiadó, Budapest, 2015. Ára: 2160 forint)

Next