Magyar Nemzet, 2020. július (83. évfolyam, 152-178. szám)
2020-07-31 / 178. szám
2020. július 31., péntek Magyar Nemzet VÉLEMÉNY 11 Csejtei Dezső A történelem vége - új kiadásban Fukuyama elcsépelt, Gehlen ellenben magyarázatot ad az amerikai Antifa tombolására A hazai publicisztikákban gyakran felbukkan a történelem vége témája, mégpedig többnyire Francis Fukuyama híres, 1989-ben megjelent, hasonló című tanulmányával kapcsolatban. A publicisták a legtöbbször arra utalnak, hogy lám, Fukuyamának nem lett igaza, a liberális piacgazdaság nem jelenti, nem jelentheti a történelem végét, hiszen a történelem az időközben eltelt harminc évben számos olyan meglepetéssel szolgált, amely nem illik bele e liberális koncepcióba. Ez a vélemény el is fogadható nagyjából. Ugyanakkor Fukuyama tanulmánya messze nem az egyetlen - s nem is a legfontosabb - megnyilvánulás e témában. Az antikvitástól kezdve egészen Fukuyama fellépéséig, majd pedig ezt követően is igen sokan foglalkoztak ezzel a kérdéssel. (E nézeteket szerzőtársammal, Juhász Anikóval együtt monografikusan is feldolgoztuk Történelem - kulcsra készen? címmel.) A kérdésnek napjainkban különös aktualitást ad az, hogy azok az erőszakos, tébolyult mozgalmak, amelyek jelenleg az Egyesült Államokban rombolnak - lehet gondolni itt elsősorban az Antifa-suhancok által megtámogatott BLM-mozgalmakra -, láthatólag néhány korábbi gondolkodó nézeteit igazolják. Közülük most egy konzervatív német filozófus, Arnold Gehlen munkásságát emelem ki, ő már az 1960-as évektől kezdve behatóan foglalkozott e témával. „Idestova több mint száz esztendeje annak - írja egyik tanulmányában -, hogy az amerikaiak és az európaiak elkezdtek kiépíteni egy korábban még soha nem létezett valóságot. Erre a valóságra mindenekelőtt az jellemző, hogy a legszorosabban összefonódik benne három tényező: az egzakt természettudományok, a modern technika és az ipari felhasználás. E valóság a földgolyó egyre nagyobb területére terjed ki, másrészt pedig olyan jellegzetességeket mutat, melyek egyre inkább a véglegesség, a végérvényesség formáját öltik.” Már ez a néhány sor is jellemzően mutatja a különbségeket Fukuyama és Gehlen felfogása között: az előbbi a gazdasági és a politikai, az utóbbi viszont inkább a tudományos és a technikai tényezőkre helyezi a hangsúlyt. De jelen vonatkozásban fontosabb az a szakkifejezés, amelyet Gehlen alkalmaz e világállapotra: kulturális kikristályosodásnak, kijegecesedésnek nevezi, s így jellemzi: a kikristályosodás „akkor lép fel, amikor a benne szunnyadó lehetőségek, alapállagukat tekintve, mind kifejlődtek”. A kikristályosodás mint kifejezés nagyon képszerűen adja vissza azt a folyamatot, hogy a korábbi képlékeny, mozgó állapot fokozatosan megdermed, kristályossá válik, elveszíti korábbi plaszticitását. E kikristályosodási folyamatnak három fő elemét lehet kiemelni: az első e civilizációnak immáron az egész Földet behálózó jellegéből adódik. Mivel a földgolyó optikai-informatikai szempontból gyakorlatilag teljes egészében áttekinthetővé válik -s e tendencia az 1960-as évek óta roppant módon megerősödött -, váratlan, hatalmas meglepetést okozó változások egyre kevésbé fordulhatnak elő. Ha valami változik, az csak a totális rendszeren belül történik, így megszűnt a korábbi meglepetéseket okozó, külső barbarikum. Másodszor, fokozatosan kiépül a civilizációs alapzat is; egyre kevésbé lehet beszélni a változatlan alapok (gazdaság, termelés, tudományok) radikális revíziójáról. Mindez nem zárja ki a haladást, sőt számos területen gyorsítja is annak ütemét, de ez a haladás nemigen érinti az alapzat változatlanságát. Harmadszor, stabilizálódik a szellemi világ is. Gehlen egyre valószínűtlenebbnek tartja gyökeresen új eszmerendszerek megjelenését: „nem lesz többé semmiféle eszeveszett és fenséges hit, nincs nyitott horizont, nincs semmiféle fata morgana, lélegzetelállító utópia, hanem csak a sima lebonyolódás, a penzum”. Gehlen egy rövid, tetszetős formulában foglalja össze azt az állapotot, amelyben a történelem mintegy véget ér: ez tehát „mozgalmasság - stacionárius alapon”. Vagyis színes, tarka változások a felszínen, a szemünk előtt divatjelenségek valóságos zsibvására zajlik, ám az alapokat ezek egyre kevésbé érintik. Megállapítása szerint a fő feladat az, hogy biztosítsák e totális rendszer zavartalan működését. Azóta, hogy Gehlen kifejtette tanait, csaknem hatvan esztendő telt el. Ma már több mindent másként látunk, mint ahogyan ő annak idején. Példának okáért Gehlen még nem vetett számot azokkal az időközben bekövetkezett demográfiai és klimatikus-környezeti változásokkal, amelyek most már belülről fenyegetik e világrendet. Ugyanakkor alaptételét - „mozgalmasság - stacionárius alapon” - számos tekintetben még most is érvényesnek tartom. S épp e ponton tudom hozzákapcsolni az Egyesült Államokban jelenleg zajló folyamatokhoz, mégpedig az alábbi megfontolás alapján. Az emberiség történelmének minden eddigi korszakára jellemző volt a nyitottság a jövő irányába, vagyis mindig létezett egy olyan elvárás, amely vagy vágyak és remények formájában, vagy pedig szorongással, félelemmel eltelve, de mindenképpen túlmutatott a fennálló viszonyokon. S ennek az elvárásnak a nyitottsága sarkallta cselekvésre az embereket. Ha viszont olyan világrend van kiépülőben, amely egyre inkább végérvényesség-jellegű, akkor bekövetkezik és egyre erősebbé válik a jövőnélküliség állapota, ami az emberekben - s főleg a fiatal nemzedékekben - elkeseredést, sőt vad pusztításba átcsapó dühöt vált ki. Nem véletlen, hogy a modern világberendezkedés elleni első nagy támadás nagyjából ugyanakkor ment végbe, amikor Gehlen is kidolgozta a maga nézeteit, vagyis az 1960-as években. A fennálló viszonyok gyökeres átalakítására akkoriban éppúgy nem nyílt lehetőség, ahogy napjainkban. A döntő különbség a 60-as évek és a jelenlegi mozgalmak között viszont az, hogy az elégedetlenség akkor elsősorban nem az öncélú rombolásban öltött testet, hanem sokkal békésebb módon, a társadalomtól való elfordulásban jelent meg (hippimozgalom). Vagyis az akkori elégedetlenség a világ megváltoztatásának igénye felől átfordult saját magunk megváltoztatásának akarása felé. Napjaink agresszivitását, a történelmi múlt relikviáit sárba tipró, pusztító dühöt viszont annak felismerése is kiváltja, hogy e fékevesztett kisebbségek semmiféle jövőbe vezető kiutat nem látnak. Ez a jövőnélküliség félelme, mégpedig a rombolás aprópénzére váltva. S épp emiatt lehet az Egyesült Államokban jelenleg tomboló mozgalmakat nihilistának nevezni. Üzenetük a céltalan, értelmetlen pusztításban merül ki. Új színben jelenik meg tehát előttünk a történelem végéről szóló gehleni vízió. Esztelen pusztítás - stacionárius alapon. Napjaink agresszivitását, a történelmi múlt relikviáit sárba tipró, pusztító dühöt viszont annak felismerése is kiváltja, hogy e fékevesztett kisebbségek semmiféle jövőbe vezető kiutat nem látnak. Ez a jövőnélküliség félelme, mégpedig a rombolás aprópénzére váltva. S épp emiatt lehet az Egyesült Államokban jelenleg tomboló mozgalmakat nihilistának nevezni. Üzenetük a céltalan, értelmetlen pusztításban merül ki Zárásképpen még egy gondolat. Nemcsak a történelemnek van terhe, ahogyan korábban Hayden White fogalmazott, hanem a jövőnélküliségnek is, sőt annak van igazán. Épp ezért könnyen megjósolható, hogy a jelenlegi pusztító mozgalom nem kivételszámba menő, egyszeri esemény, hanem bizonyos időközönként újból és újból felszínre fog törni, ám e mozgalmak a történelem végéből eredően éppúgy cél és értelem nélküliek lesznek, ahogy a jelenlegi. A szerző filozófiatörténész, professor emeritus y IT I Honfoglalás, migráció, bevándorlás, betelepítés, beköltözés tartós munkavállalásért. Fogalmak, amelyek tartalmukban különböznek ugyan, de a lényegük ugyanaz. Más nyelvet, adott esetben különböző kultúrát képviselő emberek, etnikai csoportok törekvése, hogy szülőföldjüket felcseréljék egy új otthonra. Más-más kiváltó ok vezérli őket, miközben a kérdés az, hogy mit jelent mindez a befogadó országok társadalmára. Földi László Migráció másként A XVIII. században Mária Terézia uralkodása alatt fordult elő, hogy több tízezer német ajkú érkezett Magyarországra és telepedett le a különböző okokból elnéptelenedett területeken. Más korokban is voltak betelepülők, például a trianoni aljasságot követő időkben az elcsatolt területek lakói közül érkeztek magyar családok, de tótok és románok is. Erdélyből az 1990-es rendszerváltást követő években költöztek át szép számban új életre vágyók, akik közül jó néhányan tovább is mentek a csábító demokráciát kínáló Nyugatra. Többek között skandináv országok, Ausztria, Németország volt a célpontja az új hazát keresőknek. A szocialista világ elnyomását felejteni akarók vándoroltak a szabad világ lehetőségei felé. Egy évtizeddel ezelőtt tragikusan komoly kérdéssé vált a közép-európai népességfogyás, aminek egyik lényeges oka az elvándorlásban keresendő. Súlyos gond a születések számának csökkenése is, és negatív hatásai alól a nyugati világ sem tudja kivonni magát. Éppen ezért az „elfogyni” készülő nyugat-európai társadalmak gondoltak egy nagyot, és elkezdték becsábítani a sokkal virulensebb, vagyis hat-nyolc gyermekes, messzi földről érkező családokat. No nem európai országokból, hanem Fekete-Afrika és a Közel-Kelet volt a merítési célpontjuk. 2015-ben látványosan meg is indult a menet, melyről már az elején kiderült, hogy melléfogtak a kezdeményezők, hisz nem bevándorlás, még csak nem is migráció, hanem invázió lett a folyamat vége. Olyan nem kívánt jelenség, melynek keretében a honfoglalók figyelmen kívül hagytak mindent, ami a befogadó ország identitását jelenti. Létrehozták, illetve magukkal hozták saját kultúrájukat, miközben az iszlám nevében elutasítják más vallások létjogosultságát. Köreikben bevezették a saría törvényeit, ezzel felül is írták a befogadó ország római jogra épülő törvénykezését. Mindezeken túl arrogáns erőszakossággal élik fel a nyugati világ pénzügyi tartalékait. Nagy-Britanniában például a hivatalos statisztika szerint a muszlim nők több mint 70 százaléka, a muszlim férfiak több mint 60 százaléka nem vállal munkát, hanem segélyből él, ebből tartja el hat-nyolc gyermekét, amit persze megkönnyít, hogy ingyenlakásban lakhatnak. Semmivel nem jobb a helyzet az Afrikából érkezett nem muszlimok esetében sem. Megjegyzendő, hogy a volt európai szocialista országokból bevándorlóktól szigorúan elvárt dolog, hogy a letelepedés feltételeként munkát vállaljanak. Ennek hiányában megvonták és megvonják tartózkodási engedélyüket. Szóval van, akinek abszolút, és van, akinek csak relatív a szabadság a nyugati világban. Hogy mégsem ürült ki Kelet-Közép-Európa, ideértve Magyarországot és a Székelyföldet, annak hátterében az áll, hogy egyre többen emigrálnak - nagyobb számban németek és hollandok - saját hazájukból Nagy-Magyarország területére, népesítenek be már-már lakatlanná váló falvakat Vas megyétől Nógrád megyén keresztül a Közép-Alföld csöndes vidékéig. Teszik ezt nyugalmat remélve, függetlenül attól, hogy korábbi hazájuk politikusai és médiumai naponta bombázták az agyukat a Magyarországon tapasztalható diktatúra víziójával, a jogállamiság hiányával. Megelégedve tapasztalják, hogy a tények egyáltalán nem találkoznak a nyugati hivatalos propaganda rögeszméjével. Még a többségében cigányok lakta falvakról is mint a béke és a nyugalom szigetéről számolnak be az otthon maradt, de elvándorlással kacérkodó barátaiknak. Fontos aláhúzni, attól, hogy egy település főként cigányok által lakott, nem jelenti azt, hogy élhetetlen, hisz egyre több cigány közösség érzi úgy, hogy a munka és nem a segélyekből származó adomány jelent jobb életet, több lehetőséget családjuknak. A nyugatról menekülő honfoglalók beköltözésükkel az elhagyott vidékeknek esélyt adnak az újraéledésre, nem beszélve a gazdasági haszon azon részéről, hogy hazánkban költik el pénzüket. Mégis, mi árnyalja lelkesedésünket? Az az elhanyagolhatónak éppen nem mondható körülmény, hogy leginkább nyugdíjas korú, már nem aktív házaspárok érkeznek, háborítatlan öregkorra vágyva. Igyekeznek zárt közösségekben osztrákok, németek, hollandok maradni, miközben nem törekednek a beilleszkedésre, és ugyanúgy nem tekintik hazájuknak Magyarországot, mint szülőföldjüket, melyet elhagytak a bajban. A nyugatról érkező migráció másik jellemzője, hogy az ideérkező családok között jó néhány visszatelepülő is van, aki korábban Erdélyből vagy a Felvidékről indult évtizedekkel ezelőtt szerencsét próbálni. Visszatelepülésük látványos menekülés abból a világból, melynek átalakulása a messziről jött invázió miatt a romlás irányába mutat. Olyan országokká lettek a tőlünk nyugatra lévők, ahol a fehér keresztény ember mára elveszítette életterét. Fontos lenne ezért, ha a puszta ténybeli regisztráció mellett a fogadó országok, így Magyarország is egyfajta sorvezetőt adna arra, hogy mit vár el az ideérkező tömegektől, érkezzenek bárhonnan is. A legfontosabb tétel természetesen az, hogy tisztelniük kell a kultúránkat, meg kell próbálniuk minden módon integrálódni. Akik hozzánk jönnek, úgy tekintsenek Magyarországra, mint egy közös sorsot vállaló családra, nem pedig úgy, mint egy apartman hotelre, ahol nyugalomban élhetik idős éveiket. Hiszen azt a hibát nálunk nem követhetik el - ami miatt menekülniük kellett hogy nem védik meg immáron új életterüket a nem kívánt hódítóktól vagy akár az igaztalan, becsmérlő szóbeszédektől. A szerző titkosszolgálati szakértő