Magyar Nemzet, 2020. július (83. évfolyam, 152-178. szám)

2020-07-31 / 178. szám

2020. július 31., péntek Magyar Nemzet VÉLEMÉNY 11 Csejtei Dezső A történelem vége - új kiadásban Fukuyama elcsépelt, Gehlen ellenben magyarázatot ad az amerikai Antifa tombolására A hazai publicisztikákban gyakran felbukkan a történelem vége témája, mégpedig többnyi­re Francis Fukuyama híres, 1989-ben meg­jelent, hasonló című tanulmányával kapcso­latban. A publicisták a legtöbbször arra utal­nak, hogy lám, Fukuyamának nem lett igaza, a liberális piacgazdaság nem jelenti, nem je­lentheti a történelem végét, hiszen a történe­lem az időközben eltelt harminc évben szá­mos olyan meglepetéssel szolgált, amely nem illik bele e liberális koncepcióba. Ez a vélemény el is fogadható nagyjából. Ugyanakkor Fukuyama tanulmánya messze nem az egyetlen - s nem is a legfontosabb - megnyilvánulás e témában. Az antikvitástól kezdve egészen Fukuyama fellépéséig, majd pedig ezt követően is igen sokan foglalkoztak ezzel a kérdéssel. (E nézeteket szerzőtársam­mal, Juhász Anikóval együtt monografikusan is feldolgoztuk Történelem - kulcsra készen? címmel.) A kérdésnek napjainkban különös aktualitást ad az, hogy azok az erőszakos, té­bolyult mozgalmak, amelyek jelenleg az Egye­sült Államokban rombolnak - lehet gondolni itt elsősorban az Antifa-suhancok által meg­támogatott BLM-mozgalmakra -, láthatólag néhány korábbi gondolkodó nézeteit igazolják. Közülük most egy konzervatív német filo­zófus, Arnold Gehlen munkásságát emelem ki, ő már az 1960-as évektől kezdve behatóan foglalkozott e témával. „Idestova több mint száz esztendeje annak - írja egyik tanulmá­nyában -, hogy az amerikaiak és az euró­paiak elkezdtek kiépíteni egy korábban még soha nem létezett valóságot. Erre a valóságra mindenekelőtt az jellemző, hogy a legszoro­sabban összefonódik benne három tényező: az egzakt természettudományok, a modern technika és az ipari felhasználás. E valóság a földgolyó egyre nagyobb területére terjed ki, másrészt pedig olyan jellegzetességeket mutat, melyek egyre inkább a véglegesség, a végérvényesség formáját öltik.” Már ez a néhány sor is jellemzően mutat­ja a különbségeket Fukuyama és Gehlen fel­fogása között: az előbbi a gazdasági és a po­litikai, az utóbbi viszont inkább a tudomá­nyos és a technikai tényezőkre helyezi a hang­súlyt. De jelen vonatkozásban fontosabb az a szakkifejezés, amelyet Gehlen alkalmaz e vi­lágállapotra: kulturális kikristályosodásnak, kijegecesedésnek nevezi, s így jellemzi: a ki­kristályosodás „akkor lép fel, amikor a ben­ne szunnyadó lehetőségek, alapállagukat te­kintve, mind kifejlődtek”. A kikristályosodás mint kifejezés nagyon képszerűen adja vissza azt a folyamatot, hogy a korábbi képlékeny, mozgó állapot fokozatosan megdermed, kris­tályossá válik, elveszíti korábbi plaszticitását. E kikristályosodási folyamatnak három fő elemét lehet kiemelni: az első e civilizáció­nak immáron az egész Földet behálózó jel­legéből adódik. Mivel a földgolyó optikai-in­formatikai szempontból gyakorlatilag teljes egészében áttekinthetővé válik -s e tenden­cia az 1960-as évek óta roppant módon meg­erősödött -, váratlan, hatalmas meglepetést okozó változások egyre kevésbé fordulhatnak elő. Ha valami változik, az csak a totális rend­szeren belül történik, így megszűnt a koráb­bi meglepetéseket okozó, külső barbarikum. Másodszor, fokozatosan kiépül a civilizá­ciós alapzat is; egyre kevésbé lehet beszélni a változatlan alapok (gazdaság, termelés, tudo­mányok) radikális revíziójáról. Mindez nem zárja ki a haladást, sőt számos területen gyor­sítja is annak ütemét, de ez a haladás nemigen érinti az alapzat változatlanságát. Harmad­szor, stabilizálódik a szellemi világ is. Gehlen egyre valószínűtlenebbnek tartja gyökeresen új eszmerendszerek megjelenését: „nem lesz többé semmiféle eszeveszett és fenséges hit, nincs nyitott horizont, nincs semmiféle fata morgana, lélegzetelállító utópia, hanem csak a sima lebonyolódás, a penzum”. Gehlen egy rövid, tetszetős formulában fog­lalja össze azt az állapotot, amelyben a törté­nelem mintegy véget ér: ez tehát „mozgalmas­ság - stacionárius alapon”. Vagyis színes, tar­ka változások a felszínen, a szemünk előtt di­vatjelenségek valóságos zsibvására zajlik, ám az alapokat ezek egyre kevésbé érintik. Meg­állapítása szerint a fő feladat az, hogy biztosít­sák e totális rendszer zavartalan működését. Azóta, hogy Gehlen kifejtette tanait, csak­nem hatvan esztendő telt el. Ma már több min­dent másként látunk, mint ahogyan ő annak idején. Példának okáért Gehlen még nem ve­tett számot azokkal az időközben bekövetke­zett demográfiai és klimatikus-környezeti vál­tozásokkal, amelyek most már belülről fenye­getik e világrendet. Ugyanakkor alaptételét - „mozgalmasság - stacionárius alapon” - szá­mos tekintetben még most is érvényesnek tar­tom. S épp e ponton tudom hozzákapcsolni az Egyesült Államokban jelenleg zajló folyamatok­hoz, mégpedig az alábbi megfontolás alapján. Az emberiség történelmének minden eddi­gi korszakára jellemző volt a nyitottság a jövő irányába, vagyis mindig létezett egy olyan el­várás, amely vagy vágyak és remények formá­jában, vagy pedig szorongással, félelemmel el­telve, de mindenképpen túlmutatott a fennál­ló viszonyokon. S ennek az elvárásnak a nyi­tottsága sarkallta cselekvésre az embereket. Ha viszont olyan világrend van kiépülőben, amely egyre inkább végérvényesség-jellegű, akkor bekövetkezik és egyre erősebbé válik a jövőnélküliség állapota, ami az emberekben - s főleg a fiatal nemzedékekben - elkesere­dést, sőt vad pusztításba átcsapó dühöt vált ki. Nem véletlen, hogy a modern világberen­dezkedés elleni első nagy támadás nagyjából ugyanakkor ment végbe, amikor Gehlen is ki­dolgozta a maga nézeteit, vagyis az 1960-as években. A fennálló viszonyok gyökeres átala­kítására akkoriban éppúgy nem nyílt lehető­ség, ahogy napjainkban. A döntő különbség a 60-as évek és a jelenlegi mozgalmak között vi­szont az, hogy az elégedetlenség akkor elsősor­ban nem az öncélú rombolásban öltött testet, hanem sokkal békésebb módon, a társadalom­tól való elfordulásban jelent meg (hippimoz­galom). Vagyis az akkori elégedetlenség a vi­lág megváltoztatásának igénye felől átfordult saját magunk megváltoztatásának akarása felé. Napjaink agresszivitását, a történelmi múlt relikviáit sárba tipró, pusztító dühöt viszont annak felismerése is kiváltja, hogy e fékevesztett kisebbségek semmiféle jövőbe vezető kiutat nem látnak. Ez a jövőnélküliség félelme, mégpedig a rombolás aprópénzére váltva. S épp emiatt lehet az Egyesült Álla­mokban jelenleg tomboló mozgalmakat ni­hilistának nevezni. Üzenetük a céltalan, ér­telmetlen pusztításban merül ki. Új színben jelenik meg tehát előttünk a történelem vé­géről szóló gehleni vízió. Esztelen pusztítás - stacionárius alapon. Napjaink agresszivitását, a történelmi múlt relikviáit sárba tipró, pusztító dü­höt viszont annak felismerése is kivált­ja, hogy e fékevesztett kisebbségek sem­miféle jövőbe vezető kiutat nem látnak. Ez a jövőnélküliség félelme, mégpedig a rombolás aprópénzére váltva. S épp emiatt lehet az Egyesült Államokban jelenleg tomboló mozgalmakat nihi­listának nevezni. Üzenetük a céltalan, értelmetlen pusztításban merül ki Zárásképpen még egy gondolat. Nemcsak a történelemnek van terhe, ahogyan korábban Hayden White fogalmazott, hanem a jövőnél­küliségnek is, sőt annak van igazán. Épp ezért könnyen megjósolható, hogy a jelenlegi pusz­tító mozgalom nem kivételszámba menő, egy­szeri esemény, hanem bizonyos időközönként újból és újból felszínre fog törni, ám e mozgal­mak a történelem végéből eredően éppúgy cél és értelem nélküliek lesznek, ahogy a jelenlegi. A szerző filozófiatörténész, professor emeritus ­­y I­T­ I Honfoglalás, migráció, bevándorlás, betelepítés, beköltözés tartós munkavállalásért. Fogalmak, amelyek tartalmukban különböznek ugyan, de a lényegük ugyanaz. Más nyelvet, adott esetben különböző kultúrát képviselő emberek, etnikai cso­portok törekvése, hogy szülőföldjüket felcseréljék egy új ott­honra. Más-más kiváltó ok vezérli őket, miközben a kérdés az, hogy mit jelent mindez a befogadó országok társadalmára. Földi László Migráció másként A XVIII. században Mária Terézia uralkodása alatt for­dult elő, hogy több tízezer német ajkú érkezett Magyaror­szágra és telepedett le a különböző okokból elnéptelene­dett területeken. Más korokban is voltak betelepülők, pél­dául a trianoni aljasságot követő időkben az elcsatolt terü­letek lakói közül érkeztek magyar családok, de tótok és ro­mánok is. Erdélyből az 1990-es rendszerváltást követő évek­ben költöztek át szép számban új életre vágyók, akik közül jó néhányan tovább is mentek a csábító demokráciát kíná­ló Nyugatra. Többek között skandináv országok, Ausztria, Németország volt a célpontja az új hazát keresőknek. A szo­cialista világ elnyomását felejteni akarók vándoroltak a sza­bad világ lehetőségei felé. Egy évtizeddel ezelőtt tragiku­san komoly kérdéssé vált a közép-európai népességfogyás, aminek egyik lényeges oka az elvándorlásban keresendő. Súlyos gond a születések számának csökkenése is, és ne­gatív hatásai alól a nyugati világ sem tudja kivonni magát. Éppen ezért az „elfogyni” készülő nyugat-európai társa­dalmak gondoltak egy nagyot, és elkezdték becsábítani a sokkal virulensebb, vagyis hat-nyolc gyermekes, messzi föld­ről érkező családokat. No nem európai országokból, hanem Fekete-Afrika és a Közel-Kelet volt a merítési célpontjuk. 2015-ben látványosan meg is indult a menet, melyről már az elején kiderült, hogy melléfogtak a kezdeményezők, hisz nem bevándorlás, még csak nem is migráció, hanem invá­zió lett a folyamat vége. Olyan nem kívánt jelenség, mely­nek keretében a honfoglalók figyelmen kívül hagytak min­dent, ami a befogadó ország identitását jelenti. Létrehoz­ták, illetve magukkal hozták saját kultúrájukat, miközben az iszlám nevében elutasítják más vallások létjogosultsá­gát. Köreikben bevezették a saría törvényeit, ezzel felül is írták a befogadó ország római jogra épülő törvénykezését. Mindezeken túl arrogáns erőszakossággal élik fel a nyuga­ti világ pénzügyi tartalékait. Nagy-Britanniában például a hivatalos statisztika szerint a muszlim nők több mint 70 százaléka, a muszlim férfiak több mint 60 százaléka nem vállal munkát, hanem segélyből él, ebből tartja el hat-nyolc gyermekét, amit persze megkönnyít, hogy ingyenlakásban lakhatnak. Semmivel nem jobb a helyzet az Afrikából ér­kezett nem muszlimok esetében sem. Megjegyzendő, hogy a volt európai szocialista orszá­gokból bevándorlóktól szigorúan elvárt dolog, hogy a le­telepedés feltételeként munkát vállaljanak. Ennek hiányá­ban megvonták és megvonják tartózkodási engedélyüket. Szóval van, akinek abszolút, és van, akinek csak relatív a szabadság a nyugati világban. Hogy mégsem ürült ki Ke­­let-Közép-Európa, ideértve Magyarországot és a Székely­földet, annak hátterében az áll, hogy egyre többen emig­rálnak - nagyobb számban németek és hollandok - saját hazájukból Nagy-Magyarország területére, népesítenek be már-már lakatlanná váló falvakat Vas megyétől Nógrád me­gyén keresztül a Közép-Alföld csöndes vidékéig. Teszik ezt nyugalmat remélve, függetlenül attól, hogy korábbi hazá­juk politikusai és médiumai naponta bombázták az agyu­kat a Magyarországon tapasztalható diktatúra víziójával, a jogállamiság hiányával. Megelégedve tapasztalják, hogy a tények egyáltalán nem találkoznak a nyugati hivatalos propaganda rögeszméjével. Még a többségében cigányok lakta falvakról is mint a béke és a nyugalom szigetéről számolnak be az otthon maradt, de elvándorlással kacérkodó barátaiknak. Fontos aláhúzni, attól, hogy egy település főként cigányok által lakott, nem jelenti azt, hogy élhetetlen, hisz egyre több cigány közös­ség érzi úgy, hogy a munka és nem a segélyekből származó adomány jelent jobb életet, több lehetőséget családjuknak. A nyugatról menekülő honfoglalók beköltözésükkel az elhagyott vidékeknek esélyt adnak az újraéledésre, nem be­szélve a gazdasági haszon azon részéről, hogy hazánkban költik el pénzüket. Mégis, mi árnyalja lelkesedésünket? Az az elhanyagolhatónak éppen nem mondható körülmény, hogy leginkább nyugdíjas korú, már nem aktív házaspá­rok érkeznek, háborítatlan öregkorra vágyva. Igyekeznek zárt közösségekben osztrákok, németek, hollandok marad­ni, miközben nem törekednek a beilleszkedésre, és ugyan­úgy nem tekintik hazájuknak Magyarországot, mint szü­lőföldjüket, melyet elhagytak a bajban. A nyugatról érkező migráció másik jellemzője, hogy az ideérkező családok kö­zött jó néhány visszatelepülő is van, aki korábban Erdély­ből vagy a Felvidékről indult évtizedekkel ezelőtt szeren­csét próbálni. Visszatelepülésük látványos menekülés ab­ból a világból, melynek átalakulása a messziről jött invá­zió miatt a romlás irányába mutat. Olyan országokká let­tek a tőlünk nyugatra lévők, ahol a fehér keresztény ember mára elveszítette életterét. Fontos lenne ezért, ha a puszta ténybeli regisztráció mel­lett a fogadó országok, így Magyarország is egyfajta sorve­zetőt adna arra, hogy mit vár el az ideérkező tömegektől, ér­kezzenek bárhonnan is. A legfontosabb tétel természetesen az, hogy tisztelniük kell a kultúránkat, meg kell próbálni­uk minden módon integrálódni. Akik hozzánk jönnek, úgy tekintsenek Magyarországra, mint egy közös sorsot vállaló családra, nem pedig úgy, mint egy apartman hotelre, ahol nyugalomban élhetik idős éveiket. Hiszen azt a hibát nálunk nem követhetik el - ami miatt menekülniük kellett hogy nem védik meg immáron új életterüket a nem kívánt hó­dítóktól vagy akár az igaztalan, becsmérlő szóbeszédektől. A szerző titkosszolgálati szakértő

Next