Magyar Nők Lapja, 1941 (3. évfolyam, 1-36. szám)

1941-12-20 / 36. szám

bornak. A somlói borban a magyar leg­nemesebb tulajdonságai élnek: keleti bölcsesség és nyugati műveltség. Van benne valami Ázsia nyugalmából és Eu­rópa kíváncsiságából. Ez a legszeren­csésebb keverék borban és emberben. Szüretre vendégeket hívok majd, akik nem szeretik a zenét, nem értenek poli­tikához s tudnak hallgatni a diéfa alatt. Mit adjak nekik? ... Sonkát tormával, ez önként értetődik, parázsban sült burgo­nyát és fehér liptai túrót, a rozsnyói ke­reskedés híres liptóiját fabödönökben, paprika és ajókagyűrű nélkül. Egy hosszú élet minden tapasztalata és rábeszélő készsége kevés ahhoz, hogy meggyőz­zem kortársaimat: milyen tökéletes bor­korcsolya természetes állapotában a lip­tai, s milyen helytelen divat hagymával, mustárral, paprikával bonyolultabbá tenni azt, amit a természet önmagában tökéletesnek teremtett. A tiszta borhoz egyszerű, tiszta harapnivaló szükséges: ennyit már a kínaiak is tudnak, akik kü­lönben nem borisszák, hiszen Turkesz­­tánból hozatják a maguk rizsbora mellé a szőlőből készült bort, a szerencsétle­nek ! Mikor a pincém meglesz, a sorok­sáriak megint fehér cipót sütnek, s Bácska is küld abált szalonnát a szüre­temhez, így ülünk majd, sugárzó őszi délután, a pince vasajtaja előtt, a hosszú padon. Kezünkben bicska, mert úri­ember nem használ bizalmas étkezéshez idegen evőeszközt, előttünk a kétdecis poharak, a mélyben az ősz aranyfürdő­jéből párás vonalakkal eléváló hazai tájt Hallgatunk. Mögöttünk, a pince mélyében, dohog­nak a hordók: a rizlinges, a somlói, a szilváni, a badacsonyi, a zirci porok halványsárga misebora, a kegyes tanító­rendiek dörgicses termése, s a magyar homok szelíd hajtása, a derültebb nyári esték örök társa, a nyájas kadar, mely bornak nem igazi bor, de italnak enyhe és szórakoztató. A borok élnek és do­hognak a pincében, a diófák lombjai között kövér darazsak dünnyögnek, messze, a mélyben, hajó úszik a Dunán, árut visz és hoz egy megbékélt világ jó­szándékú­­ népei között, a népek örök országútán, s Pannónia szőlőskertjeiben az éneklő lányok megmosták fehér lábu­kat ,és tapossák a fürtöket. Mind öregek leszünk, a pince tulajdonosa és vendé­gei, irodalomról csak akkor esik szó kö­zöttünk, ha legalább ezer éves, s borról csak akkor, ha legalább ötéves,­ nem akarunk már bosszút és elfeledtük azo­kat is,a­kiknek egykor meg akartunk bo­csátani. A tájat nézzük, kortyoljuk a bort, s óvatosan ejtjük a magyar szava­kat, melyek egyidősek e tájjal. A bor nem bírja a beszédes vendéget, ez régi tapasztalás, s a beszédes vendég, aki­nek még fontos mindenféle világi hiúság, nem bírja a bort. Ennek a pillanatnak élek, amit addig csinálok még, csak elő­készület, magam sem tartom sokra. Mind bölcsek leszünk, s az első pohár­ból a földre is loccsantunk egy kortyot, nagyon régi áldozati szokás szerint. Mikor az első csillag feljön, kulcsra csuk­juk a pince vasajtaját, s rövid botra tá­maszkodva megyünk haza. Az éjszaka hűvös már, a társaság árnyalékjait el­nyeli az októberi este varázslata. Éltünk, nem éltünk, kinek fontos igazán?... Bölcsek leszünk, mint a bor, melyet ittunk, s vállvonogatva beszélünk az utó­kor ítéletéről. Mert minden bölcsesség alja, melyet a magyar a hazai korból és a műveltségből tanult, ennyi: sze­retni kell az életet s nem kell törődni a világ ítéletével. Minden más hiúság. Csak néhány nap még és oltárhoz veze­tem menyasszonyomat, Inezt. Egy kirán­duláson ismerkedtem meg vele. Pályám a követségen jól indult. Rövid ismeret­ség után meg voltam róla győződve, hogy ebben a bájos leányban találtam rá éle­tem párjára. Ezért gyorsan határoztam és Inez szüleitől megkértem lányuk ke­zét. Apja, öreg, igen gazdag kávéültetvé­nyes, ránk adta áldását, anyja sírt meg­hatottságában. Egy este, valamennyien a menyasszonyo­­mék villájának terraszán ültünk, egy­szerre csak megjelent egy napbarnított férfi, talán negyvenéves, és ránk köszönt vidáman: — Jó estét! Erre a hangra szülei felálltak és a lépcsőhöz siettek, hogy üdvözöljék a vendéget, rokonukat. — Örülök, hogy viszontlátlak, — mondta a leány szilárd hangon rokonának. — Bemutatom neked a vőlegényemet... Egy pillanatra fagyos hallgatás hullt ránk, a most jött homloka ráncokba hú­zódott, pillantásával átfúrt. De máris visszanyerte nyájas modorát, könnyedén meghajolt előttünk és mondta: — Miért nem közöltétek velem már előbb Inez eljegyzését? — Hogyan közölhettük volna, Juan? Hi­szen három éve hírt se hallottunk ró­lad, — felelte erre az ültetvényes. Másnap Inez elmondta nekem, hogy rokona három évvel ezelőtt megkérte volt a kezét. De, mert nem érzett iránta semmilyen von­zalmat, szülei kikosarazták. Nem­sokára ezután Juan elindult világgá. Esküvőnk október tizedikére volt kitűzve. Juan, aki az első találkozástól eltekintve, mindig előzékeny és udvarias volt velem szemben, még násznagyomnak is ajánl­kozott. Gyakran mentünk együtt hosszú sétákra, néha messze kimentünk a ten­gerre egy helyes bárkán, melyet Juan maga vezetett. A golf torkolata előtt mintegy két mér­­földnyire néhány hete egy gőzhajó fenek­­lett meg. Ott hevert, egy fekete roncs, se árboca, se kéménye, a hullámok verdes­­ték tehetetlen testét. — Mégis csak érdekes volna ezt a hajó­roncsot meglátogatni­­— mondtam egy napon. Juan felkapta ezt az ötletemet. Már másnap reggel — még ágyban he­vertem — belépett a szobámba és jóked­vűen rám szólt: — Ki az ágyból, jer! Ki­hajózunk a megfeneklett hajóroncshoz. Gyorsan felöltöztem. Juan meghívása tet­szett nekem. Lesiettünk a partra, beül­tünk a karcsú csónakba és csakhamar ki­értünk a nyílt tengerre. De a vidámság eltűnt Juan arcáról, homlokát ráncok barázdálták végig és egyszerre csak meg­törte a csendet ezzel a kérdéssel: — Tehát két hét múlva nősülsz? Nagyon szereted Inezt? Választ mintha nem is várna, mereven nézett maga elé, félbehagyottan. Egyszerre csak felkiáltott: — Helyben vagyunk! Erre hátrafordultam és megláttam a hajó­­roncsot. Juan bevonta a vitorlát és meg­erősítette a csónakot egy lelógó kötél­hágcsóhoz. Felkúsztunk rajta és átlendül­tünk a hajó korlátján. — Itt nagyszerű! — kiáltott föl Juan és mintha visszanyerte volna jókedvét. Ne­kem nem ez volt a véleményem. A fedél­zeten a pusztulás minden nyoma. — Jer! — mondta hirtelen Juan. — Tu­dok itt egy pompás helyet, ahol kényel­mesen reggelizhetünk. Utána mentem egy jókora kabinba, melynek közepén egy asztal állt. Juan ki­rakta az élelmiszerekkel tele kosarat, sül­tet, kenyeret, konzerveket csomagolt ki. — Igyunk bájos menyasszonyod egész­ségére és eljövendő boldogságára! — mondta. Leültünk, ittam és a rokon min­­gyárt újra megtöltötte poharainkat. Hogy mi történt azután, azt nem tudom, bizo­nyára elvesztettem az eszméletemet... Amikor feleszméltem, Jüant láttam velem szemben. Fel akartam állani, de nem tudtam. Amikor végignéztem magamon, észrevettem, hogy szíjakkal voltam össze­kötözve. — Mit jelent ez a rossz tréfa, Juan? ... — Hiába próbálkozol — mondta gúnyo­san. — s tudod-e, hogy hol vagy? ... Egy céltáblán! Mert ez a roncs ma az erődítés ágyúinak céltáblája lesz. Egy óra múlva kezdődnek a lövőgyakorlatok. — Gyilkos! — tomboltam. — Hiába ordítasz. Senki se hallja. Egy óra múltán ezzel az ócska hajótesttel együtt eltűntél örökre... és én fogom megvigasztalni Inezt eltűnésedért... Hallottam lépéseit, melyek elhaltak a fe­délzeten, azután csend lett. Emberfölötti erőfeszítéssel próbálkoztam újra megsza­badulni béklyóimtól... Egy borzalmas robaj, mintha szétrom­bolnának egy acélból készült várat, aztán nyöszörgő fütyülés, mely közeledett és egy tompa ütés. A lövőgyakorlat megkezdő­dött ... Elállt a lélekzetem. Az ágyú rosz­­szul célzott és a gránát elszállt a roncs fölött. Izgatottan figyeltem és azt kíván­tam, hogy a következő lövés találjon és a gránát vessen véget szenvedéseimnek. Már eldördült a második lövés, amit a víz erős csobbanása követett. Újabb robbanás... A roncsot lökés érte, amitől megingott. A következő borzalmas ütéstől a fejem neki­vágódott a kabin falának, szemben a fal szilánkokra tört, mintha üvegből lett volna. Elvesztettem az eszméletemet. Amikor felocsúdtam, arcomon végig pi­ros patakocska csurgott. Élek!... Rémü­lettel eltelve vártam az ötödik lövést... A gránát most végezni fog a ronccsal. De az ötödik lövés csak nem dördült el Úgy éreztem, mintha minden erem megnyílt volna és vérem kiáradna testemből. Hirtelen lépéseket hallottam a fedélzeten. Férfiak nehéz lépéseit. Kiáltani akartam, de nem tudtam. A torkomat mintha ösz­­szeszorították volna. A lépések közeled­tek ... már meg tudtam különböztetni a hangokat, melyek behatoltak a kabinba. — Nézzük meg, hová ütött be az utolsó lövés, — mondta valaki. Akárhogyan erőltettem, hang nem jött ki a torkomon. Azután feketeség borult a szememre. Egy kórházi ágyon tértem magamhoz. Körülöttem csupa egyenruhás férfi, a szemükben részvét és kíváncsiság. — Hogy van? — kérdezte az egyik tiszt Felelni próbáltam, de egyetlen hang se jött ki a számon. — A hangszálak megbénultak, — jegyezte meg az egyik, valószínűleg az orvos. — De ez hamarosan elmúlik. Néhány nap múlva minden rendben lesz. Inez e közben lázasan feküdt a gondtól és izgalomtól. Nem kellett neki elbeszélni ezt az élményt — a borzalmas drámát mely a hajóroncson lejátszódott kitalálta és csókolt engem, mint akit halottnak hitt. Juan eltűnt. Írta: J. G. de Maraimo Ford.: Moly Tamás

Next