Magyar Nyelv – 58. évfolyam – 1962.
Szántó Éva: A magyar mássalhangzó-hasonulás vizsgálata fonológiai aspektusban
Szántó Éva Az irreleváns jegyen paradigmatikus síkon az az artikulációs mozzanat vagy akusztikai sajátosság értendő, mely úgy van jelen egy szegmentumban, hogy az nem áll szemben egy olyan másikkal, melytől csak ennek a mozzanatnak vagy akusztikai sajátosságnak a megléte különböztetné meg, így a magyar b zárképzése irreleváns, mert ugyanezen a helyen nem képződik például egy réshang. (Az angolban azonban a b zárképzése releváns, mert szemben áll vele egy bilabians réshang: /?.) — Az irreleváns jeggyel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a releváns és az irreleváns sajátosságok különválasztása egyáltalán nem azt jelenti, hogy az irreleváns sajátosság általában „lényegtelen". Szinkronikusan nem befolyásolja ugyan a fonémarendszer funkcionálását, de diakronikusan befolyásolhatja (erről később lesz szó). Viszont a szegmentum képzése szempontjából a szinkrón helyzet is lényeges, így ha a bot szót úgy ejtenénk, hogy (bot, hallgatónknak nem tudnánk jelezni a közölnivalót, mert a hangtest értelmetlenné válna (vö. ZINDER i. m. 40). Az irreleváns és releváns jegyek szétválasztása szükséges, mert egyrészt áttekinthetőbbé teszi a fonémarendszeren belüli viszonyokat, másrészt a fonémarendszer fejlődésében néha bizonyos potenciális lehetőségekre is fényt vethet (vö. MARTINET, Économie des changements phonetiques. Berne, 1955, 188). A paradigmatikus sík szabályainak a fonémára való „nyomása" abban jelentkezik, hogy arra „kényszeríti" a fonémát, hogy önmagához hasonló maradjon minden konkrétan hangzó szegmentumban (vö. MARTINET i.m. 24). A szintagmatikus síkon a fonémák szegmentális egymásután való következése értendő, így míg a paradigmatikus síkon a szembenállás, ha konkrétan nem is valósul meg egy hangtestben, de mégis állandóan jelen van, addig a szintagmatikus síkon a kontraszt azt az eltérést — „szembenállást" — fejezi ki a fonémák között, ami például a bot szóban megnyilvánul a bol t között.—A szintagmatikus sík szabályainak „nyomása" ellentétben áll a paradigmatikus síkéval. A kontraszt „oldalnyomás"-t gyakorol a fonémára, és kényszeríti, hogy azonosuljon a szomszédos szegmentumokkal (vö. MARTINET i. m. 24). Ennek az oldalnyomásnak a következtében jön létre az a fonetikai folyamat, amit a klasszikus fonetikában hasonulásnak szokás nevezni. Ez az „oldalnyomás" az egyik oka a fonéma „sokarcú" megnyilvánulásának. A magyar mássalhangzó-fonémák „sokarcú" megnyilvánulásának az oka is ebben rejlik. Fent részletesen beszéltem arról, hogy minden nyelvben a fonéma „sokarcú" megnyilvánulása sajátos, és éppen úgy jellemző a fonémarendszerre, mint a fonémaállomány releváns jegyei. Ezért az „oldalnyomás" következtében létrejött módosulások — többek között a hasonulás — sajátosan jellemző minden nyelvre, ha gyakran közös vonásokat is mutat fel. Különböző nyelvekben közös vonások azért nyilvánulhatnak meg, mert bármily nyelvű egyén beszédszervének fiziológiai mechanizmusa tulajdonképpen azonos (vö. ZINDER i. m. 228), így tehát a hasonulás is sajátosan nyilvánul meg minden nyelvben. 4. A c) és d) ponttal kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a szintagmatikus síkon is külön kell választani a releváns és az irreleváns sajátosságokat, csókat határozza meg. Az artikulációs mozzanatokat rögzítő megkülönböztető jegyek azonban nemcsak bináris összefüggést mutatnak fel, hanem kifejezhetnek olyan összefüggést is, mint az, ami az a—o—u között van, ahol egy bizonyos artikulációs mozzanat fokozódik (a nyelv emelkedik), vagy például az, ami a t—.52 között van, ahol a tárképzés áll szemben a résképzéssel.