Magyar Nyelv – 73. évfolyam – 1977.
Szabó Zoltán: Herczeg Gyula, A modern magyar próza stílusformái
feleletet, hogy meddig él egy jelenség, mikor avul el egy mellette feltűnő rokon vagy esetleg ellentétes jellegű szerkezeti formától háttérbe szorítva. Az újabb és az elavult nyelvi formák egymást váltásából kerekedik ki a könyv történeti jellegét biztosító fejlődésrajz. Az újat és a régit, a változások csomópontjait megvilágító és igazoló nyelvi anyag mennyisége és a változási tendenciákat képviselő írók száma elég nagy ahhoz, hogy megbízható és elfogadható következtetéseket lehessen levonni. Ez a megalapozottság, tényszerűség kétségkívül nagy értéke a könyvnek és nagy érdeme Herczeg kutatómunkájának. Mint már említettem, a kiválasztott anyag gazdag, és a korszak egészére és kisebb szakaszaira is jellemző. Egyedül csak a századvégi impresszionizmust képviselő Justh, Iványi és Bródy mellett kellett volna többet, másokat is szerepeltetni, hisz a mellérendelő felsorolások, az értelmezős mellérendelő szerkesztés, a laza mondatszerkezetek másoknál (pl. Malonyai Dezsőnél, Pekár Gyulánál, Ambrus Zoltánnál) is előfordulnak, és a Nyugat impresszionistáitól eltérő, az impresszionizmus fejlődésének kezdetibb szakaszát jelző változatát képviselik. Olyannyira erőteljes tendenciát alkotnak, hogy az „impresszionizmus előzményei"-nél többet és határozottabbat mondóan preimpresszionizmus-nak is lehetne nevezni. 5. Herczeg Gyula könyve lényegében stilisztikai szempontú jelenségtörténet-A magyar próza mondatszerkezeteiből alakított stílusformák belső mozgását, fejlődési tendenciáit mutatja be. Nem vagy alig foglalkozik hangtani, szótani, jelentéstani és főleg képtani kérdésekkel, bár a könyve címében szereplő „stílusforma" műszónak és egyáltalán a stílus fogalmának általánosan elfogadott értelmezései alapján mindezeket magába kellene foglalnia. A jóval tágabb körű és összetettebb stílusforma fogalma nem azonosítható a szűkebb körű mondatformáéval. Eszerint Herczeg munkája nem a prózastílus egészét, de kétségkívül egyik legfontosabb részét, a mondattant tárgyalja. Ami könyvében érték és tanulság, az természetszerűleg következik mind tárgyából, mind pedig módszeréből. Ugyanúgy, mint olasz kötetéről (Nyr. XCIX, 376 — 7), erről a munkájáról is elmondhatjuk: csak dicsérni és helyeselni lehet azt, hogy elsődlegesnek tette meg a mondattant. Ez nemcsak azért pozitívum, mert stilisztikai szempontból a mondattan a szűkebb értelemben vett grammatika legfontosabb része, hanem azért is, és főleg azért, mert a mondattant eddig meglehetősen elhanyagolták, mostohán kezelték. Még ma is ez a stilisztikák leggyengébb fejezete. Pedig a fejlődés távlata, amelyet a ma divatos szövegnyelvészet is jelez, csakis az lehet, hogy a stilisztika a mondatgrammatikából kifejlesztendő szöveggrammatikára fog majd alapozni. Könyvének másik érdeme az, hogy kerül mindenféle öncélú módszereskedést, minden esetben a tapasztalati anyagból indul ki, és új tényeket tár fel. Tartózkodik minden olyan minősítéstől, amely nem közvetlenül adódik a nyelvi anyagból. Munkája a stilisztika mai fejlődési szakaszában hozzájárul ahhoz, hogy elmélet és gyakorlat egyensúlyba kerüljön. Végül, de nem utolsósorban az is érdeme, hogy könyvével a fejlődő történeti stilisztika útját egyengeti. Bár a leíró stilisztika is sok mindenben javításra, tökéletesítésre szorul, mégis jóleső érzés tudni, hogy a még zsenge korban levő történeti stilisztikának vannak gondozói, művelői, Így aztán Herczeg Gyula munkája nemcsak abban nyereség, amit ad, hanem abban is, amivel hasonló tevékenységre ösztönöz, amihez példát és mintát is szolgáltat. SZABÓ ZOLTÁN