Magyar Nyelv – 76. évfolyam – 1980.
Fabó Kinga: „Nyelvi fordulat” az irodalomban
nem vágok közbe, nem mondom, hogy »értelek«, de ez a nyújtózás valami mélyebb értést jelez mégis, ..." (44) — mondja az unkaöccs. A D'Oré és az unokaöccs között kialakuló közös nyelvnek van egy másik érdekes sajátossága is. — A megnyilatkozások megértését a nyelvben az teszi lehetővé, hogy a beszélőnek is, a hallgatónak is bizonyos stratégiái vannak. (Ezeket P. GRICE elemezte: Logic and Conversation, 1967., sokszorosított kézirat.) Ezek közül a stratégiák közül a leglényegesebb a következő: Ha a beszélő kimond egy megnyilatkozást, ezzel azt akarja elérni, hogy a hallgató higygye el, hogy maga a beszélő is hiszi azt, hogy amit mond, az igaz. — D'Orééknál fordított a helyzet. Nekik saját külön stratégiáik vannak, ők azt akarják elérni, hogy partnerük higgye el, hogy annak, amit mondanak, épp az ellenkezője igaz. Például első beszélgetésük során (a Sakk című fejezetben) az unokaöccs tudja, hogy D'Oré tudja, hogy ő „hazudik", amikor azt mondja, hogy szívesen tölti vele az idejét. Éppen ezért mondja. Vagy: ugyancsak az unokaöccs: ,,— A beszélgetés nincs megcsinálva — válaszolom, fölbátorodva, hogy beszélgetésünk már eddig is ilyen jól alakult." (51.) Szintén ő: ,,— D'Oré ... — mondom, és azt akarom megjegyezni, hogy »azért nem mindenki gondolkozik így« és ebből az lesz, hogy: — Te teljesen olyan vagy, mint bárki." (65) — A gondolat és a szó elvált egymástól. Elsődlegesen van az, amit adott szituációban mondani kell, függetlenül attól, hogy a beszélő gondolja-e ezt, vagy sem. A nyelv és a szavak részben azért alkalmatlanok a lényeg kifejezésére, mert túlzottan általánosítanak. „Aztán, persze, azt se tudom, ezek a régi írók, már ha Charlest mégis közéjük soroljuk, mire gondoltak, mikor így általánosságokban törtek ki. Mit nem írtak meg?" (28.) Ugyanerre a problémára utal D'Oré kételye a sommás összefoglalások érvényességével szemben. És ezért nem szereti az olyan túl általános szavakat, mint a mondatnám, amely egyszerre jelenti önmagát (emberezhetnék, vagyis 'szükségem van emberekre'), és önmaga ellenkezőjét (nincs szükségem rájuk). Ezzel szemben nagyon nagy mondásnak, illetve szónak tartja a vonás-t, mert az teljesen egyedi és egyszeri érvényességű. Ezzel kapcsolatban mondja: „Kitalálsz valamit, de nem azért, hogy használják. Mert amit egyszer . . . nem is így mondom. Szóval: ami egyszer vanás, az csak egyszer van úgy. Utána el van ásva. Neked." (77.) D'Oré itt a nyelvi jel egyezményessége, a jel jel volta ellen lázad. Mert a jelek az emberek közé állnak, és még inkább közvetetté teszik azt, ami eleve közvetett. A regénynek is, és az egész Tandori életműnek is ez a lényege: a szavak nélküli, a rávezetéssel, a csönddel való közlés, illetve annak tudatosítása, hogy bizonyos dolgokat nem lehet vagy nem érdemes kimondani. Minek akkor a regény? — kérdezhetné valaki. De itt nincs ellentmondás: a csönd a szavakon túl van, el kell jutni odáig. Ezt próbálja megvalósítani D'Oré a regényben, Tandori pedig a regénnyel. A regény nyelvi-formai megoldása teljesen azonosul a benne közölt gondolatokkal. (Mint ahogy Mészölynél is.) A cím azt sugallja, hogy itt nagy végső kérdésekről lesz szó, a regényben viszont látszólag csupa „jelentéktelen" dolog történik: bevásárlás, telefonálás, olvasás, írás, gépelés, beszélgetés, sörözés, tévénézés stb. Ezek között a „jelentéktelen" események között van elrejtve néhány nagyon fontos gondolat, amelyeknek fontosságát Tandori úgy jelzi, hogy elhallgat. Elvezeti az olvasót a lényeghez, de magát a lényeget már nem mondja ki. Tandorinál tehát az összes nyelvi-formai megoldás egy mélyebb nyelvifilozófiai koncepció következménye. Láthattuk, hogy ezeknek a megoldások-