Magyar Nyelvőr – 80. évfolyam – 1956.
Bárczi Géza: Anyanyelvünk magyarsága
Nyelvünk mai alkatát igen sok fontos vonásában azután kapta, hogy a rokon nyelvű népektől elvált, nyelvtani rendszere jelentékeny mértékben, igeragozása, névragozása túlnyomórészt a magyar nyelv külön életében alakult ki, a magyar nyelv mégis jellegzetesen finnugor nyelv maradt, mert arculata a változott viszonyok ösztönzésére azoknak a lehetőségeknek természetes tovább fejlődésével formálódott ki, melyek csírájukban megvoltak benne már a finnugor és még inkább az ugor nyelvi egység korában, s melyek a rokon nyelvekben nagyjában hasonló irányú eredményeket hoztak létre. A magyar nyelv külön életében kibontakozó nyelvi rendszernek anyagi eszközei : ragok, jelek, képzőbokrok szinte kivétel nélkül azokból az elemekből épültek, melyek a magyarságnak ősi nyelvi anyagához tartoznak. Nyelvünk finnugor elemei tehát magyarságának lényeges tényezői, fontos összetevői, mondhatni, az alapja. A nyelv azonban a nép egész múltjának letéteményese, s nemcsak a bölcső emlékeit őrzi, hanem a nép minden viszontagságának nyoma, egész történetének vetülete benne van. S e történelem éppúgy a mienk, éppúgy joggal beleszólt nyelvünk alakulásába, mint az eredet, amely persze szintén nem kezdet, hanem a fejlődésnek már egy kései korszaka, s melyet csak azért választunk kiindulópontul, mert a megelőző idők sorába (az uráli korszakon túl) nem tudunk világosságot vetni. Ki állíthatná pl. azt, hogy ilyen fordulatok, szólások százai, mint el vagyok csigázva, nagy feneket kerít neki, egy gyékényen árul vele, egy bordában szőtték, csapja a szelet, körmére ég a munka stb. stb. nem tartoznak a magyar nyelv sajátos arculatához, holott a finnugorsághoz azonkívül, hogy építőanyagukban finnugor szavak és más finnugor eredetű nyelvi elemek (ragok, képzők) vannak, mint kifejezéseknek semmi közük. S a magyar nép — mint egyébként minden nép — története során idegen népekkel, idegen kultúrákkal érintkezett, s amint ez az érintkezés nyomot hagyott a magyar művelődés, az egész magyar társadalom alakulásában, akként nyomot hagyott a nyelvében is. Az iráni, török, latin, szláv, német, olasz, francia jövevényszavak éppúgy a magyar nyelv sajátos arculatának lényeges vonásai, mint a szókincs ősi részei. S amint ezek az érintkezések általában hatottak a magyar gondolkodásra is, akként nyelvünk szerkezetében is föllelhetők e hatás nyomai, melyek nélkül mai magyar nyelvünket nehéz volna elképzelni. S még kevésbé szabad megfeledkeznünk az állandó belső fejlődésről, az állandó gazdagodásról, színesedésről, mind hajlékonyabbá, képlékenyebbé válásról, hiszen ha pl. a nyelvújítás hatalmas eredményeit figyelmen kívül hagynók, kiiktatnánk a magyar nyelvből egy egészen különös színt, s szembe kerülnénk a valósággal, az élettel, a nyelv társadalmi funkciójával. Minden, amit a magyar múlt a nyelvben hagyománnyá érlelt, hozzátartozik nyelvünk magyarságához, történelmi szempontból tehát a magyar nyelv magyarsága rendkívül szövevényesnek bizonyul. Nyelvünk jellegzetességeit semmiképpen sem valamely régebbi történeti szakaszában kell keresnünk, mint Révai túlzó követői akarták, noha a nyelvi hagyomány e sajátos vonások kihámozásában igen fontos tényező. Messzemenő kitérést jelentene itt annak a fejtegetése, hogy a nyelvhelyesség kérdésébe a régi nyelv milyen mértékben és hogyan szól bele. Nyilvánvaló azonban, hogy ha nyelvünk magyar jellegzetességeit kutatjuk, elsősorban mai nyelvünkre gondolunk, arra, amely számunkra a gondolatok és érzelmek természetes kifejezésének eszköze, s egyszersmind irodalmunk művészi anyaga.