Magyar Nyelvőr – 80. évfolyam – 1956.
Herczeg Gyula: A nominális stílus a magyarban
— a személynév — mondatban fordul elő, a verbális elemek a személyiség „súlyát" mintegy csökkentik és a nominális szintagmák, melyek a főmondatot követik, tagadhatatlanul mint az állítmány határozói volnának felfoghatók, így a fenti példából : [az alkalmazottak] vasárnapon kiöltözve jöttek : ... sötétkék zakkó stb. ahelyett, hogy jöttek sötétkék zakkóban. Az önmagában álló személynév utáni nominális szintagmák ellenben már sokkal nehezebben magyarázhatók határozói értelemben. Csak bizonyos azonossági kapcsolat létesül köztük és a személynév közt, amennyiben a nominális szintagmák részletezik és felbontják a személynevet. Nyilvánvaló, hogy ennek a magyarázatnak az értelmében a részletező nominális szintagmák elsősorban, szinte kizárólagosan csak testi és lelki tulajdonságok lehetnek. Ha ruházati tárgyakról esik szó magában álló személynév után , mindenesetre stiláris merészség. f) Az eleddig idézett példákban a nominális szintagmák meghatározott tartalmúak, és a központban álló személy külső és belső tulajdonságait, ruházati tárgyait, megjelenését, látható sajátságait fejezik ki. Ezek a tulajdonságok, ruházati tárgyak olyanok voltak, amilyeneknek egy másik ember, a kívül álló, a figyelő észlelte. Elválnak, elszakadnak hordozójuktól és l'art pour l'art életet kezdenek; a központi személy szinte megszűnik, hogy tulajdonságai annál jobban kiemelődjenek, és minél döntőbb hangsúlyt kapjanak. Vannak azonban olyan példáink is, amelyekben az állandó jellegű tulajdonságok, ruházati tárgyak helyett olyan igéből képzett főnevek szerepelnek, melyek aktivitást fejeznek ki, a központi személynek esetleg váratlan aktivitását. Az ilyen főnevek mellől is elmaradt a színtelen verbális elem, csakhogy ebben az esetben nem a kopula és vele egyértékű ige, hanem a „hallatszik, látszik, kezdődik, végződik: történést, kezdetet, befejezést" kifejező, de ugyancsak színtelen igék tűnnek el. Egy negyedóra múlva vívóórája van. Félhárom. Testhez álló flanellkabát, melynek szárnyai térdig fedik. Ugyanolyan szövetből lábtyúk. Sodronyálarc a fején, szarvasbőrderék a mellén és vállain. Szemben vele egy hozzá hasonló ruházatú hölgy. Villogó, csattogó vízőrök, néha-néha egy-egy csengő kacaj, egy-egy sikoly (Justh Zsigmond : Páris elemei, 1889. 42). A csengő kacaj, illetőleg az időnkénti sikoly jól jellemzi a hölgyek magatartását a vívóóra lefolyása közben. A kacaj, sikoly értelme nyilvánvalóan az, hogy a vívás közben egyik hölgy is, másik is időnként felkacagott és felsikoltott. Az igét a sokkal személytelenebb főnév helyettesíti: a jelenet veszít dinamikusságából és olyanná válik, mintha lefestették vagy szoborba mintázták volna, az író plasztikusan örökíti meg a történteket a kései utókor számára.) Az idézettnél még sikerültebb az alábbi példa, amely Petelei István „Történetek, képek" című 1905-ben megjelent művéből származik. Az idézet olyan főneveket tartalmaz, melyek igéknek alkalomszerű származékai, rendesen erőltetetten hatnak. E főneveket, az -ás, -és végzetű absztraktumokat a beszédben nem igen használnánk ; a példában kifejezetten az író céljait szolgálják. A jelenet dinamikáját előmozdító igék eltűnnek, és helyükre sokkal plasztikusabb, személytelenebb, az írót is háttérbe szorító, de a jelen-