Magyar Nyelvőr – 90. évfolyam – 1966.
Horváth Mária: Benkő László: A szépirodalmi sítlus elemzése
azzal, hogy egy évekkel ezelőtt megjelent munkához kapcsolódó ilyenféle észrevételek utólagos tanácsnak tekinthetők csupán. Mivel a szerzőnek más a véleménye, másként is járt el.) • A második fejezetben módszerét és vizsgálati szempontjait ismerteti; itt sem kerüli el mindig a tankönyvízű megállapításokat (vö. pl. a korszakhatárokról szóló észrevételeket: 13). — Különös figyelemre tarthat számot gyűjtési módszereinek ismertetése: Veres Péter egyes műveiből összeválogatott, mintegy 100—120 lapnyi „szövegsorozat"nak nevezett anyagból végezte gyűjtését; ezen alkalmazta vizsgálati szempontjait; e szempontok eredményeit tárgyalja dolgozata további fejezeteiben. A mennyiségi szókincsvizsgálat című rész sem mentes a közhelyektől: pl. Hány szót használ egy író? (Ennek a sokat vitatott kérdésnek a magyar nyelvű szakirodalma közismert; azt hiszem, célszerűbb lett volna elhagyni, mellőzni az egész kérdést.) — Érdekes és elgondolkoztató a Veres Péter „alapszavainak", vagyis az általa — a szövegvizsgálatok szerint — leggyakrabban használt szavaknak a felsorolása; továbbá a Juhász Gyulával való összehasonlítás. A Goethével és Justh Zsigmonddal való egybevetést (24) azonban mesterkéltnek érzem: a különbözés annyira nyilvánvaló, hogy az összehasonlítás csak szélsőségeket tükrözhet. Véleményem szerint Justh Zsigmond nyelve nem tér el olyan feltűnően korának nyelvétől: ha elolvassuk például a Magyar Salon című „képes havi folyóirat" néhány novelláját (e folyóiratnak egyébként Justh is munkatársa volt), Gozsdu Elek, Scossa Dezső és mások műveit, megállapíthatjuk, hogy nyelvük közös Justh Zsigmondéval; ilyenformán ő sem volt a maga korában kirívó jelenség. — Viszont — úgy vélem — érdemes lett volna az összegezést, hogy tudniillik Veres Péter szókincsében mindössze 5%-ot tesznek a nem köznyelvi szók — 26, más, ma élő író szókincsében végzett számlálással egybevetni. Ez kétségtelenül fáradságos munkát igényelt volna, de megérné az összehasonlítást. Egy effajta vizsgálat más megvilágításba helyezné a Veres Pétertől használt 5%-ot is. Gondos elemzést tükröz a Tájszók című fejezet. Benkő nagy körültekintéssel vizsgálja Veres Péter tájszavait, kiválogatja a tulajdonképpeni (valódi) és a jelentés szerinti tájszókat. E kategóriák jellemzésekor — azt hiszem — nyugodtan hivatkozhatna már Szinnyeire, hiszen ő adta a tájszók ma is közkeletű osztályozását a MTsz. bevezetésében. Vajon a tájszók vagy tájszó jellegű, csak (szöveg)környezetükből megvilágosodó jelentésű szavak hatását tekinthetjük-e „sejtető félhomály"-nak? — Mindemellett érdekes fejtegetéseket köszönhetünk a „táj jellegű szócsoportok" vizsgálatának, bár a stilisztikai funkció alakulásának történetére utaló megállapításokat keveslem, ha már érintette, részletesebben is kifejthette volna. A rétegnyelvi szók vizsgálata során figyelmet fordít a szerző arra is, hogy a több évtizedes múltra visszatekintő írói pálya során a szavak stilisztikai rétegződésében is megmutatkozik az időbeli távolság. Veres Péter számos rétegnyelvinek tekinthető szava ma már csak az idősebb nemzedék előtt ismeretes. Benkő megmutatja azt is, milyen változatosan értelmezi, magyarázza Veres Péter az általa használt szakmai jellegű kifejezéseket. Ezek használata néhol valóban megterheli az átlagos olvasó emlékezetét. Ennek az elemzésnek egyik érdekes tanulsága az is, hogy nem illenek Veres Péter egyéb, tőle megszokott stíluselemei közé a néhol csaknem bántó „városias", a rassznyelvből, zsargonból vagy a tudóskodó műnyelvekből kölcsönzött kifejezések. (Azt kérdésesnek tartom, valóban szerencsés-e a Veres Pétertől magyarított nőstényáram 'szekszepil' vagy a pezsgőpor 'szódabikarbóna'.) A következő fejezetekben (Szóalkotás, szófajták) a szűkebb értelemben vett nyelvtani osztályozás szempontjai érvényesülnek. Ebben a részben figyelmet érdemel ! Én a VIII., IX. [1888., 1889.] évfolyamot néztem.