Magyar Nyelvőr – 97. évfolyam – 1973.
J. Soltész Katalin: Petőfi versformakincse
Petőfi versformakincse Az újabb Petőfi-kutatásokban kezdenek méltó helyet kapni a költő művészi eszközeire, verstechnikájára vonatkozó vizsgálatok. Ezeknek eredményei segíthetnek eloszlatni azt az évszázados tévhitet, hogy Petőfi hanyag verselő, aki nem sokat ad a műgondra. Petőfi formagazdagságáról már azáltal is meggyőződhetünk, ha megnézzük, hányféle versformát használ csupán elbeszélő költeményeiben, amelyeket a régi kiadások a kötet elején közöltek. A magyar epika hagyományos versformája a magyaros tizenkettős és a hexameter. Az utóbbit Petőfi nem használta elbeszélő műben, az előbbit azonban több változatban is: páros rímű négysoros strófákban (János vitéz, Szerelem átka, A táblabíró), páros rímű nyolcsoros strófákban (Lehel vezér), hatsoros strófákban a babóc rímképlettel (Szécsi Mária). Emellett találunk nála magyaros tízest (Szilaj Pista), szakozatlan, rímtelen drámai jambust (Salgó), egy lírai színezetű, rímes jambusi strófaképletet (Tündérálom). A helység kalapácsa, a Bolond Istók és Az apostol pedig egy-egy teljesen egyéni, egyszeri és megismételhetetlen, kötetlen versformát képvisel anapesztusi, trocheusi, illetőleg jambusi ritmusrendszerben. Ha módszeresen számba veszszük Petőfi teljes versformakészletét, formai tekintetben is kora legjobb színvonalán álló, sokszor előremutató, sőt merész újító költőnek ismerjük meg. Petőfi versformakincsének áttekintésekor nem a ritmusrendszert, az ütemet és metrumot veszem rendszerező elvnek, hanem a sorfajra épülő versszerkezetet. Nézetem szerint ugyanis egy tiszta jambusi hatásokból álló vers közelebbi rokonságban van egy magyaros ritmusrendszerű hatásokból állóval (pl. egyrészt a Két vándor: ,,Hónán kül a fiú, | Honában a patak", másrészt Az árva leány: „Virágot ültettem | Anyám sírhalmára"), mint egy ugyancsak jambikus, de hosszabb és többféle sorfajból szerkesztett képlettel (pl. „Hol a leány, ki lelkem röpülését ! Követni bírná, te kivűled?"). Azonkívül noha a Petőfi-versek nagy többségének ritmikai hovatartozása első tekintetre világosan felismerhető, a magyaros és a trocheusi, illetőleg jambusi rendszer határai eléggé elmosódnak. A trocheusnak is felfogható magyar ritmus, a magyarosan is ütemezhető trocheus közismert jelenség. A Tiszát pl. a verstani munkák általában trocheusként tartják számon, de az iskolásgyerek, amikor először találkozik vele, természetes ritmusérzékét, anyanyelvi vershallását követve ugyanolyan magyarosnak fogja fel, mint az Alkut vagy a Szülőföldemen-t. A Tiszával megegyező versformája van a Távolból-nak; ezt Petőfi, mint ismeretes, Bajza tanácsára „mértékelt népdal"-nak szánta, amint Bajzának írta: „aligha sikerrel". Valóban, a ritmusban a magyaros ütemezés nemegyszer elnyomja a trocheusi lejtést, ellenben a trocheusi alapelgondolás a népdaltól idegen stíluselemeket csempészett a versbe („Kínok égtek a szülőkebelben", „tömkeleg" stb.). Később jóval több sikerrel járt Petőfi a népdal megmértékelésében: a Piroslik már a fákon a levél c. jambusi versben hamisítatlanul népdalszerű a hang, a nyelvi és képanyag. A magyaros és a trocheusi ritmus széles érintkezési sávjánál szűkebb területen, de viszonylag nagy számban jelentkezik Petőfinél a jambusba való átbillenés. A Kutyakaparót és A gólyát pl. Péczely László (Tartalom és versforma. 1965. 27) jambusi alapsémájúnak tartja („Kivül-belül szomorú csárda ez | A Kutyakaparó"; „Sokféle a madár, s egyik ezt, másik azt | Leginkább kedveli"), noha néhány sorral lejjebb félreismerhetetlenül felszínre bukkan a