Magyar Polgár, 1873. július-december (7. évfolyam, 148-298. szám)
1873-11-08 / 256. szám
VII. évfolyam. 256. szám. Kolozsvárit, 1873/ szombat, november 8. POLITIKAI NAPILAP. V. ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK. Égés* évre .............................16 ft. — kr. Félévre . ..............................8 a — » Egy negyedre........................4 » — * Egy hónapra .............................. 15 "3 SZERKESZTŐSÉGI IRODA: A lyceumi nyomdában. Kiadó hivatal: A lyceumi nyomda „központi irodájá“-ban, főtér, Teleki Domokos-ház. gr. [* HIRDETÉSI DIJAK Érj Ozsiör hasáboson sor ára 6 kr. Minden hirdetés után 80 kr. NYILTTÉR bélyegilleték. soronként, vagy annak helye U kr. Nagy hirdetéseknél Reelamok: jj kedvezmények. ^ hirfüsérbe soronként 1 ft. ^ __________ff- KOLOZSVÁR, NOVEMBER 7. Képviselek az unitárásotó. Kolozsváron idei novemb. hó 15-én megnyílandó főtanács veszi tárgyalás alá a képviselő tanácstól kiindult, s most az egyházi környékek észrevételeivel kísért képviseleti rendszer tervezetét. E tervezethez három kérdés alatt néhány észrevételemet mondom el. Jelen körülmények közt épen parancsoló szükség-e a képviseleti rendszer beállítása? Véleményem szerint nem; mert a. ) az egyházrendi személyek s eklézsiáik közt törvényhozási tekintetben nem az a viszony van! mi volt a polgári életben a törvényhozó aristocraţia és nép között , hol amaz ennek lenyomásával kereste hatalmát. A protestáns egyházi világban a belső személyek jólléte szoros viszonyban áll eklézsiáik jóllétével, s ezek gyengítése rontja amazok jóllétét is, s igy az eklézsiák nem lehetnek jogaik érdekében az őket eddig képviselt papokkal szembe féltékenyek. b. ) Minden egyházi körben több oly világi egyének vannak egyházi tanácsosokul kinevezve, kikről a közvélemény föltette, hogy egyházi közügyeink iránt érdekeltséggel viseltetnek. Ezek számára is mindig nyitva állnak az egyházközi gyűlések ajtai, s ha tapasztalták volna, hogy papjaink a „rólunk nélkülünk“ elv nyomán a közügyek hátrányára használják föl eljárásukat, miért nem jöttek és jőnek a köri felügyelő gondnokokkal együtt a tanácskozási terembe ? Azt kell hinni, azért, mert nem tartották parancsoló szükségnek. Az ezzel ellenkezőt, hogy hideg részvétlenek, s csak a czimmeli megtiszteltetés iránt melegek , vagy a kor nyavalyája, a túlságba menő anyagiasodás súlya fojtotta le a szellemi nemesi érzelmeket nállok, megbántás nélkül nem szabad mondani azokról, kiket az iskolák azért miveltek, hogy képesek legyenek az agy (ny ?) agiasságnál feljebb is emelkedni!! c. ) Minden az egyházi életbe vágó közérdekű tervezetek, mielőtt életbe léptettetnének, az eklézsiáról eklézsiára járó vizsgáló hivatal által amazok eleibe terjesztetnek, az ügy iránt kapacitáltatnak. S ha mégis az eklézsiák többsége döntő indokokkal bíró ellennyilatkozatot adna be, a terv nem jöne életre, vagy pedig módosítva. d.) Az eklézsiáknak nincs is okuk panaszkodni autonómiájuk szorító kerete ellen. Mind sérelmeik orvosoltatása, mind követeléseik érdekében oly szabad tér áll előttük, hogy épen velük szemben — gyakori tapasztalás szerint — az egyházi személyek emlegethetik föl bizonyos utazó keserű életihez rokon panaszukat“ deátkozott ország ez! az ebeket szabadon bocsátják, a kövek pedig levannak fagyva!! 2. Ha mégis parancsoló szükségnek ismerte az indítványozó a képv. rendszert, egyhamar kivihető-e haszonnal annak tervezete ? (lásd: Kér. Magvető 7-dik kötete 4-ik füzete 304 — 314 lapjain.) Nem hihető. Ugyanis a.) Terv szerint az évenként tartandó egyházközi gyűlésre minden eklézsia önkebliből egy képviselőt (nem belső személyt) küld. A korbeli egyházi személyekből pedig egyik évben a papok számának fele, s a másikban a mestereké marad ki a gyűlésből. Ez által mi külüznbség támad a tagok jelenbeli és jövendő számában ? s mily hátránynyal vagy nyereménynyel jár ? A marosegyházi kört véve föl például, mely a középállást foglalja el, lévén 13 anyaeklézsiája, 13 papja s 9 mestere, igy öszvesen menne a gyűlési tagok száma 36-ra a felügyelő gondnokkal együtt. De ebből egyik évben hét pap kimaradva, lesz a tagok száma 29, mig jelenleg a teljes szám tesz 23-at. A papok egy részének kimaradásával oly tagok fognak hiányozni, kik saját eklézsiáik ügyeiben legbiztosabb ismerettel bírnak. Ha e nemű ügyek is kérdés alá jönnének, ezek hiányát nem fogják pótolni a világi képviselők, kik hol egyik hal másik eklézsiai vagy presbytherialis gyűlésből, helyes vagy költött okok mellett el szoktak maradni. De ugyan e kimaradás által egy hasznos intézményen ejtetik csorba, t. i. közgyűlés idején teszik meg a papok a népiskolákban áltatos, végrehajttot vizsgálati tudósításaikat s adnak szükség szerént szóbeli felvilágositásokat. Mikor ismét a mesterek egy része nem jelen meg, s köztek épen azok, kik a tudosítványokrendjén megrovást szenvedtek : ezek nem részesülnek azon erkölcsi büntetésben, hogy a közgyűlés legalább rosszaló tekintetet vessen reájuk. b. ) Midőn a köz gyűlés évenként az egyházakban rendre tartja gyűlését, ez vallásos templomi tisztelettel veszi kezdetét, mi a népre nézve alkalmi óhajtott innepély. De ez kissebb rendű egyházi körökben elveszíti zamatját, ha csak fele is a mesteri karnak kimaradna. Hogy pedig ez innepély inkább emelődjék mint törpittessék, azt a vallásos érzelmekrőli józan fölfogás kívánja. c. ) Nevezett egyházi körben alig van három oly tériméjű papi ház, mely eddig is a gyűlés tagjait illőleg képes lett volna befogadni — oda értve néhány résztvenni kívánó hallgatókat is — hanem úgy ültek s állottak egymás mellett és fölötte, mint a szent könyvekben festett karangyalok. Hát e túl a képviseleti népes gyűlés érdekesbe váló vitatkozó szelleme által közébe vonandó részvevőkkel együtt hova menjen gyülésezni ? A marosvásárhelyi vendéglőkbe ? Ki ismeri azon erkölcsi befolyást, melyet a kori gyűlések gyakorolnak, midőn belső embereink évenként az eklézsiák híveivel érintkezésbe jőnek; alkalmat nyújtanak nekünk egyházi s vallásos ügyeinkkeli ismerkedésre; de maguk is az egyházi személyek a kötelezett jelenlétei útján évenként legalább egyszer találkoznak egymással, s mindannyiszor hivatali s barátságbeli öszszeköttetéseket fölelevenítik, az nem fogja egyházi embereinket egymástól s eklézsiáink hiveiveli érintkezéstől elszaggatni, a nélkül, hogy felerészit ki ne törölje az ősökről reánk maradt e szép hangzású szavaknak „fratres unitarii*“ d. ) Az eddigi egyházközi gyűlések, odaértve a választó alpapi szék üléseit is, rendesen két nap végezték be teendőiket. Mely időrövidség az egyházi igazgatásban honosult azon patriarchális szellemnek tulajdonítandó, mely szerint a közi elöljáróság, miután hivatali állásánál fogva némely vitatkozás alá jöhető, kisebb fontosságú tárgyakkal megismerkedett előlegesen, azokról a meggyőződésig alapos véleményét kimondván, azt a gyűlés elfogadja, miáltal idő van megnyerve, s a költségkímélés az eklézsia érdekében. Pedig itt is —mint más társulati gyűlésekben — lehetnek s vannak is oly izgékony szelleműek, kik a legfennebb tudomásul vehető, s „ad acta“ tehető ügyekbe is hajlandók szóvitára kelni, csak azért is, hadd lássák, hogy ők is jártak túl az operentián. E két napi élelmezés került rendesen az eklézsiának 30 c. év. írtjába. A képv. rendszer által 3—3 g. napra is kinyujtatik, miáltal terheltetnek a szállást adó gazdák a lovak élelmezése által saz eklézsia asztaltartási költsége is kétszereztetik, holott tudva van, miszerint legtöbb egyházaink oly csekély jövedelmező tőkékkel birnak, hogy azok kamatja az eklézsiai építmények körüli legnélkülözhetlenebb igazításokat sem képes fedezni, s ha tovább ki nem kerülhető építkezési költségek merülnek föl, ezek zsebre rovatnak, melyek fölgyüjtése mennyi bajjal, viszálylyal, szitkokkal jár, tudják kik vele bajlódnak! (Folyt, követ.) — Kerkapoly azzal kecsegteti magát, hogy az országgyűlés összeülése előtt tisztában lesz a kölcsönkérdésben és e végett nov. 4 én reggel Bécsben beszélt a Creditanstatt igazgatójával, de a bécsi bankárok még nagyon tartózkodók. Andrássy gróf is visszajött szerdán a pénzügyminiszterrel Bécsből: úgy látszik, hogy a bankügyi tárgyalásokban tanácsadó szerepet játszik. Az osztrák kormány gyorsan dolgozik. Az ezüst kölcsönre és bankjegy szaporításra vonatkozó javaslatai már törvényjavaslat alakjában vannak fogalmazva és hétfőn fogja azokat Depreus az osztrák parlament elé terjeszteni , miután követi köröknek bemutatta. Kapcsolatban ez ügygyel, és hogy bebizonyítsuk, mily ironikus könnyedséggel satyrizálják a jobboldali orthodox lapok is az általuk dicsőített kormány tetteit, idézzük a „Pesti Napló” következő sorait: „A bécsi kormány a válság enyhítése, a kereskedelem és ipar föllendítésére már is sokat tett. Fölsegité a bukófélben levő osztrák földhitelintézetet, melylyel lovag Hopfen s a vele szövetkezett nyának tartozik hálával, hogy pénzét ér Tistzi , ezáltal annyi veszélytől menti meg. „Ismerlek én téged ! — kiáltá végül madame Desgranges győzelembiztosan, — neked jó szíved van. Nem lennél e túl boldog, ha leányod kedvéért saját véredből is kellene odaadnod valamit?“ „Jól van, jól, tudom! A pelikán! De úgy tetszik nem igaz.“ E perezben a fiatal vőlegény jelent meg az ajtóban. Kéréseit egyesíti a hölgyek bohajtozásával. Monsieur Desgranges azonban rögtön visszanyeré lelkierejét. „Parbleu ! — kiáltá Henryhez fordulva. —Jól hogy jön. Ez ismét magamhoz térít. Hogyan ? Ön azt állítja, hogy szereti leányomat és nem akarja elvenni, mert csak 100,000 frankot kap.. . .“ „De papai“ — esdett Madeleine. „Alkudozik érted, gyermekem! ... Pluis . Mikor anyádat elvettem, ötvenezerszer ért kevesebbet mint te.........“ „Hogy-hogy!“ — kiáltó madame Desgranges. „Akarom mondani, 50,000 frankkal volt kevesebbje mint neked, és mégis .. .“ „De férjem, hisz Henry atyja az, ki vonakodik.“ „Atyja, papa!“ „Atyám, monsieur Desgranges!“ „Úgy hát engedjen! Nekem saját nézeteim vannak a dolog felöl. Az atyának mindig gazdagabbnak kell lennie gyermekeinél.“ „Akármelyik gazdagabb, az mindegy, — fa« TARCZA. A hozományért, Legouvé Ernőtől. *) Volt idő — de már rég elmúlt — hogy a mennyasszony hozománya egyszerű rózsakalapból állott. Ma a hozomány kérdése főpontot képez a házassági szerződésben s a családok kebelében elég gyakran mulatságos vagy szomorú jelenetekre ad alkalmat. Egy ilyen családi jelenetet akarok a következőkben vázolni. Lépjünk, ha megengedik, Desranges úr házába Villeneuve- Saint George-ben. Monsieur Desranges, foglalkozására tőkepénzes, neje és leányával a kandallónál cseveg. A beszélgetés élénk, mert házasságról van szó. Egy fiatal építész, Grandval Henry, megkérte Madeleine kezét. Szeret és viszontszerettetik. Semmi sem látszik egyszerűbbnek a fiatal pár egybekelésénél. De, monsieur Grandval, az atya, 200,000 frankos menyaszonyt keres fia számára, és monsieur Desgranges csak 100,000 et akar adni. Neje, leánya Ugyan folyton ostromolják, hogy engedjen , de monsieur Desgranges nem enged. Ő praktikus határozott férfiú, ki érvényt tud szereszni akaratának. Jó neje a mindig érzékeny anyák osztályához tartozik, kik e szót : „leányom !“ köny nélkül szeműben kimondani nem tudják, könyörög, sir zokog. *) Felolvasta az „Institut de France“ legközelebbi ülésén. 8 végre, midőn a férj megingathatlan marad, szent harag szállja meg: „Nincs szived, monsieur Desgranges !“ „Megengedem, édes nőm !‘ „Te nem vagy apa, te...“ „Leányom hóhérja vagyok, ugyebár ?“ „Közönyösségeddel gúnyjaiddal még kétségbe ejtesz. A bőréből szeretne kiugrani az ember !“ „Elég, mama! — azakitá félbe Madeleine;— nem akarok oka lenni viszálytoknak. És ha papa nem akarja, hogy boldog legyek . . . .“ Könnyek fojták el a leány szavait , az anya rémülten kiáltott fal: „ő sír ! Leányom sír ! ... ez sem indít meg szörnyeteg !“ „Hát én mit tehetek róla, kedvesem ! Ha nőt látok sírni, mindig gyanakvóvá leszek.“ „Hogyan ?“ „Nem az én hibám. Jól emlékezem, hogy házasságunk kezdetén mindig sírtál, ha valamit keresztül akartál vinni, s oly gyakran sírtál, hogy női könnyek most már úgy tűnnek föl előttem, mint valami — fizetési — öntvény.“ „De, papa ! — kiáltá Madeleine —■ kétkedhetnél-e keservemben, Henry iránti szerelmemben ?“ „Miért ne !* „Henry jó, szellemdús ... te magad mondád, hogy mint építész vagy jövőnek néz elébe ... atyja tiszteletreméltó férfiú. .. „Mit kívánsz többet ?“ — vágott közbe madame Desgranges. „Úgy menj hát nőül Bienrydhez. Én nem ellenzem ! Megadom beleegyezésemet és ezt a 100,000 fánk hozományt, de 200,000-et, mint Grandval úr kívánja, — soha !“ „Miért?“ — kérdé madame Desgranges. „Miért ?“... Hát azért, mert nem vagyok elég gazdag, hogy önmegszorításom nélkül 200,000 bankot adhassak.“ „Hisz marad még elég pénzed.“ „Elég, — az nem elég.“ „Korábban már nincsenek az embernek szükségletei ! “ „Sőt ellenkezőleg, évente több van. Szemeim gyöngülnek, szemüvegre van szükségem, csontjaim öregbülnek, kocsi kell , a hajam szörnyű módon hull, parókát kell vennem. Aztán a bjegytárszámlák . .. . a flauellkötők !. . . . Gondold meg csak, kétszáz frank évenként csupán flauellre. . .. Nem és még egyszer nem ! A fiatalság legyen szegény, de az öregek . . . .“ „Hisz te nem vagy öreg, kedvesem!“ — vágott közbe madame Desgranges kedves mosolylyal. „Ohol Csak ne kezdj hízelegni, mert baj lesz.“ Az öreg helyzete csakugyan aggasztóvá lett. Madame Desgranges egész női ékesszólásával ment neki, s maegfoghatóvá igyekezett tenni előtte, hogy kissé össze kell húznia magát, egy inast el kell bocsátani s az asztalról a luxusétkeket száműzni. Hisz a maga javára szolgál, ha valamivel többet mozog és kevesebbet eszik. Utóvégre még leá