Magyar Polgár, 1874. január-június (8. évfolyam, 1-145. szám)

1874-06-03 / 124. szám

Viii. évfolyam. 124-dik sfzám. Kolozsvárit, 1874. szereda, június 3. POLITIKAI NAPILAP. S előfizetési feltételek. Tn rS' Egészébre Félévre . • figy negyedre Egy hónapra ff* V. . . . 16 ft. — kr. 8 „­­ „ ................ 4 B » .................. 1 . 60 „ SZERKESZTŐSÉGI IRODA: A lyceumi nyomdában Kiadóhi­vatal : A lyczeumi nyomda „központi irodájá“-ban főtér gr. Teleki Domokos-ház. T *5 HIRDETÉSI DIJAK 21 Ötször hasábozott sor éra 6 kr. Minden hirdetés után 80 kr. bélyegilleték. Nagy hirdetéseknél 1f1­­2. kedvezmények. . n5' 12-NYILTTER •őrönként, vagy annak helye 25 kr. Reklámok: hirftb­érbe soronként 1 bt b 115 KOLOZSVÁR^ JUNIUS 2. Nemzetiségi kitörések. „Terrorváló kísérleteknek, vad üldözésnek vagy minek nevezzük ? ! “ kiált fel Babesiu lapjá­nak legutóbbi számában. „Igen ilyen kísérletekről, ilyen üldözésről kell egy pár sz­ót szólanunk — folytatja. — Nem szólhatunk sokat, mert utálat fog el a ez kitépi kezünkből a tollat. .Teljesen megbódultak a mi magyar uraink, s ma épen azok, a­kik a baloldalon ülnek, Tisza Csernátony s Jókai. „A legtermészetesebb dolgok a nap alatt, a legtörvényszerűbb és semmi által meg nem dön­tött sarkalatos igazságok; azon dolgok, melyek a mostani körülmények között nem lehetnek másfé­lék, mint a milyenek, a magyar urak által egy idő óta bírálat alá vétetnek s azok általuk poli­tikai bűnöknek nyilváníttatnak, felhívják ellenök a kormányhatalom egész súlyát.“ „Horvát és Tótország nemzeti szellembeni szabadelvű organisszája a magyarok szemében bűn. „A szerbek azon követelése, hogy a szerb nemzeti congressus autonómiája kíméltessék meg a királyi biztosoktól: a magyarok szemében bűn, a haza ellen elkövetett nyílt támadás. „Hogy a három szláv gymnasiumban nem hoznak áldozatot a magyar nemzet oltárain s a magyar nemzeti szellemet azokban nem cultivál­­ják, a magyarok előtt bűn. „Hogy a szászok, azon támadások után, me­lyeket a kormány ellenük intézett, külföldi sajtó­ban siránkoznak s a kormány ellen zúdulnak, ez is ban a magyarok előtt. „Haza elleni bűnnek tartatik, hogy a román ifjúság május 15-ét megünnepelte, s ez által tisz­ta nemzeti érzületéről jelt adott. „Haza elleni bűn, hogy Radna választó­pol­gárai legszebb jogukkal élve, választási mozgal­makat idéznek elő. „Mindaz, a ki nem érzi magát magyarnak, vagy nem válik magyarrá s nem dicsőíti a ma­gyarizmust, az áruló, bűnös a hazafias magyarok szemei előtt.* „Így a magyar urak az országot erőszak utján rosz hazafiakkal népesítik meg s hazaárulók­kal. E szerint ők valósággal megtébolyodtak.“ E szavakkal végzi be Babeasiu úr czikkét s hozzá tehetjük azt is, hogy azt Babesiu méltósá­gához illően fejezte be. Ha úgy állana a dolog, miként az Albina , azt előadja, mi is vele tartanánk s azt mondanók, hogy a magyar nemzet túlmegy azon határokon, melyek, mint társnemzetnek szem előtt tartandók volnának. Kezet fognánk akkor Babesiu úrral s a magyar fejére ráolvasnék a „pereat“-ot. Csakhogy történetesen a dolog másképpen áll, s épen azért nem foghatunk véle kezet, mert a tényeket meghamisítja, nem csak, hanem ez ál­tal még azt is el akarja érni, hogy a magyar nép valóságos emberevőnek tűnjék fel. Szóval czélja csak az, hogy hazánk nemzetiségei között egye­netlenséget keltsen. A dolgok ilyen állásában csak tiltakoznunk kell a Babes-féle törekvések ellen s azokat való­sággal hazaelleni bűnöknek tartjuk és nyilvá­nítjuk. — A magyar nemzet nem tör hazánk nemzetiségei ellen, de egyúttal visszafojtja mindazon mozgalma­kat, mindazon törekvéseket, melyek hazánkat ve­szélyeztetik ; ezt jogában van tenni, mert legdrá­gább a haza, s annak fennállásáért az utókor előtt első­sorban a magyar nemzet felelős. Már pedig mindaz, mit Babesiu említ, csak azért bűn a magyar szem előtt, mert bennök oly törekvéseket látott, melyek hazánk léterét kocz­­káztatják, s a belbékét forgatják fel. Minden nép csak addig nyujtózkodhatik, a­míg ez által másnak érdekeit, vagy a közérdeke­ket nem sértik, ezeknek megsértése esetében joga van a sértett félnek tiltakozni s a sérelmeket meg­orvosolni. Mit szólana ahoz Bratiano, vagy Rosetti, ha a romániai zsidók, csángók, görögök stb. törvény­szerűen a román nemzet ellen izgatnának s ezen törekvéseik között külföldi rokonaik felé tekinte­nének ? Románia törvényhozó testülete bizonyára oly eszközt venne velük szemben alkalmazásba, mely őket örökre elhallgattatná. Románia parla­mentje ezt helyesen cselekedné, mert a házát megóvni minden bel és kül­megtámadásoktól kö­telessége. Hogy ne zúdulna fel a magyar sajtó, midőn tót gymnáziumokban hazafiatlan irány ápoltatik , midőn a románok május 16-én a magyar zsarnok­ság lerombolását ünneplik meg, midőn a szerbek, még magyar minisztériumot sem ismernek el, mi­dőn Horvátország nyújtózkodása megsérti hazánk érdekeit, midőn a szászok nyílt támadást intéztek alkotmányuk ellen, szóval midőn minden alkalmat ezek csak arra használnak fel, hogy a magyar nemzet iránti gyűlöletüknek, és alkotmányellenes törekvéseiknek életjelt adjanak. Azt hiszem, a ma­gyar csak hazafiasain cselekszik tehát, midőn visz­­szafojtja mindazon támadásokat, melyek ellene és a haza ellen intéztetnek. Babesiu úr tehát ne rosstifi­álja a közvéle­ményt, legyen tiszta kezű és lelkű hazánk és nem­zetiségeivel szemben. Moldován Gergely. — A romániai vasúti csatlakozás tár­gyában az „Ung. Corr.“ a következőket írja : E tárgyban az egész hét folyamán a magyar és ro­mániai kormány között élénk értekezés folyt távi­rati úton. Az oláhországi kormány állhatatosan ellenez bizonyos kikötéseket, melyek a Magyaror­szágba vezető két vasútvonal egyenlő kezelését biztosítják. A magyar kormány a két vonal egy­idejű megnyitását, vagy oly határozmányok meg­állapítását teszi conditio sine qua nonul, melyek a brassói vonalt indokolhatlan megrövidítések el­len megóvják. Úgy halljuk — írja a „P. Corr.“ — hogy a magyar kormány pénteken elküldötte ultimátumát, a romániai kormány felelete nem ér­kezett még meg.­­ A brassóvidéki tíz magyar falu la­kossága, mint a „Hond­irja, nyilatkozatot küldött a belügyminiszterhez, kijelentvén, hogy ők Bras­­sóvidék azon föliratához, mely a belügyért a szász nemzeti egyetem ügyében perbe fogatni kéri, nem járultak, sőt még ott helyben óvást tettek ezen fölirat ellen. Kijelentik ezt, hogy az ország előtt ne legyenek azon hazaellenes törekvésfiek között, kiket a közvélemény méltán ítélt el. ? TARCZA: A VÁDLOTTAK PADJÁN. IRTA: K. PAPP MIKLÓS. V. A vádlottak padján. (Vége.) Mr. Servau felkereste a marquisnőt s be­­bocsáttatást kért. Megtagadtatok. A marquisnő beteg, nem lehet vele beszélni. A rendőr azonban nem szo­kott másban hinni, mint a­mit szemeivel lát. I .át­­akarta azt a beteg asszonyt. Csak egy pár szava van hozzá. Bebocsáttatott. A beteg valóban lázban volt! Ott fk­­üdt egy pamlagon, de felöltözve. A régi szép ifju arcz valóban megváltozott. Egy pusztu­lnak indult virág volt, melynek életágain az enyészet látszott. Egy ifjú agg nő, kit va­­aim kínos gondolat bánt, gyötör, melytől nem lehet megszabadulni semmi áron. Mr. Servan megmutatta az ékszert a Scarron úr jelenlétében. A beteg, mintha vil­lanyár futotta volna át egész lényét, fölugrott s görcsösen kapott utána­— Ismeri a marquisnő? — Igen ... igen ... az enyém volt! — És egy fiúnak adta, ki bizonyos szol­gálatokat tett a maarquisnőnek. A fiú elfo­gatott. A marquisnő érezte, hogy ez az ember fagyos tekintete s faggatásaival lebűvöli mint a kigyó áldozatát. — Azt hiszem, szabadságomban állott tulajdonomat annak adni, a kinek tetszik. A fiú ártatlan, nem jogtalan uton jutott az ék­szerhez, melynek értéke az igaz hogy nem áll arányban szolgálatával, de éppen akkor nem volt pénz nál­am. A fiú szegénynek né­zett ki, s azt hittem sorsán enyhíthetek. Eny­­nyi az egész. — Még van marquisné egy másik tárgy is, melynek gazdáját keressük. íme ez ! E pillanatban a rendőr zsebéből egy ele­fántcsont nyelű terczerolt vont elő. — Ismeri-e ezt a marquisnő ? Ez e La­­berau marquis kastélya parkjában találtatott. Valaki sietségében ejte el... A halvány asszony ájultan rogyott össze. Mr. Servan ar egész nyugodtsággal for­dult Searronhoz e szavakkal :eleget tudunk, most már mehetünk! Két rendőr ott maradt a beteg mellett, estére aztán beszállították Párisba. A kimerült nő nem bírta védelmezni magát. Kivallott mindent. A merényletet ő követte el, azon hírre, hogy egykori férje nősülni akar, hogy boldog akar lenni, míg ő gyászolja azon embert, kit az Óceán hullámai temettek el. Tudott mindent. Férje megölte kedvesét, s e pillanattól kezdve csak egy gondolatnak élt: akkor állani boszul, mi­dőn ez ember legboldogabb akar lenni. Az öreg Laberáu marquishoz ő írta ama levele­ket, melyekben felfedé Acosta múltját. Egy öreg cselédétől tudta meg, hogy Acostát fegyencz ruhában évekig lehetett látni. Ez hatalmas csapás volt. Azt mondani a büszke Laberáu marquisnak: az a nő, kit fiad nőül vesz, egy fegyencz gyermeke! Azt mondani Olivérnek, hogy az a nő, kit te imádsz , az egy közön­séges gonosztevő leánya ! Ah ez édes, gyönyörteljes boszu volt! A párisi lapok siettek kizsákmányolni az új részleteket. A rendőrség boldog volt, hogy a valódi bűnöst mégis megcsípte. Az egész világ így kiálltat fel: ki hitte volna ezt! Néhány nap múlva a közvélemény sietett elégtételt szerezni Acosta és Olgának. A­mi­lyen gyorsan támadtak ellenük, épen olyan gyorsan tudta meg a világ azt is, hogy ár­tatlanok. Az igaz, hogy Acosta 10 évet töl­tött a fogházban, de megtudták bűne indokait is, melyben a mentség készen volt. Megölt egy embert, ki őt becstelennek nyilvánító, szétzúzott egy kirakatot, mely akkor csillog­tatta felé aranyát, midőn ő és családja éhe­zett. Nem lopni ment,­­ csak egy bálványt döntött le, egy aranyból rakott bálványt.­­Jt T­Egy hó múlva az öreg Laberán György fogata állott meg Acosta szegényes a neo Az öreg úr reszketve nyitott ajtót. __ Szabad-e e küszöböt átlépnem? — Miért ne marquis ur, szólt Olga az érkező felé nyújtva kezét. — Megtud-e ön gyermekem bocsátani! — Szivemből marquis ur! Darabig mar­talékai voltunk mindnyájan egy nemtelen bo­­szunak. A kínos helyzetnek vége van, feled­jünk mindent. Ön semminek sem oka. Ha el­menetelem előtt szólhattam volna még egyszer, talán minden másként történt volna. — És én nem bocsátom önt magam elé! — Mert jó szívét fölláziták ellenünk. — Úgy van! — És most megbocsát nekünk. — Elégtételt akarok szerezni gyerme­kem. Önöknek vissza kell jönni hozzám. Oli­vér vigasztalhatatlan, nem mer az önök sze­me elé kerülni! Megvihetem-e bocsánatát. — Minden bizonynyal. Én szivemben őrzöm meg emlékét, s áldom a gondviselést hogy családom egyik öreg barátját segélyem. Midé­ki fölemelt a porból, s nem engede­mt“ az iszonyú vad súlya alatt megörüljek ! — Megvihetem tehát a h­írt, hogy önök ismét a miénkek ■ __ Nem marquis úr! — Nem! — Ah ez kegyetlen szó ön­től gyermekem. Ne büntesse azt, ki úgy is sokat szenvedett, ki imádja önt, ki térdein akarja bocsánatát kérni. — Atyámat nem hagyom el többé, s­őt jól ismerem, hogy a Laberán kastély kü­szöbét át nem lépi soha. — Engesztelődé fog ! Levelezés. II.-Enged máj. 30. Habár a fogadatlan prókátor fizetésére se­­hogysem vágyom, nem tehetem, hogy Alófehér­­megyének közelebbi bizottmányi gyűléséről refle­xióimat ne közöljem, azon egész éltemben tanúsí­tott érdekeltségemnél fogva, melyet bármikor és bárhol a megyei mozgalmak iránt viseltettem és viseltetni meg nem szűnök. Mentsen ki ez azok előtt, kik hívatlan be­avatkozásnak neveznék, és az, hogy lehetőleg tárgyilagos kívánok lenni, ámbár kétségtelen jo­ga akárkinek, a köztéren állók szerepléseit, sub­jective is megítélni, csak az a magán­élet viszo­nyaira ne szorítkozzék. Éppen azért, nem bocsátkozom annak bírá­latába, váljon e nagy kiterjedésű, de kiterjedésé­hez nem elég magyar intelligenciával bíró megyék­ben a közügyeknek nem volt-e inkább hátrányára több jelentékeny kapacitás kimaradása. ? helyes volt-e, a dolgok intézőinek, azon kimaradtakat, a gyülésezések előtt meg nem kérdezni, némely ügyek fölött? . . . váljon nem lett volna-e üdvösebb, a nevezetesebb és halaszthatóbb ügyeket félre ten­ni akkorra, midőn közéleti tevékenységük, haza­fias kötelességük teljesítésére újabban visszavon­ja a fórumhoz a félrevonultakat ? Íme a viszonyok­kal ismeretesek hivatottak. Ezeket meg fogja fej­teni a jövő. Feltűnt, legelőször is, a május 27 28 és 29-ikén tartott gyűlés momentumai között, hogy a jegyzőkönyvvezetés, előbb nem főjegyző által vezettetett, s később az alispánná megválasztat­ván, a bizottság bízta meg az egyik aljegyzőt a jegyzőkönyv vitelével. Holott a törvényes szokás szerint mindaddig, míg jegyző van, csupán az viheti a jegyzőkönyvet, s utánna, a sorrendbe jövő jegyző, s a bizottságnak nem ahoz van hozzászólási joga, hogy ki vigye a jegyzőkönyvet, hanem ahoz, erre a törvényes szokás tartassék meg. Érdekes volt az első napon, egyik bizottsá­gi tag felszólalásánál, a meghívókhoz nem csa­tolt vagy azokba részletesen nem sorolt tárgyso­rozat iránti interpellatiójánál, hogy daczára an­nak, miképp az 1870. 42. ter 42 szakasza sze­rint a tárgyak sorozata kihirdetendő legalább 8 nappal, azaz a 191 községben lakó b. tagokkal közlendő; a meglehetős népes gyűlésben, egy ma­ga maradt véleményénél; s mi ennél csodálato­sabb: másnap, jegyzőkönyv olvasás alkalmával, az e tárgyban beadott kisebbségi véleményre, a v. főjegyző és már alispán, meglehetős kévséggel felszólalt akkor, midőn, már senkinek hozzászó­lási joga nem volt, migyen elég higgadtan meg­­magyaráztatott, hogy az alispán szélmalom bar­­czot folytat, akkor a midőn nem szólhat senki a dologhoz s igy a diskusió ellenérvekkel nem folytathatik ; azonban a főispán ugy látszik érezve, az alispánnak indokolhatatlan felszól­alását, szót engedett a tiltakozásnak is, ki aztán jócska ér­dekeltséggel megtette viszonválaszát, s így a vita befejeztetett. Nem volt érdektelen, egy kis csatározás az országgyűlési képviselők ellen, azon tárgynál, hogy az érdekesebb, a megyék szempontjából érdeklő hatá­rozatok közöltessenek-e tovább is velünk ? . A Po­gány Károly k. ut. táblai b. által megindított, erélye-

Next