Magyar Polgár, 1885. január-június (19. évfolyam, 1-147. szám)
1885-01-01 / 1. szám
Tizenkilenczedik évfolyam AT Előfizetési díjak: jsi évre..............................16 frt. Ikre ................................6 frt. Midéire................................4 frt ,y kéra ................................................/ frt 50 hr Egy szám ára 5 kr. t ar vetítőknek százalék nem adatik. Hirdetési dijak: a négyszög centimeternyi tér ára 3 kr. árusok, kereskedők és iparosok árkedvezényben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. — Nyilttér sora 25 krajczár. — * .y .U KLiKzTJ Kolozsvár, 1885. csütörtök, január 1. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL „MAGYAR POLGÁR“ KÖNYVNYOMDÁJA. Belkötéputcsa 4 az. Megjelenik mindennap, vasár- és ünnepnapok kivételével. Használatlan kéziratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltetnek. ""...... ....... ■ " KOLOZSVÁR, JANUÁR 1. Az erdélyi részek közmivelődési, politikai és közgazdasági szempontból. V. Felette érdekes és tanulságos tájtozást nyújt a népszámlálási adatoknak igntén csoportosítása, hogy abból megadjuk, váljon az egyes nép fajok n vele minő arányban nyert elterjést az illető fajok körén kivül, más tavakkal, hogy mennyire tudta magát ropagálni a magyar nyelv a németek és jáhok között s végül az oláh nyelv a magyarok és németek között. Látni fogje az eredményből az egyes nyelvek exlusiv erejét s meg fogjuk ítélhetni számerű alapossággal az úgy német, mint ah részről számtalanszor felhozatni szontt magyarosítási vádak jóhiszeműségét s alaposságát. De előbb hadd beszéljenek számok: Magyar beszél Százalékokban beszélve, az erdélyrel magyarságnak 703l°/o-a beszél sak magyarul, — 4.05 százaléka benl még németül; és majdnem 18 szaléka (17.91 "/0) beszél még oláhul is.*) Német beszél • Az országos átlagban (a királyhágón túli rétk beszámításával) az összes magyarságnak 81.82°/0-a sák magyarul beszél; 10.25°/0-a beszél németül ; 2.79°/0-a beszél oláhul is. Maros-Tordam. 3,228 1,461 1,074 N.-Küküllőm. 6,426 22,732 28,154 Szebenm. 1,186 19,426 19,286 Szolnok-Doboka 789 1.455 2.347 Torda-Aranyosm. 288 59 76 Udvarhelym. 1,148 1,137 35 50 Kolozsvár ez. k. v. 1,122 240 M.-Vá8,árh. sz. k. v. 398 81 . v 23 Összesen: 33,552. 79,561. 90.970 Ez, százalékokban kifejezve, azt teszi, hogy az erdélyrészi németségnek 1638-- a beszél még magyarul*) 38 °/0-a beszél csak németül; 44%-a beszél még oláhul. Tehát úgy a magyar, mint — és főleg német elem tekintélyes százaléka beszéli az oláh nyelvet. Lássuk már most ezekkel szemben az oláh nép milyen hajlandóságot tanusít a más nyelvek elsajátítására. Oláh beszél Összesen: 60,008768, 1074,141 E czáfolatlan számadatok tehát nemcsak nem adnak igazat a német és oláh részről egyaránt nagy garral hangoztatni szokott magyarosítási vádaknak, de sőt minket, magyarokat ejtenek aggodalomba nyelvünk sorsa és expansiv ereje iránt. Mert a három pontba foglalt, közvetlenül megelőző számadatokból világosan látszik, hogy épen a magyar nyelv az, mely az erdélyi részekben legkevésbbé foglaltott s az oláh és német nyelv jóval inkább terjed, mint a magyar. Ugyanis tiszta számítás dolga, hogy ha azon arányban terjedt volna a magyar nyelv, mint ahogy elterjedt az oláh (1.146,611 oláhra 205,135 olyan nem oláh elvén, ki az oláh nyelvet beszéli,) akkor a magyar nyelvet nem 93,553 (amint tényleg van, hanem 119,500 nem-magyarnak kellene beszélnie. Ila pe•) Az országos átlagban az összes hazai németségnek 27.02°/0-a beszél magyarul is, 61.70°/o-a pedig csak németül beszél. Mig a német nyelv terjedését vesszük alapul (204,813 német nyelvet 35,831 nem-német beszéli), akkor a magyar nyelvet 36.854 nem-magyarnak kellene beszélnie. Amagyarn',a'terjedése, vagy terjesztése A oláh nyelv terjedésénél. ama mögött marad 25,947-t iet nyelvé mögött pedig íme, itt van, \n számokban kifejezve az a akos’ magyarosítás, mely a . .jókat elnyeléssel fenyegeti! Miután a magyarosításból folytonosan fegyvert kovácsolnak ellenünk, s az ódium így is, úgy is megvan, megváltjuk őszintén, jobb szeretnek, ha a vádaskodásnak minél nagyobb és minél komolyabb alapja volna, — de nincs. Sőt szégyenkezve kell tapasztalnunk, hogy állami nemzet létünkre, kiknek a hatalom, műveltség, államintézmények és iskolák állnak rendelkezésünkre, nyelvünknek, az állam hivatalos nyelvének nem tudunk — a köz érdekében — oly propagandát csinálni és oly elterjedést biztosítani, mint ezt a német és méginkább az oláh nyelvnél tapasztaljuk Vagyis az erdélyrészi oláhságnak csak 523'76-a beszéli a magyar és 0'76'76-a beszéli a német nyelvet, ellenben 93-68 °/„-a csak oláhul*) beszél. Tehát az oláhság roppant nagy masszájának, majdnem 94 százaléknak, még dunsztja sincs más nyelvről, mint a maga oláh anyanyelvéről, s mégis ők azok, akik legtöbbet lármáznak a „magyarosítás“ ellen, holott csak egy nyomorúságos kis töredék beszél közülök magyarul is. .Másfelől majdnem kétszer annyi magyar beszél oláhul, mint az magyarul beszél, és majdnegyszokannyi német beszél, mint ahány oláh a német nyelvi Az egész lárma tehát nem egyéb szédelgéshez közel járó roszhiszen !. A németeknek,rece szó pedig sokkal, de sokkal több az „eloláhosodás“, mint az eli-magyarosodás miatt óbógatni. De foglaljuk össze az íngyencsoportosított adatok végeredményét. 1) Oláhul beszél az erdélyi részekben 205 135 nem oláh (magyar és német), ami az oláh nyelv 17,89 szám) Az erdélyrészi oláhság még hozzáférhetlenebb maradt nyelvére, mint a királyhágóntúli, mert az országos átlagban másfél százalékkal kevesebb oláh (92-17 százalék) beszél csak oláhul, és viszont az országos átlagban 0 97 százalékkal több oláh (5 90 százalék) beszéli a magyar nyelvet is, mint az erdélyi részekben, százaléknyi terjedésének felel meg. 2) Magyarul beszél az erdélyi részekben 93,553 nem magyar (német és oláh), ami a magyar nyelv 14,05 százaléknyi terjedésének felel meg. 3) Németül beszél az erdélyi részekben 35,831 nem-német (magyar és oláh), a mi a német nyelv 17.48 °/C- nyi terjedésének felel meg/ Nem szólunk a német nyelv terjedése ellen, melynek oktatását a középiskolákban országos törvény által kötelezővé tettük s igy elterjedését magunk is hathatósan előmozdítottuk, mert végre is első rangú kulturnyelv s az irodalmi és tudomány-kincsek, melyeket a német nyelv hozzáférhetőkké tesz, nagyon is megérdemlik, hogy elsajátítsuk azt — és ennélfogva művelt magyar ember nehezen is nélkülözheti a német nyelvet. De mit mondjunk ahhoz, midőn látjuk, hogy az oláh nyelvet, egy óriási nagy tömegében teljesen műveletlen és hátramaradt nép nyelvét tényleg 111,582-vel több nemoláh beszéli az erdélyi részekben, mint ahány nem-magyar beszéli a magyar nyelvet ugyanott!? És az oláh nem az irodalom, nem a tudomány, nem az iskolák által terjeszti idiomját a más nyelvűek között; sem állami hatalom és intézmények nem állanak rendelkezésére, hogy azok segélyével nyelvét propagálja és szükségessé tegye. Iskolák által azért nem, mert az oláh iskolákat sem magyar, sem német ifjak nem járják, ellenben a magyar és német tanintézeteket elég szép számmal látogatják az oláh ajkú tanulók. Az oláh nyelvet a tudatlan, nyers tömeg terjeszti oly nagymértékben, s e nyers mássá a nyelvterjesztés tekintetében sokkal hatékonyabbnak bizonyul és sikeresebb munkát végez, mint más hatalmas és nyomatékos intézmények és tényezők. Ezért az oláh nyelv oly nagymérvű térfoglalása az erdélyi részekben határozottan kultúr -ellenes irányzat, melyet teljes horderejében kellene méltatnia és figyelemmel kísérnie a magyar ku 1t u regye t nek. És hogy mit jelent a gyakorlatban az oláh nyelvnek a műveletlen oláh nép tömeg általi terjesztése, láthatjuk abból, hogy az erdélyi részekben néhol egész vidékek magyar köznépe eloláhosittatott. Holott mi az által, hogy iskoláinkban taníttatjuk a magyar nyelvet, az azokban önként jelentkező oláh ifjaknak nemcsak semmi kárt nem teszünk az oláh nemzetiségnek, de igenis sok hasznot, mert a román ifjaknak, kik iskoláinkban elsajátították az állam hivatalos nyelvét, megkönnyítjük a haladást és emelkedést a közpályán, és a mellett az intelligens román, mivel a magyar nyelvet is bírja, koránt sem vetkőzik ki nemzetiségéből, míg ellenben a magyar köznép, mely nemzeti erőnk egyik forrását kellene hogy képezze, mint számtalan példa mutatja, nyelvileg sok helyen az oláhságba olvad. Nem válik dicsőségünkre nekünk, magyaroknak, hogy ilyen tényeket kell még ma is konstatálnunk, de a kérlelketlen számok elől nem térhettünk ki. És jobb is, ha a valóságot úgy ismerjük meg, amint van. — Egy szóval, a „magyarizálás“ ellen panaszkodni nincs jog, mert nincs ok. Ellenben magyarnak s szász-németnek nagyon is van oka aggodalommal nézni az oláh nyelv oly mérvű terjedésének processusát. (Hisz az erdélyi németségnek már nagyobb része beszéli az oláh nyelvet, mint a mennyi csak a német anyanyelvet érti; aztán szép számmal találunk az erdélyi részekben eloláhosodott németeket is.) Nekünk tehát, nekünk volna jogunk feljajdulni s nem az oláhoknak Ami minket illet, a fennebb előadátok folytán, egyenesen utalva vagyunk arra, hogy védekezzünk és keressük az óvszereket a romanismus túlságos ragálya ellen, csakmagyarul,még németül,még oláhv só-Fehérm. 10,407 2,097 13,169 szt.-Naszód. 1,134 556 1,837 alsómegye 16,996 2,294 9,645 ikmegye 89,849 970 1,856 igarasm. 1,009 569 1,107 izomszékm. 98,705 1,757 3,948 unyadm. 3,317 2,650 0,112 s-Küküllőm.12,132 831 8,576 dozsmegye 20,976 1,463 17,636 aai*-Torda 62,554 1,743 10,748 -Küköliom. 6,915 1,160 3,933 rebenmegye 1,315 1,043 603 folo.-Doboka 13,724 1,370 16,357 vrda-Aranyos 16,900 1,042 12,419 dvarhelym. 91,300 1,088 1,517 olozsvár 13,943 4 872 3,777 .-Vásárhely 8,495 1,558 925 sszesen: 469,6727,063, 114,165 még magyarul, csak németül, még oláhul isófehérm. 1,386 1,447 4,103 iszt.Naszódm. 1,187 5,981 15,247 rassóm. 7,703 13,426 5,435 ikm. 296 81 32 garasm. 1,314 1,004 1,514 nemszékm. 269 120 37 unyadm. 2,435 1,496 2,816 sküküllőm. 2,436 7,249 1,288 nozsm. 605 2,166 3,450 még magyarul, még németül,csak dálml Alsófehérm. 3,516 567 131,085 Beszt.Naszódm. 1,004 1,598 59,137 Brassóm. 1,672 548 27,000 Csikm. 3,079 20 9,730 Fogarasm. 912 623 73,266 Háromszékm. 5,514 21 9,916 Hunyadm. 4,448 1,427 210,827 Kisküküllőm. 3,856 169 40,242 Kolozsm. 6,796 150 101,597 Maros-Tordam. 11,429 73 41,398 N.-Küküllőm. 1,959 1,089 47,893 Szebenm. 868 1,951 87,435 Szóin.-Dobokam. 5,584 372 139,955 Torda Ar.-m. 5,540 73 91,003 Udvarhelym. 1,473 63 1,526 Kolozsvár sz. k. v. 1,796 16 2,041 M.-Vásárh. sz. k. v. 5558 90 TARCZA. A hintaszék. — Rajz. — Irta NI I. Sylvester este van. Zajos mulatsággal meg az emberek az elmúlt esztendő balátorát. Kinek jót hozott az, kinek rosszat, de idenki bizalommal tekint az uj elé, mindenász benne, mindenki jót vár és remél tőle. Csak e kicsiny szobában oly hallgatag,szobu minden, mintha itt többé mit sem várná, mit sem remélnének, miben sem hinnének. A kályhában csöndesen pislogó tűz homáriatt világítja be a szobát. A fali óra egybanketyegése nem teszi barátságosabbá , sehol — bár mi sem hiányzik — mégis oly sálytalan mindenhol mintha még a tűz sem ina meget, úgy, hogy az ember önkénytelen megremeg, s menekülni vágyik e hidegségül egy meleg, szerető családi fészekbe. Vén kanári madár bóbiskol kantjában, felt behúzva felborzolt tollazatába; a tűz előtt egy szürke macska nyújtózik álmosan. Régi ’t czimbora, békességben meg vannak egymás-, hosszú idők folytán összszoktak. A kanári sem veszi a macskát, a macska megveti erő- és felsőbbsége érzetében a kanárit. Karosszékban hátradőlve, fejét kezére hajtegy roskatag nőalak. Bájoló szép volt egytől a fő, kecsesek e picziny kezek, most »dkettő barázdás. Ezek a halvány ajkak, melyeken a futómoly árnya is csak fájdalmasan vonul pillara végig, hogy azután hosszú időre újra elérjék, egykor rózsásak, vidámak, kaczagóak !tak. E megtört szemek, egykor oly ragyogóbóditóak, most elhomályosultak egy oda töktönyvtől. Vájjon az aggság könye-e, vagy van ely csöndes, de emésztő fájdalomé ? Ki tudj megaondani ? Nincs, a ki számba venné, osa ki letörülné. Egyedül van — egyedül ! Révedező szemei raeg-megakadnak olykor a szemközti sarokban, egy régi, avult hintaszéken, mely olyan üresen és kérdőleg áll ott, mintha mondaná: „Hát én mit keresek még itt? nekem már nincs itt hivatásom, amit betöltsék, én elvégeztem dolgomat.“ Ez a hintaszék, ha beszélni tudna, mily emlékeket tudna fölidézni, mennyit tudna regélni boldog időkről, ifjúságról, verőfényes tavaszról, rózsabimbó nyílásáról, melegségről, szerelemről, mindenről, a mi régen elmúlt, s nem tér vissza soha, soha többé! E hintaszék hallotta a szerelmi vallomások hosszú sorát, melyekkel a szép, ifjú, vidám leányt ostromolták, s hallotta a gúnyos kaczajt, mely ezekre a telelet volt. A hímzett virágok kopni kezdenek már róla ; leány és virág elhervadtak. Egy-egy öltés egészen eltűnt már; egy-egy letűnt csillag arról a mosolygó égről, amely egykor oly fényes, derült volt, most — homályos és fellegekkel borított. A nő lehunyta szemeit. Talán elaludt? Vagy tán csak álmodik? Álmodozik azon régi dolgokról, melyeket ez a hallgató hintaszék beszél neki; az ő ifjúsága emlékeiről, ünnepegetésről, bálványozásról, szerető szivekről, melyekkel gondatlanul játszott, meg — egy fehér, illatos koszorúról, melylyel a leány élete legszebb, legünnepélyesebb pillanatában ékesíti fejét, a melyet annyiszor nyújtottak felé s melyet el hagyott hervadni használatlanul, eljátszott ép úgy, mint azokat a szerető sziveket. Pedig volt e szivek között olyan is, a melyet érdemes lett volna megbecsülni, megőrizni, odaadni érte a magáét, az ő szivét. De hát volte neki szive? Hányszor mondták mindazok, akikkel játszott, mulatott, kaczérkodott, akiken nevetett, hogy nincs szive. Talán nem is volt soha ! Üresség volt A helyen, a melyet akkor, boldog ifjúsága, szépsége önfeledtségében nem érzett, de amely azóta folyton növekedett s most olyan nagy, hogy őszinte óhajtaná magát beletemetni s feledni mindent. Álmodik, s ez álomban különös képek vonulnak el lelke előtt. Újra látja egykori imádóit, mintha csak most is ott ülnének előtte, abban a régi hintaszékben, a mely akkor uj volt, a hímzett virágai teljes pompájukban virultak. Újra látja első szerelmét! Milyen bohó gyermekek voltak mindketten ! ő szép, kecses, vidám; az ifjú ábrándos, rajongó, szép, nyílt homloka lelkes eszmékre vallott. Művész volt, festő. Hányszor beszélte a leánynak terveit, vágyait, forró szeretetét művészete iránt. Mert szerelemről egyikük sem mert volna szólani. Ifjak, kedvesek, ábrándosak voltak; Hugo Viktor Marins-sza és Rosetteje, abban a boldog korban, melyben mindkettőjük éveinek száma nem tette ki a negyvenet. Mindenik tudta a másik titkát, s röindenik — hallgatott , pedig szívük úgy fercegott egy megmagyarázhatatlan édes érzéstől! Szemük azt mondotta : szeretlek, kimondhatatlanul, és ajkaik közönyös dolgokról beszélgettek. „Nézze meg ezt a hintaszéket, ugye, hogy szép? Én hímeztem! Látja ezt a rózsabimbót?“ Közel hajoltak egymáshoz, szemeik találkoztak és elpirultak. Oh első szerelem ártatlan, boldogító érzése, amelynek egyetlen sugara kihat, világít az egész élet sötétségében ! Gondtalan gyermekkor, teljes tele édes bolondsággal! Még most is mosolyogni tudna, ha erre visszagondol. Mosolyogni úgy, hogy a könyei kicsordulnának ! Az ifjú elutazott, külföldre, tanulmányai folytatására, a leányka itt maradt, nem látták egymást soha többé. De az emlék megmaradt, s még most is ez az egyetlen édes emlékezet, melyre keserűség nélkül gondol vissza. Ez a tiszta, költői, önzetlen szerelem híven őrzött emléke. Azóta az ifjúból hírneves, nagy művész lett. És a mosolygó leánykából? . . . Eány és árny! . . . Az álomképek tovább vonultak előtte. A gyermek leányból nagy leány lett, ünnepelt, körülrajongott. Tudta, hogy szép, hogy szeretik, irigylik, csodálják, eleget mondták azt neki tükre és hódolói. A sok hízelgés tömjénfüstje elkábította fejét. Mindenkitől csak azt hallotta, hogy neki, mint a legszebbnek, legnemesebbnek joga van számítani a fényre, gazdagságra. Nagyravágyás lopózott szívébe, számítás foglalta el lassanként az érzés helyét. E szív, melyben anynyi melegség és szeretet volt, hideg 6s üres lett. Egy-egy pillanatra olykor mintha újra megdobbant volna. De csak futó érzelem volt ez, melyet elnémított a hiúság szava, s melyért önmagát gúnyolta ki. Azt akarta, hogy imádják, epedjenek érte, hódoljanak lábainál, s ő kaczérkodott velük, s aztán kaczagott rajtuk, az ő kedves, ezüstcsengésű hangjával, azokkal a pici, piros ajkakkal, melyekre megharagudni sem lehetett, melyekért majd meghasadt az ember szive. Olykor sajnálkozott egy pillanatra rajtuk, de azért soha sem kárhoztatta önmagát. Ő hitte, hogy neki magasabbra van hivatása, s várta a magasrangú, gazdag kérőt; a többiek elmaradásán pillanatnyi bánatnál mélyebbet nem érzett soha. Most visszaemlékezett mindenikre. Milyen derék volt az a magas, derék ifjú, és hogy szerette őt! Ő neki is tetszett, vagyis inkább a hiúságának. Hányszor vetette magát előtte kecsesen a hintaszékbe, s mily szívesen hallgatta forró, szerelmi szavait. De aztán — kaczagott rajta. Azóta a barna ifjú házas ember elvett egyet az ő barátnői közül, egy kedves, egyszerű leánykát, ki távol sem versenyezhetett vele egykor szépségben. És most boldogan él vele. Hát az a másik, a szőke! Az ő becsületes, jó arczával, nagy, világoskék szemeivel. Olyan derék, jó ember volt, milyen boldog lett volna, ha őt nejéül megnyerheti, hányszor könyörgött szerelméért! S milyen szomorúan ült ott a hintaszékben. Nagy, nyilt, őszinte kék szemei megteltek könynyel s az arcza olyan szomorú, olyan bánatos volt! De hát ez az elkeseredett arcz azért olyan egészséges, piros volt, hogy önkénytelenül kaczajra indított, a szomoruság és jó egészség a kirívó contrastja. Visszautasította ezt is. Azóta ez is megvigasztalódott, az idő minden sebet szépen beheggeszt. Előkelő, jó állású hivatalnok, boldog családapa lett belőle. Végre jött egy olyan udvarló, amilyent nagyravágyó álmaiban látott maga előtt. Ifjú, gazdag, magasrangu! Milyen urias volt magatartása, beszéde, r.Iyen máskép tudott járni, és előkelőbben tudta magát mozogni, mennyit még a hintaszékben is hintálni, mint a többi! Legalább igy képzelte azt a leány. Ő elfogadta udvarlását s elhitette magával, hogy viszonozza szerelmét. De egy napon a szülők megtudták fiuk viszonyát, utána jöttek, s hazavitték őt magukkal. Hiába, a leány csak egyszerű, vagyontalan szülők gyermeke, s a büszke úri család egyenrangú és vagyonú leányt óhajtott fia számára. S ez bele is nyugodott szülői akaratába, elhagyta a leányt. Ez keserű időszak volt! Megcsalódott abban, amit ő szerelmének hitt, ami tulajdonképen sértett hiúsága volt. Sok könyet hullatott, amíg elmosódott előtte e csalódás emlékezete. Pedig a könyek elhomályosítják a szép szemek ragyogását! Annyival is nehezebb volt a vigasztalódás, mert bármennyire nem akarta is, kezdte észrevenni, érezni, hogy az idő, ez az áldozatait kegyetlenül megkövetelő zsarnok, múlik fölötte, hogy szépsége már nem az az üde, gyermeki, elragadó többé. De lassan kint megnyugodott, Lám, még mindig környezik, udvarolnak neki, még tükre elég hizelgőleg mosolyog felé, még nem veszett el minden! S folytatta tovább. Játszott azokkal, a kik igazán, komolyan szerették, s olyanok után vágyakozott, a kik futólag udvaroltak neki, s azután, észre vévén a számítást, mely a kedvesség és szeretetreméltóság álarcza alá nem volt elég ügyesen elrejtve, odahagyták. . . . . S a hintaszék ? .... az egykedvűen látta jönni s újra távozni az udvarlók lepkeseregét. Mindenikkel egy-egy virág tűnt el hímzéséből ; mindenikkel egy-egy büszke álom — mind megannyi szappanbuborék — foszlott szét a semmiségbe. Számuk végre egészen meggyérült. Pedig a leány még mindig szép volt. De a szív hiánya olyan hidegséget terjesztett körülötte, a méh megderzesztett mindenkit, s mely elől mnnedzönek melegebb szivekhez, taniért . De mintha egy pillanatra az álmodozótestvér arczán futó mosoly vonulna végig, mint va~8 1. szám. Mii számunkhoz egy iv melléklet van csatolva — jjjve számunk a közbeeső ünnep miatt pénteken délután jelenik meg „A magyar egylet Kolozsvárt!* E czim alatt az „Egyetértés* ezeket írja: A tanácskozásról, melynek czélja Kolozsvárott, illetőleg Erdélyben állítani magyar közművelődési egyletet, részletes ismertetést hoztunk. Egész hazafias lélekkel üdvözöljük a kolozsvári derék férfiak kezdeményezését. A feladatot tisztán fogták fel, az eszközöket hetysesen látszanak megválasztani, s teljesen egyetértünk azzal is, hogy az alakítandó egyletnek az összes erdélyi részekre kiterjedni szükséges s a székely hasonló egylettel is összeolvadni vagy legalább szoros viszonyra lépni czélszerű. Erdélyben az ily egyleti működésnek még több és nagyobb czélja van, mint a Királyhágón inneni részekben. Ott az állami nyelv ismeretét s a magyar műveltséget nemcsak terjeszteni, hanem egyúttal védelmezni is kell szász és román foglalások ellenében. S ha a szászok javára a német s a románok javára a romániai propagandisták a legszorosabb egyleti szervezet tevékenységével dolgoznak , velük a versenyt felvenni elvégre első rendű kötelességünk. Ezzel különben itt is, ott is mindenütt tisztában volnánk. A kérdés, mint Bartha Miklós helyesen fejtegető, az eszközök kellő mérvben való előteremtésének kérdése főképen. S ha látjuk, hogy a székely, a városi, a szatmári, a budapesti stb. egyletek mily csekély, alig észrevehető anyagi erővel dolgoznak, valóban szükségesnek látszik, hogy az anyagi eszkö