Magyar Polgár, 1885. július-december (19. évfolyam, 148-301. szám)
1885-08-02 / 176. szám
Tizenkilenczedik évfolyam. 173 szám. Előfizetési díjak: Egész évrt.....................................16 frt. Félévre............................................8 frt. Negyedévre.......................................4 frt. Egy hóra . .................................. Irt 50 kr. Egy szám ára 5 kr. Közvetítőknek százalék nem adatik. Hirdetési dijak: Egy négyszög centiméternyi tér ára 3 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. — Nyilt tér apra 25 krajczár. — Kolozsvár, 1885. vasárnap, augusztus 2. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL MAGYAR POLGÁRI KÖNYVNYOMDÁJA Belközéputcza 4. sz. Megjelenik mindennap, vasár- és ünnepnapol kivételével. Használatlan kéziratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közleményeit nem közöltetnek. KOLOZSVÁR AUGUSZTUS 1. Gr. Esterházy Kálmán, Kolozsmegyer és Kolozsvár város volt főispánjától ma búcsúztak el a két törvényhatóság tisztviselői és általuk mindazok, akiket e két tisztikar képvisel. Az ilyen adusokban rendesen szokott lenni valami mesterkéltség, valami túlzás, amely nem felel meg a valónak. Kölcsönös dicsérgetések, melyeket senki sem hisz; az sem, a ki mondja, az sem, a kinek mondják; és legkevésbbé azok, akik — ünnepi dekoráczióképen — tanúi a nagy jelenetnek. Mindenki komoly képet csinál a dologhoz, az üdvözlet és a válasz végén fölhangzik az obsigát éljen, és vége a komédiának, mely bensőleg csak a két szónok nyelvét érintette és mélyebben nem hatott sem reájuk, sem a hallgatókra. Hanem azért kötelesség úgy venni tudomást ez adásokról, hogy igen „megható“ ünnepélyességek voltak. És kötelesség elhalmozni az „ünnepelt“-et minden dicsérettel. Már most hogyan merjük a szokásos jelzőket használni azon szép ünnepélyességek fölemlítésénél, melyek ma délelőtt Kolozs megye és Kolozsvár város gyűléstermeiben lefolytak? Gyarmathy alispán, e hivatott szónok, talán sohasem mondott még olyan retorikailag gyenge beszédet, mint ma, mikor búcsút vett Esterházy gróftól, ki tizennyolcz évig kormányozta Kolozs megyét. Laza, majdnem összefüggés nélküli mondatok voltak azok. De hát mikor az embernek tele a szive érzéssel és a szeme könynyel, nem igen tud ura lenni a mondatszerkezetnek. Főispán, alispán és tisztviselők egy pár perczig csak próbálgatták megőrizni a hivatalos nyugodtságot, de az bizony sehogy se ment. Könybe lábbadt a szeme mindenkinek és mikor Gyarmathy alispán bevégezte a beszédét ott, a honnan a zokogás miatt úgy se tudta volna már tovább folytatni, csendes, halk éljenzés hangzott a teremben. Mintha attól féltek volna, hogy aki hangosan akarna kiáltani, rögtön sírva fakad. Olyan megható, olyan igazán fölemelő ünnepélyt talán sohasem láttunk, mint ma délelőtt Kolozsmegye gyűléstermében lefolyt. Minden szó szivből jött és szivighatott. A mit ma Esterházy grófnak a két törvényhatóság szónokai mondottak, abban nem volt túlzás, az mind igaz volt. Bizonyította az általános meghatottság, a szemekben rezgő könyek, hogy Kolozsmegye és Kolozsvár olyan főispántól válik, aki hivatali érdemeivel, jellemével, kiváló személyi tulajdonaival megnyerte és meg fogja tartani jövőre is mindnyájunk nagyrabecsülését, változhatlan rárokonszenveit és szeretetét. A Felség hegye a Lipót-renddel jutalmazta Esterházy grófot. E fényes rendjelhez azoknak a kényei, a kik ma búcsút vettek tőle, olyan gyémántkeretet szolgáltatnak, mint ritka rendjelt ékesít és mely megbecsülhetlenné teszi a távozó főispán kitüntetését. Nehéz szívvel, fájdalmas érzések közt bocsátotta el a két törvényhatóság Esterházy Kálmán grófot uj állásába. A megyeház és a városház közt, mint közvetlen szomszéd, fekszik a nemzeti színház, a nemes gróf működésének új színhelye Az a szeretet, mely e két szomszédságban él Esterházy gróf iránt,folyjon öszsze hatalmas összerzéssé az új pályatéren. Segítse Esterházy grófot a gondviselés, hogy díszes állásában, melyet egyik legfontosabb országos kulturintézetünk élén most elfoglal,nevezetes sikerekkel szaporítsa azon kiváló érdemeket, melyeket tizennyolcz évi főispáni pályáján nemcsak mint törvényhatósági kormányzó, de mint magánember is a közmivelődés minden terén szerzett. Tartsa meg az isten a fényes múltú főispánt és fényes jövőt ígérő intendánst ! _____TÁRCZA. Mire jók a tuczat kulcsok?! Erős ajtócsapás, mely megcsörömpölteté a szép Antonia bondokjának ablakait, fejeze be a heves vitát, melynek a bájos menyecske szobája volt színhelye, s megelőzte a kínos csendet, mely azt követte. — Három hó múlva! fakadt ki végre a szép asszony, s ábrándos kék szemeiből a harag czikázott, mely arczának rózsáit is bíborra festé. Görcsösen szokta össze parányi ökölöcskéjét, kis lábával dühösen méregette a puha szönyeget, úgy nézett ki égszin kék pongyolájában, melyre arany fürtöi omlanak, mint egy démonná vált angyal. — Három hó i s már ilyen változás ! S íme, a férfi, kit erősnek, a teremtés urának gúnyolnak, még saját szavának sem bir ura lenni! Nem esküdött-e nekem örök hőséget, örök szerelmet?! S alig tizenkét hét, s éppen az ellenkezőről győz meg! Oh! milyen őrült valók, midőn hittem szavának! A könyek félbeszakiták a szép dühöngő szavait, ki daczos méreggel vetette magát a pamlagra, s vadul nézett maga elé. Aztán gyorsan felugorva az ablakhoz sietett, annak üvegtáblájához nyomta égő homlokát, mohón nézett ki. — Ott megy ! — szólt elfojtott izgatott hangon — milyen nyugodtan, mintha semmi sem történt volna. Még vissza se néz! Ott én nagyon, nagyon boldogtalan vagyok ! Az ablak mögötti zselyébe veté magát, s zokogásba tört ki. Hirtelen eszmét kapva letörülte könnyeit, s bájos arczát a düh egészen eltorzitá. — Ha talán más oka lenne ez elhidegülésnek!! — kiáltott fel, szemei úgy égtek, mintha a pokol gyújtott volna világot abba az angyali fejecskébe. — Oh! ez irtóztató lenne! Egyszerre mintegy önkénytelen szökéssel ugrott fel a székről, lázas gyorsasággal szakíta fel szobája ajtaját, s átsietett férje lakosztályába; mintegy öntudatlan, szenvedélyes izgatottsággal állt meg iószobájában, a szemeit tétovázva járta rá. Majd odalépett férje íróasztalához, S ideges gyorsasággal szemlélt ott meg minden tárgyat, kiterjedve a legalsóbb részletekig; aztán önkénytelen, heves mozdulattal nyúlt az asztal fiókjához, — be volt zárva! Csúnya gondolat támadhatott abban a szép fejecskében, mely annyi jósággal és szépséggel felruházott vonásait úgy elváltoztatta. Hirtelen kivett zsebéből egy csomó apró kulcsot. Egyenként belepróbálta a fiók zárjába. Ah! ez az! — szólt halk, remegő hangon; amiután kémkedve nézett körül, beleillesztette a kulcsot. A zár valóban engedett. Az annyit korholt tucat-kulcs, mely nagyon furcsa biztosítékot nyújt arról, hogy valamit elrejthessünk: ez esetben is igen jónak bizonyult, az ellentét szempontjából. Még egyszer körülnézett, ha várjon nem lepi-e meg valaki? és kihúzta a felnyitott fiókot. Egy napló tűnt szemébe legelőször. Gondolkozás, tétovázás nélkül nyitotta föl; a féltékenység azon fokán állt, mely minden tartózkodást megvet. Holott teljesen nyugodt lehetett volna egy olyan férj naivsága felől, aki ma — naplót ír. De hát Antonia is —■ gyermek volt; még alig látta 17-szer a természet újulását. Remegő szorongással kezdte tagolni férje titkainak áruló betűit: „Február 4. Azt mondják: az embert az irkálás, verselés, naplóvivés vágya akkor lepi meg, mikor szerelmes lesz?! Oh! hisz akkor én most több verset írhatnék, mint a világ összes poétái. Szerelmes vagyok! de bevallani sohase merem! — Mégis igaz, hogy legtöbb barátságot ad a toll, s legmeghittebb társunk — egy darab fehér papír. — Szerelmes vagyok az őrülésig! Tegnap láttam a színházban! Mintha a napba néztem volna. Szépsége megvakított s egyszersmint égetett, oly lángra gyújtva szivemet, mely soha el nem alszik“. „Február 6. Újra láttam! Mellettem ült a színházban! Oly félelem fogott el, mint valami buta iskolás ficzkót. Szerettem volna, jogommal élve, megszólitni legalább idősebb társnőjét, de oly hallgatagok voltak mindketten, egymással sem beszélgettek. Oh! de mikor reám vete égő fekete szemeit, többet beszélt ez mindennél! Halvány arczán annyi szenvedés tükröződött Szép volt, mint egy Madonna ! Életemet adnám, ha csak egy szót válthatnék vele! ha csak nevét tudnám — s ha tudnám, hogy szabadé még szive?!“ Február 7. Van-e boldogság az enyémhez hasonló? Vane boldog halandó hozzám fogható? Tegnap ismét mellettük váltottam jegyemet, mert amint látom — kérdeni senkitől se merem — rendes bérlői a két helynek, s igy igen könnyű lesz, hogy minden este mellette üljek, tehát milyen boldogság! Szépem ma leejtő legyezőjét — felvettem — kezem érinti a tárgyat, mely az ő, Phidias vésőjére méltó kezeiben pihent. Az az angyali mosoly. El vagyok határozva — tovább nem habozok: ma este megszólítom — egy szavától függ életem!“ A kis menyecske alig ült székén, de azért gépiesen folytatta az olvasást. Február. 8. Az égből szédülök le!. . . Ma este idősbb társnője ült mellettem. Beszédbe ereszkedtem vele, szilárd elhatározásomhoz híven — bátran, mint egy csatába szálló hős. Az ifjabb minden szavamra édesen mosolygott. Hiszen szép, szép, bájos mosoly — gondolom — de milyen andalító lehet ily alakról a szó! Többször intéztem hozzá közvetlen szavaimat, de ő csak mosolygott, holott néha nem is volt éppen nevetséges, amit mondtam. A türelemnek is van határa! Hisz még a jámbor Pymaleon sem elégedett meg azzal, hogy Galathea szobrában gyönyörködjék ; azt akarta, hogy éljen, érezzen, beszéljen, s annyi idő alatt mennyit romlott a világ! Mennyivel rövidebb időt szabtak elénk, mint a boldog kor classikus lényei elé. Végre minden bátorságomat öszszeszedve, idősebb társnőjét megkérdem, hogy: „a szép kisasszony miért nem méltat egy szóra sem ?“ — Mert siketnéma! — válaszolt a hölgy rövid egyszerűséggel. — Siketnéma?! Egy habituével, egy társnézővel kevesebb lesz a színházban mától, még csak tájára se megyek többé. „Márczius 25. Ha Romeo, a nagy Shakepere alakja, lehetett oly jellemtelen s azt kérdi Julia láttára: „Szerettem én már?H úgy én, ilyen gyarló ember létemre, követhetek el ilyen karaktertelenséget s azt kérdem, hogy szerettem én már? Kérdem, tegnap óta, mióta az a pár kék szem megigézett, megfosztott eszemtől. Azért nem is csuda, ha nem tudok rá válaszolni. De igen, tudok, két szó, két rövid szóban: „Imádom Antóniát!“ Oh!angyali Antonia, milyen igézőleg mondta tegnapi első találkozásunkkor elválva: „a viszontlátásra!“ Igen, „a viszontlátásra!“ Antonia megállt az olvasással, arczát pirosra teste a szégyen, melyet mindjobban érzett, midőn folytatta az olvasást s látta, milyen magasztalólag ír róla férje, milyen elragadtatás, melyet a szív, a lélek valódi hangja tolmácsol. „Julius 19. — előtte való napi kelet. Mohón olvasta a néhány sort. „Antonia bájos, angyali jó Oh! de csak rajta áll, hogy mindennek fonákja legyen. Azt mondja, hogy szeret!! És íme, hogy egy kis szeszélyét, a fürdőre menetelt — ezt a férjek nyári rémét, megtagadom, napok óta durczás és zsörtos. Annyi szemrehányással illet, hogy már a fejem is zúg, ha hangját hallom — azt az édes hangot, melyért úgy lelkesültem! Hideg borzongat, ha csak ajkát felnyitja is. Nagyon boldogtalannak érzem magamat, s akaratlanul tör ajkamra a keserű sóhaj, hogy: „Tán még jobb lett volna a siketnéma!“ A szép asszony dermedten nézte a leírt szókat, s az utolsó szóra tapadtak szemei. — Soká, soká ült ott az asztalnál, mig végre ősz- A főispán-változás. A hivatalos lap a következő legfelsőbb kéziratokat közli: A belügyminisztérium vezetésével megbízott magyar miniszterelnököm előterjesztése folytán, gróf Esterházy Kálmánt, Kolozsmegye és Kolozsvár szabad királyi város főispánját, ezen állásától saját kérelmére felmentvén, helyébe Kolozsmegye és Kolozsvár szab. kir. város főispánjává báró Jósika Sámuelt nevezem ki. Kelt Ischlben, 1885. évi julius hó 24-én. Ferencz József, s. k. Tisza Kálmán, s. k. Személyem körüli magyar miniszterem előterjesztése folytán, gróf Esterházy Kálmán Kolozsmegye és Kolozsvár sz. kir. város főispánjának, ezen állásától — saját kérelmére — történt felmentése alkalmából, a közügyek terén hű és buzgó működése által szerzett érdemei elismeréséül, Lipót-rendem lovagkeresztjét díjmentesen adományozom. Keltseidben, 1885. évi julius hó 24-én. Ferencz József, 3. k. B. Orczy Béla, s. k. A hivatalos lap végül közli, hogy a m. kir. belügyminiszter, gróf Esterházy Kálmánt a kolozsvári nemzeti színház intendánsává nevezte ki. Eszmék az új kiegyezési tárgyalásokhoz. A valutarendezés. A vámkérdéssel kapcsolatba hozzák a valutarendezést. A német lapok például azt írják, hogy a monarchiánk és Németország közt kötendő szorosabb vámszövetségnek az osztrák valuta képezi egyik főakadályát. Ezen akadály elhárítására két módozatot proponáltak a német lapok: az egyik az ezüst pénzértéknek helyreállítása, a másik az osztrák papírértéknek az ezüst pénzértéktől való elkülönítése és aranyértékre leendő átvitele. Lássuk hát, melyik megoldási módozat a praktikusabb ? Ez attól függ, hogy lesz-e valami a régóta tervezett s még mindig függőben levő nemzetközi pénzconferencziából. A néhány év előtt Párisban tartott nemzetközi pénzconferencia nem oszlott fel végleg, hanem tanácskozásait elnapolta. Az akkor hozott határozat egy elvi enuntiatio volt, hogy világgazdasági szempontból valamennyi nemzetre nézve kívánatosnak látszik az, hogy az ezüstpénz minőségében megtartassák, hogy így több legyen az eszköz. S a conferencia ki is mondta azt, hogy az ez irányban teendő lépések felett a hatalmak képviselői újabb tanácskozásra fognak egybehivatni, mihelyt alkalmas időpont fog kínálkozni és gyakorlati eredményt lehet várni. A monometallisták ezt úgy értelmezik, hogy a tanácskozás eredménytelenül ment szét. Az ezüstforgalom hívei azonban azt hiszik, hogy nem lehet messze az az idő, amikor vagy Németország, vagy Anglia csatlakozni fog a kívánsághoz, hogy az ezüstöt pénzértékébe vissza kell állítani. A bimetallisták csináltak is időközben nagy propagandát ügyüknek. Angliában a liverpooli kereskedelmi kamara, Németországban az agrárpárt állt a propaganda élére. de bizony határozott többséget egyik országban sem szerezhettek a remonetizatiónak. Sőt időközben Olaszország, mely előbb a bimetalizmus felé hajolt, meghonosította a tiszta arany valutát. Csakhogy ott is csak úgy vannak az ezüst pénzzel, mint Németországban. Lehetelen azt teljesen nélkülözni, s ha ma akár Németország, akár Olaszország teljesen ki akarná küszöbölni forgalmából az ezüst-pénzt, egy nagy pénzválságba sodorná az országot. Az arany érték tehát csak névleges mind a két országban, gyakorlatilag kettős pénzérték van : Németországban a tallérok, Olaszországban az öt lírás ezüstpénzek csak úgy forognak, mint előbb. Szóval, a valutaviszonyok nincsenek legkevésbé sem tisztázva, s nagyon is szükséges volna a latin pénz-uniót, mely az ezüst érték megtartására alakult, újjá szervezni. Bismarck httől várják, hogy ő vegye az ügyet a kezébe, de Bismarck, bár kívánatosnak tartja az ezüstpénznek nemzetközi úton való helyreállítását, nem hajlandó oly lépést tenni, amely esetleg mégis kudarczot vallhatna. Kudarcz volna pedig az, ha csak Anglia nélkül lehetne az ezüstpénz-conventiót megcsinálni. Mert az esetben Anglia esetleg arra határozhatná magát, hogy indiai birodalmában is behozza az arany értéket, s akkor az unió csak terhet vállalt volna magára. Az ezüstpénz kérdése tehát szoros összefüggésben van a diplomatiai helyzettel, s annak kulcsát a szaint-jamesi kabinet tartja a kezében. E kabinet feszült viszonyban van Oroszországgal. Vele csak úgy szakíthat, ha Németországhoz és Ausztria-Magyarországhoz közeledik. E közeledés árát pedig egyebek között az fogja képezni, hogy Anglia kötelezze magát, hogy a pénz tekintetében érdekszolidaritásba lép a közép-európai vezénylő hatalommal. Ha ez bekövetkeznék, akkor monarchiánk sem tehetne észszerűn mást, minthogy belépjen a bimetallista-unióba, de addig várakozó állásban kell maradnunk. Annyit azonban mi is megtehetnénk időközben, mint amennyit Olaszország megtett, hogy ugyanis aranyra átvezetnék névleg valutánkat, de természetesen az agróra való tekintettel azt stipulálva, hogy egy osztrák értékű frt legyen egyenlő 2 aranyfrankkal. Ezt most az Ausztriával való kiegyezésben törvénybe lehetne iktatni s akkor az arany frank képezné bázisát pénzrendszerünknek, az ezüst-pénzre nézve pedig egyelőre fenmaradhatna a status quo, mig a többi hatalmakkal az ezüst-pénz jövője felett közmegegyezésre lehet jutni. m. Külföld. A franczia kamara tegnapi ülésében a gyarmati politika heves jelenetekre adott alkalmat. A vitát Clémenceau kezdte, aki igen hevesen felelt Julen Ferry legutóbbi önigazolására ; kikelt az ellen, hogy a kormány minden ok nélkül mindenféle expeditiókat kezd; felhozzák ugyan indokul a nemzeti becsületet, de már a Flatters halálát nem boszulták meg, mert ott nem volt mit annectálni; beszélnek új piaczokról, de ez üres phraeis, nagy hűhó semmiért; a franczia gyarmatokban a kereskedelem korántsem olyan, mint azt Jules Ferry állította; sőt épen gazdasági szempontból káros a gyarmati politika, mert a munka drágul a nagy expeditiók folytán és az új adóterhek csökkentik az iparosok versenyképességét. Ilyen hódító politikára áldozni a vért és pénzt, őrült, képtelen politika ; a Tankingban küldött 33.000 ember százezer embert immobilisál, és veszélyeztetve van a mobilisatio. Clémenceau beszédét egy kínos jelenet zavarta meg. Egy öreg képviselő, Langlois, ismételten közbeszólt és a szélsőbaloldal követelte, hogy utasítsák rendre: ez nem történvén meg, Clous-Hugues odakiáltott: „Ön cserbe hagyta Gambettát“. Erre Langloit felkelt helyéről és reá akart támadni Clovis-Huguesra és csak a közelálló képviselők közbelépésének volt köszönhető, hogy tettlegességre nem került a sor. Clémenceau ezután folytatta beszédét és Ferry azon előadása ellenében, mintha csak a kamarában beállott panique lett volna bukásának az oka, megjegyzi, hogy sok képviselő nála volt és felszólította őt, hogy adja be a lemondását. Ferry: Hisz épen ebben nyilvánult a zavar. Elnök: Ferry úr bizonyosan a nála tett lépésekről szól, mert a kamara szavazatára nem volna szabad azt a kifejezést alkalmazni. Clémenceau: A kormány is meg volt zavarodva úgy, mint a kamara. Cassagnac: Az a szemtelenség zavarodottsága volt. Ez a megjegyzés nagy zajt idézett elő és az elnök rendre utasította Cassagnac-ot. Clémenceau, akié zajban nyugodtan maradt, ezután folytatta a beszédét és kijelentette, hogy Ferry megbuktatása iránt mindenki egyetértett, csak az volt a kérdés, hogy az 50 milliós hitel megszavazása előtt buktassák-e meg. A vád alá helyezési indítvány nem a szélsőbaloldaltól eredt, hanem olyan férfiútól, akinek a kamara nemzeti temetést szavazott meg, Courbet tengernagytól. Cassagnac személyes kérdésben emel szót, s az iménti incidensre czélozva, megjegyzi, hogy a republicánusok közti egyetértés verekedésen kezdődik, úgy látszik, hogy e parlamentben olyan ember van, aki nem oda való. Elnök: A hangulat lecsendesülvén, nincs ok rá, hogy ön ismét fölizgassa magát emiatt. (Derültség.) Erre Brisson miniszterelnök kezdet