Magyar Polgár, 1885. július-december (19. évfolyam, 148-301. szám)

1885-08-02 / 176. szám

Tizenkilenczedik évfolyam. 17­3 szám. Előfizetési díjak: Egész évrt.....................................16 frt. Félévre............................................8 frt. Negyedévre.......................................4 frt. Egy hóra . ..................................­ Irt 50 kr. Egy szám ára 5 kr. Közvetítőknek százalék nem adatik. Hirdetési dijak: Egy négyszög centiméternyi tér ára 3 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvez­ményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. — Nyilt tér apra 25 krajczár. — Kolozsvár, 1885. vasárnap, augusztus 2. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL MAGYAR POLGÁRI KÖNYVNYOMDÁJA Belközéputcza 4. sz. Megjelenik mindennap, vasár- és ünnepna­pol­ kivételével. Használatlan kéziratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közlemén­yeit nem közöltetnek. KOLOZSVÁR AUGUSZTUS 1. Gr. Esterházy Kálmán, Kolozsmegye­r és Kolozsvár város volt főispánjától ma búcsúztak el a két tör­vényhatóság tisztviselői és általuk mind­azok, a­kiket e két tisztikar képvisel. Az ilyen ad­usokban rendesen szo­kott lenni valami mesterkéltség, valami túlzás, a­mely nem felel meg a valónak. Kölcsönös dicsérgetések, melyeket senki sem hisz; az sem, a ki mondja, az sem, a kinek mondják; és legkevésbbé azok, a­kik — ünnepi dekoráczióképen — tanúi a nagy jelenetnek. Mindenki ko­moly képet csinál a dologhoz, az üdvöz­let és a válasz végén fölhangzik az ob­sigát éljen, é­s vége a komédiának, mely benső­leg csak a két szónok nyelvét érintette és mélyebben nem hatott sem reájuk, sem a hallgatókra. Hanem azért kötelesség úgy venni tudomást ez ad­ásokról, hogy igen „meg­ható“ ünnepélyességek voltak. És köte­lesség elhalmozni az „ünnepelt“-et min­den dicsérettel. Már most hogyan merjük a szokásos jelzőket használni azon szép ünnepélyes­ségek fölemlítésénél, melyek ma délelőtt Kolozs megye és Kolozsvár város gyűlés­­termeiben lefolytak? Gyarmathy alispán, e hivatott szó­nok, talán sohasem mondott még olyan r­etorikailag gyenge beszédet, mint ma, mikor búcsút vett Esterházy gróftól, ki tizennyolcz évig kormányozta Kolozs me­­gyét. Laza, majdnem összefüggés nélküli mondatok voltak azok. De hát mikor az embernek tele a szive érzéssel és a sze­me könynyel, nem igen tud ura lenni a mondatszerkezetnek. Főispán, alispán és tisztviselők egy pár perczig csak próbálgat­ták megőrizni a hivatalos nyugodtságot, de az bizony sehogy se ment. Könybe lábbadt a szeme mindenkinek és mikor Gyar­mathy alispán bevégezte a beszédét ott, a honnan a zokogás miatt úgy se tudta volna már tovább folytatni,­­ csendes, halk éljenzés hangzott a teremben. Mint­ha attól féltek volna, hogy a­ki han­gosan akarna kiáltani, rögtön sírva fakad. Olyan megható, olyan igazán föle­melő ünnepélyt talán sohasem láttunk, mint ma délelőtt Kolozsmegye gyűlés­­termében lefolyt. Minden szó szivből jött és szivigha­­tott. A mit ma Esterházy grófnak a két törvényhatóság szónokai mondottak, ab­ban nem volt túlzás, az mind igaz volt. Bizonyította az általános meghatottság, a szemekben rezgő könyek, hogy Kolozs­megye és Kolozsvár olyan főispántól vá­lik, a­ki hivatali érdemeivel, jellemével, kiváló személyi tulajdonaival megnyerte és meg fogja tartani jövőre is mindnyá­junk nagyrabecsülését, változhatlan rá­­rokonszenveit és szeretetét. A Felség hegye a Lipót-renddel ju­talmazta Esterházy grófot. E fényes rend­jelhez azoknak a kényei, a kik ma bú­csút vettek tőle, olyan gyémántkeretet szolgáltatnak, mint ritka rendjelt ékesít és mely megbecsü­lhetlenné teszi a távozó főispán kitüntetését. Nehéz szívvel, fájdalmas érzések közt bocsátotta el a két törvényhatóság Es­terházy Kálmán grófot uj állásába. A megyeház és a városház közt, mint közvetlen szomszéd, fekszik a nemzeti szín­ház, a nemes gróf működésének új színhe­lye Az a szeretet, mely e két szomszéd­ságban él Esterházy gróf iránt,folyjon ösz­­sze hatalmas összerzéssé az új pályatéren. Segítse Esterházy grófot a gondviselés, hogy díszes állásában, melyet egyik legfonto­sabb országos kultur­intézetünk élén most elfoglal,­nevezetes sikerekkel sza­porítsa azon kiváló érdemeket, melyeket tizennyolcz évi főispáni pályáján nem­csak mint törvényhatósági kormányzó, de mint magánember is a közmivelődés minden terén szerzett. Tartsa meg az isten a fényes múl­tú főispánt és fényes jövőt ígérő inten­dánst ! _____TÁRCZA. Mire jók a tuczat kulcsok?! Erős ajtócsapás, mely megcsörömpölteté a szép Antonia bondok­jának ablakait, fejeze be a heves vitát, melynek a bájos menyecske szobája volt színhelye, s megelőzte a kínos csendet, mely azt követte. — Három hó múlva! fakadt ki végre a szép asszony, s ábrándos kék szemeiből a ha­rag czikázott, mely arczának rózsáit is bíbor­ra festé. Görcsösen szok­ta össze parányi ökö­löcskéjét, kis lábával dühösen méregette a pu­ha szönyeget, úgy nézett ki égszin kék pon­gyolájában, melyre arany fürtöi omlanak, mint egy démonná vált angyal. — Három hó i s már ilyen változás ! S íme, a férfi, kit erősnek, a teremtés urának gúnyolnak, még saját szavának sem bir ura lenni! Nem esküdött-e nekem örök hőséget, örök szerelmet?! S alig tizenkét hét, s éppen az ellenkezőről győz meg! Oh! milyen őrült valók, midőn hittem szavának! A könyek félbeszakiták a szép dühöngő szavait, ki daczos méreggel vetette magát a pamlagra, s vadul nézett maga elé. Aztán gyorsan felugorva az ablakhoz sie­tett, annak üvegtáblájához nyomta égő homlo­kát, mohón nézett ki. — Ott megy ! — szólt elfojtott izgatott hangon — milyen nyugodtan, mintha semmi sem történt volna. Még vissza se néz! Ott­ én nagyon, nagyon boldogtalan vagyok ! Az ablak mögötti zselyébe veté magát, s zokogásba tört ki. Hirtelen eszmét kapva letörülte könnyeit, s bájos arczát a düh egészen eltorzitá. — Ha talán más oka lenne ez elhide­­gülésnek!! — kiáltott fel, szemei úgy égtek, mintha a pokol gyújtott volna világot abba az angyali fejecskébe. — Oh! ez irtóztató lenne! Egyszerre mintegy önkénytelen szökéssel ugrott fel a székről, lázas gyorsasággal szakíta fel szobája ajtaját, s átsietett férje lakosztá­lyába; mintegy öntudatlan, szenvedélyes izga­tottsággal állt meg i­ószobájában, a szemeit té­továzva járta rá. Majd odalépett férje íróasztalához, S ide­ges gyorsasággal szemlélt ott meg minden tár­gyat, kiterjedve a legalsóbb részletekig; aztán önkénytelen, heves mozdulattal nyúlt az asz­tal fiókjához, — be volt zárva! Csúnya gondolat támadhatott abban a szép fejecskében, mely annyi jósággal és szép­séggel felruházott vonásait úgy elváltoztatta. Hirtelen kivett zsebéből egy csomó apró kulcsot. Egyenként belepróbálta a fiók zárjába. Ah! ez az! — szólt halk, remegő han­gon; a­miután kémkedve nézett körül, beleil­lesztette a kulcsot. A zár valóban engedett. Az annyit kor­holt tuc­at-kulcs, mely nagyon furcsa biztosí­tékot nyújt arról, hogy valamit elrejthessünk: ez esetben is igen jónak bizonyult,­­ az el­lentét szempontjából. Még egyszer körülnézett, ha várjon nem lepi-e meg valaki? és kihúzta a felnyitott fiókot. Egy napló tűnt szemébe legelőször. Gon­dolkozás, tétovázás nélkül nyitotta föl; a fél­tékenység azon fokán állt, mely minden tar­tózkodást megvet. Holott teljesen nyugodt le­hetett volna egy olyan férj naivsága felől, a­ki ma — naplót ír. De hát Antonia is —■ gyermek volt; még alig látta 17-szer a természet újulását. Remegő szorongással kezdte tagolni fér­je titkainak áruló betűit: „Február 4. Azt mondják: az embert az irkálás, verselés, naplóvivés vágya akkor lepi meg, mikor szerelmes lesz?! Oh! hisz akkor én most több verset írhatnék, mint a világ összes poétái. Szerelmes vagyok! de bevallani sohase merem! — Mégis igaz, hogy legtöbb barátságot ad a toll, s legmeghittebb társunk — egy darab fehér papír. — Szerelmes vagyok az őrülésig! Tegnap láttam a színházban! Mint­ha a napba néztem volna. Szépsége megva­­kított s egyszersmint égetett, oly lángra gyújt­va szivemet, mely soha el nem alszik“. „Február 6. Újra láttam! Mellettem ült a színházban! Oly félelem fogott el, mint va­lami buta iskolás­ ficzkót. Szerettem volna, jo­gommal élve, megszólitni legalább idősebb társ­nőjét, de oly hallgatagok voltak mindketten, egymással sem beszélgettek. Oh! de mikor reám vete égő fekete szemeit, többet beszélt ez mindennél! Halvány arczán annyi szenve­dés tükröződött Szép volt, mint egy Madon­na ! Életemet adnám, ha csak egy szót vált­hatnék vele! ha csak nevét tudnám — s ha tudnám, hogy szabadé még szive?!“ Február 7. Van-e boldogság az enyémhez hasonló? Vane boldog halandó hozzám fog­ható? Tegnap ismét mellettük váltottam je­gyemet, mert a­mint látom — kérdeni senki­től se merem — rendes bérlői a két helynek, s igy igen könnyű lesz, hogy minden este mel­lette üljek, tehát milyen boldogság! Szépem ma leejtő legyezőjét — felvettem — kezem érinti a tárgyat, mely az ő, Phidias vésőjére méltó kezeiben pihent. Az az angyali mosoly. El vagyok határozva — tovább nem habozok: ma este megszólítom — egy szavá­tól függ életem!“ A kis menyecske alig ült székén, de azért gépiesen folytatta az olvasást. Február. 8. Az égből szédülök le!. . . Ma este idősbb társnője ült mellettem. Beszédbe ereszkedtem vele, szilárd elhatározásomhoz hí­ven — bátran, mint egy csatába szálló hős. Az ifjabb minden szavamra édesen mosolygott. Hiszen szép, szép, bájos mosoly — gondolom — de milyen andalító lehet ily alakról a szó! Többször intéztem hozzá közvetlen szavaimat, de ő csak mosolygott, holott néha nem is volt éppen nevetséges, amit mondtam. A türelemnek is van határa! Hisz még a jámbor Pymaleon sem elégedett meg azzal, hogy Galathea szobrában gyönyörködjék ; azt akarta, hogy éljen, érezzen, beszéljen, s annyi idő alatt mennyit romlott a világ! Mennyivel rövidebb időt szabtak elénk, mint a boldog kor classi­­kus lényei elé. Végre minden bátorságomat ösz­­szeszedve, idősebb társnőjét megkérdem, hogy: „a szép kisasszony miért nem méltat egy szó­ra sem ?“ — Mert siketnéma! — válaszolt a hölgy rövid egyszerűséggel. — Siketnéma?! Egy habitué­vel, egy társnézővel kevesebb lesz a színházban mától, még csak tájára se megyek többé. „Márczius 25. Ha Romeo, a nagy Shake­­pere alakja, lehetett oly jellemtelen s azt kérdi Julia láttára: „Szerettem én már?H úgy én, ilyen gyarló ember létemre, követhetek el ilyen karaktertelenséget s azt kérdem, hogy szeret­tem én már? Kérdem, tegnap óta, mióta az a pár kék szem megigézett, megfosztott eszem­től. Azért nem is csuda, ha nem tudok rá vá­laszolni. De igen, tudok, két szó, két rövid szóban: „Imádom Antóniát!“ Oh!­angyali An­tonia, milyen igézőleg mondta tegnapi első ta­lálkozásunkkor elválva: „a viszontlátásra!“ Igen, „a viszontlátásra!“ Antonia megállt az olvasással, arczát pi­rosra teste a szégyen, melyet mindjobban ér­zett, midőn folytatta az olvasást s látta, mi­lyen magasztalólag ír róla férje, milyen elra­­gadtatás, melyet a szív, a lélek valódi hangja tolmácsol. „Julius 19. — előtte való napi kelet. Mohón olvasta a néhány sort. „Antonia bájos, angyali jó Oh! de csak rajta áll, hogy mind­ennek fonákja legyen. Azt mondja, hogy szeret!! És íme, hogy egy kis szeszélyét, a fürdőre menetelt — ezt a férjek nyári rémét, megtagadom, napok óta durczás és zsörtos. Annyi szemrehányással illet, hogy már a fejem is zúg, ha hangját hallom — azt az édes hangot, melyért úgy lelkesültem! Hi­deg borzongat, ha csak ajkát felnyitja is. Na­gyon boldogtalannak érzem magamat, s aka­ratlanul tör ajkamra a keserű sóhaj, hogy: „Tán még jobb lett volna a siketnéma!“ A szép asszony dermedten nézte a leírt szókat, s az utolsó szóra tapadtak szemei. — Soká, soká ült ott az asztalnál, mig végre ősz- A főispán-változás. A hivata­los lap a következő legfelsőbb kézirato­kat közli: A belügyminisztérium vezetésével megbízott magyar miniszterelnököm elő­terjesztése folytán, gróf Esterházy Kál­mánt, Kolozsmegye és Kolozsvár szabad királyi város főispánját, ezen állásától sa­ját kérelmére felmentvén, helyébe Kolozs­megye és Kolozsvár szab. kir. város főis­pánjává báró Jósika Sámuelt nevezem ki. Kelt Ischlben, 1885. évi julius hó 24-én. Ferencz József, s. k. Tisza Kálmán, s. k. Személyem körüli magyar miniszte­rem előterjesztése folytán, gróf Esterházy Kálmán Kolozsmegye és Kolozsvár sz. kir. város főispánjának, ezen állásától — saját kérelmére — történt felmentése alkalmá­ból, a közügyek terén hű és buzgó mű­ködése által szerzett érdemei elismeré­séül, Lipót-rendem lovagkeresztjét díjmen­tesen adományozom. Kelt­­seidben, 1885. évi julius hó 24-én. Ferencz József, 3. k. B. Orczy Béla, s. k. A hivatalos lap végül közli, hogy a m. kir. belügyminiszter, gróf Esterházy Kálmánt a kolozsvári nemzeti színház in­tendánsává nevezte ki. Eszmék az új kiegyezési tár­gyalásokhoz. A valutarendezés. A vámkérdéssel kapcsolatba hozzák a valutarendezést. A német lapok például azt írják, hogy a monarchiánk és Né­metország közt kötendő szorosabb vám­szövetségnek az osztrák valuta képezi egyik főakadályát. Ezen akadály elhárí­tására két módozatot proponáltak a né­met lapok: az egyik az ezüst pénzérték­nek helyreállítása, a másik az osztrák papírértéknek az ezüst pénzértéktől való elkülönítése és aranyértékre leendő át­vitele. Lássuk hát, melyik megoldási mó­dozat a praktikusabb ? Ez attól függ, hogy lesz-e valami a régóta tervezett s még mindig függőben levő nemzetközi pénzconferencziából. A néhány év előtt Párisban tartott nemzetközi pénz­­conferencia nem oszlott fel végleg, hanem tanácskozásait elnapolta. Az akkor ho­zott határozat egy elvi enuntiatio volt, hogy világ­gazdasági szempontból vala­mennyi nemzetre nézve kívánatosnak látszik az, hogy az ezüstpénz minősé­­gében megtartassák, hogy így több le­gyen az eszköz. S a conferencia ki is mondta azt, hogy az ez irányban teendő lépések felett a hatalmak képviselői újabb tanácskozásra fognak egybehivatni, mi­helyt alkalmas időpont fog kínálkozni és gyakorlati eredményt lehet várni. A monometallisták ezt úgy értelme­zik, hogy a tanácskozás eredménytelenül ment szét. Az ezüst­forgalom hívei azon­ban azt hiszik, hogy nem lehet messze az az idő, a­mikor vagy Németország, vagy Anglia csatlakozni fog a kívánság­hoz, hogy az ezüstöt pénzértékébe vissza kell állítani. A bimetallisták csináltak is időköz­ben nagy propagandát ügyüknek. Angliá­ban a liverpooli kereskedelmi kamara, Németországban az agrár­párt állt a propaganda élére. de bizony határozott többséget egyik országban sem szerez­hettek a remonetizatiónak. Sőt időköz­ben Olaszország, mely előbb a bime­­talizmus felé hajolt, meghonosította a tiszta arany valutát. Csakhogy ott is csak úgy vannak az ezüst­ pénzzel, mint Németországban. Lehetelen azt teljesen nélkülözni, s ha ma akár Németország, akár Olaszország teljesen ki akarná kü­szöbölni forgalmából az ezüst-pénzt, egy nagy pénzválságba sodorná az országot. Az arany­ érték tehát csak névleges mind a két országban, gyakorlatilag kettős pénzérték van : Németországban a tallé­rok, Olaszországban az öt lírás ezüst­pénzek csak úgy forognak, mint előbb. Szóval, a valuta­viszonyok nincse­nek legkevésbé sem tisztázva, s nagyon is szükséges volna a latin pénz-uniót, mely az ezüst­ érték megtartására ala­kult, újjá szervezni. Bismarck httől vár­ják, hogy ő vegye az ügyet a kezébe, de Bismarck, bár kívánatosnak tartja az ezüst­pénznek nemzetközi úton való hely­reállítását, nem hajlandó oly lépést ten­ni, a­mely esetleg mégis kudarczot vall­hatna. Kudarcz volna pedig az, ha csak Anglia nélkül lehetne az ezüst­­pénz-conventiót megcsinálni. Mert az esetben Anglia esetleg arra határoz­hatná magát, hogy indiai birodal­mában is behozza az arany értéket, s akkor az unió csak terhet vállalt vol­na magára. Az ezüstpénz kérdése tehát szoros összefüggésben van a diplomatiai hely­zettel, s annak kulcsát a szaint-jamesi kabinet tartja a kezében. E kabinet fe­szült viszonyban van Oroszországgal. Vele csak úgy szakíthat, ha Németor­szághoz és Ausztria-Magyarországhoz kö­zeledik. E közeledés árát pedig egyebek kö­zött az fogja képezni, hogy Anglia kö­telezze magát, hogy a pénz tekintetében érdekszolidaritásba lép a közép-európai vezénylő hatalommal. Ha ez bekövetkez­nék, akkor monarchiánk sem tehetne ész­szerűn mást, minthogy belépjen a bime­­tallista-unióba, de addig várakozó állás­ban kell maradnunk. Annyit azonban mi is megtehet­nénk időközben, mint a­mennyit Olasz­ország megtett, hogy ugyanis aranyra átvezetnék névleg valutánkat, de természetesen az agróra való tekin­tettel azt stipulálva, hogy egy osz­trák értékű frt legyen egyenlő 2 arany­frankkal. Ezt most az Ausz­triával való kiegyezésben törvénybe le­hetne iktatni s akkor az arany frank képezné bázisát pénzrendszerünknek, az ezüst-pénzre nézve pedig egyelőre fen­­maradhatna a status quo, mig a töb­bi hatalmakkal az ezüst-pénz jövője fe­lett közmegegyezésre lehet jutni. m. Külföld. A franczia kamara tegnapi ülésében a gyarmati politika heves jelenetekre adott al­kalmat. A vitát Clémenceau kezdte, a­ki igen hevesen felelt Julen Ferry legutóbbi önigazo­lására ; kikelt az ellen, hogy a kormány min­den ok nélkül mindenféle expeditiókat kezd; felhozzák ugyan indokul a nemzeti becsületet, de már a Flatters halálát nem boszulták meg, mert ott nem volt mit annectálni; beszélnek új piaczokról, de ez üres phraeis, nagy hűhó semmiért; a franczia gyarmatokban a kereske­delem korántsem olyan, mint azt Jules Ferry állította; sőt épen gazdasági szempontból ká­ros a gyarmati politika, mert a munka drágul a nagy expeditiók folytán és az új adóterhek csökkentik az iparosok versenyképességét. Ilyen hódító politikára áldozni a vért és pénzt, őrült, képtelen politika ; a Tankingban küldött 33.000 ember százezer embert immobilisál, és veszé­lyeztetve van a mobilisatio. Clémenceau beszédét egy kínos jelenet zavarta meg. Egy öreg képviselő, Langlois, ismételten közbeszólt és a szélső­baloldal kö­vetelte, hogy utasítsák rendre: ez nem történ­vén meg, Clou­s-Hugues odakiáltott: „Ön cser­be hagyta Gambettát“. Erre Langloit felkelt helyéről és reá akart támadni Clovis-Huguesra és csak a közelálló képviselők közbelépésé­nek volt köszönhető, hogy tettlegességre nem került a sor. Clémenceau ezután folytatta beszédét és Ferry azon előadása ellenében, mintha csak a kamarában beállott panique lett volna buká­sának az oka, megjegyzi, hogy sok képviselő nála volt és felszólította őt, hogy adja be a lemondását. Ferry: Hisz épen ebben nyilvánult a zavar. Elnök: Ferry úr bizonyosan a nála tett lépésekről szól, mert a kamara szavazatára nem volna szabad azt a kifejezést alkalmazni. Clémenceau: A kormány is meg volt zavarodva úgy, mint a kamara. Cassagnac: Az a szemtelenség zava­rodottsága volt. Ez a megjegyzés nagy zajt idézett elő és az elnök rendre utasította Cassagnac-ot. Clémenceau, akié zajban nyugodtan ma­radt, ezután folytatta a beszédét és kijelentet­te, hogy Ferry megbuktatása iránt mindenki egyetértett, csak az volt a kérdés, hogy az 50 milliós hitel megszavazása előtt buktassák-e meg. A vád alá helyezési indítvány nem a szélső­baloldaltól eredt, hanem olyan férfiútól, a­kinek a kamara nemzeti temetést szavazott meg, Courbet tengernagytól. Cassagnac személyes kérdésben emel szót, s az iménti incidensre czélozva, megjegyzi, hogy a republicánusok közti egyetértés vereke­désen kezdődik, úgy látszik, hogy e parlament­ben olyan ember van, a­ki nem oda való. Elnök: A hangulat lecsendesülvén, nincs ok rá, hogy ön ismét fölizgassa magát emiatt. (Derültség.) Erre B­riss­on miniszterelnök kezdet­

Next