Szalai Anna (szerk.): Magyar elbeszélők 19. század 1. - Magyar Remekírók (Budapest, 1976)
Csokonai Vitéz Mihály
90 Csokonai Vitéz Mihály homokparton. Ennek zsibbasztó lábainál ült le magánkívül Melitesz, s azonnal elájult. Hosszasan tartott volna ájulása, de az itt játszadozó romlás egy szörnyű kősziklát hajtván a küszködő habokba, nagyot kacagott rajta. E borzasztó kacaj kiütötte Melitesz szeméből a halálos álmot, felugrott fekvő helyiből: Jaj! így kiáltott, s a Rettegések minden barlangból, minden kő, minden fa, minden hab közül egyszerre sikoltották vissza a hármas jajt: Jaj, Rozália! E kedves névre elveszett minden irtózása e kegyetlen helynek: az öszvedűlt fák, a kiálló darabos kövek, a sikoltó mélység csak egy bús paradicsomot mutatott. A Rettegés, a Kétségbeesés édes andalgásnak tetszett, s a Halál egyet mosolygott. Jaj, Rozália! én örökre elvesztettelek tégedet, örökre. Nem reménylhetem többé, hogy az én boldogságomat a te ajakidban feltalálhassam! Odavan! A fájdalom foglalta el az én szívemet s a kétségbeesés ordít énkörülöttem. Nyomorult szív! szűnj meg dobogni mellyembe, és vedd bé a halált belső részedbe, vedd bé a Rozália neve mellé, s e kedves néven csendesedj el örökre. A férgek rágjanak öszve egy esméretlen hant alatt, s boldog leszel, mert e kínos rágásokat nem fogod érteni. Eljön talám az a boldog nap, hogy az a kegyetlen sóhajtani fog egy szerencsétlen után, kit életébe kínozott, s csókolni fogja azt a vadrózsát, mely a te véredből kövéredett. Óh, százszor boldogok, kik az ő kedveseknek kebelekben halhattak meg, százszor boldogok, kiknek tévelygő lelkek saját kedveseknek alakbra szállhatott ki, hogy annak lelkét ott megvárván, együtt bujdossanak a paradicsomba. Igazán szerettem én az én szépemet, őkivele senki nem volt, kiért szívem gerjedezett volna, őtet szerettem meg legelőször, őtet is fogom szeretni halálomig. Mennyit sóhajtottam az ő nevét, tudják ama boldog vidékek, hol minden fiatalba felmetszettem azt, nőttek a fiatalok, s nőttek az én gyötrelmeim is. Most már, minthogy őtet nem reménylhetem többé, óhajtom a halált, kedves lesz ez nekem, mert az ő nevén halok meg, az ő szerelme emészti meg az életemet. Nyíljatok meg, örök kapui a tiszta szerelemnek, fogadjátok be az én utolsó sóhajtássá vált lelkemet.