Mezei Márta (szerk.): Magyar költők 18. század - Magyar Remekírók (Budapest, 1983)
Csokonai Vitéz Mihály
49« Magyar költők század Lengjetek, óh kellő zefírek, lengyetek, Lankadt kebelembe életet öntsetek! Mit érzek?. . . míg szólok, egy kis nyájas szellet Rám gyengén mennyei illatot lehellett. Suhogó szárnyával a fák árnyékinál Egy fűszerszámozott theátromot csinál, Melybe a gráciák örömmel repülnek, A gyönyörűségnek lágy karjain ülnek; Hol a csendes kerek barna rajzolatja Magát a hold rezgő fényénél ingatja. Egyszóval, e vidám melancholiának Kies szállásai örömre nyilának. Késsel még, sötét éj, komor óráiddal. Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal: Úgyis e világba semmi részem nincsen, Mely bágyadt telkemre megnyugovást hintsen; Mikor a világnak lármáját sokallom, Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom, Mikor az emberek körűltem zsibongnak, S kényektől részegen egymásra tolongnak. Bódult emberi nem, hát szabad létedre Mért vertél zárdékot tulajdon kezedre? Tiéd volt ez a főld, tiéd volt egészen, Melyből most a kevély s fösvény dézmát vészen. Mért szabtál hát határt önfiaid között; Ládd-é már egymástól mind megkülönözött. Az enyim, a tied mennyi lármát szüle, Miolta a miénk nevezet elűle. Hajdan a termő föld, míg birtokká nem vált, Per és lárma nélkül annyi embert táplált. S többet, mert még akkor a had és veszettség Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség. Nem volt még koldusa akkor a törvénynek. Nem született senki gazdagnak, szegénynek. Az igazságtévő határkő és halom.