Magyar Rendőr, 1948 (2. évfolyam, 1-24. szám)
1948-06-15 / 12. szám
Nagypál István éltesélése — Mérnök úr! Mérnök úr! ... A rekedt suttogásra hirtelen ráült fel. A petróleumlámpa kormozva égett mellette az asztalon, — Lopják a dúcokat!... — súgta izgatottan a gyerek. Takács mérnök felugrott a rajzokkal, számvetésekkel borított asztal mellől. Hát még ezt is el kell tűrnie? Annyi instanciázás, veszekedés, fenyegetőzés után megkapta a faanyagot, nagykeservesen fel is vontatták a folyón — és most jönnek az istentelenek és lopkodni kezdik! De kik? A falujabéliek? Elhessegette a gondolatot. Egyet rántott a nadrágsziján és kilépett az eszébe. — Merre vannak? — súgta Józsi felé. A fiú némán a hídroncs tövébe mutatott. — Ha füttyennsk, megvered a kolompot. Érted? — — ti hám — morogta Józsi. Takács Miklós nekiindult. Ahogy oszlott szemébőlagyából az álmosság, úgy nőtt benne az elkeseredés. Minden ellene esküdött össze — a Mol ellen. Pest, a minisztérium messze van, a megyeszékhelyen, az államépítészeti hivatalban pedig hitetlenül legyintenek a vaskalapos öregurak. Rohammunka? Ugyan, ugyan... hidat nem lehet csak úgy uk-muk-fuk fölépíteni. Idő leéll ahhoz, meg anyag és főleg — pénz. Nem ez itt — és látta, amint a kövér főmérnök fitymálólag gyújt rá egy százmillió pengőssel. De Miklós nem nyughatott. Két hónapja sincs, hogy Pesten járt és látta a Kossuth-hidat. Hallotta a kollégáktól, hogy nőtt föl éjjel-nappali, inatszakasztó, boldog munkával. Igen, rohammunkával! Ez meg, ez a kis híd a Szamoson, neki szívügye. Ez volt az első munka, amin dolgozott fiatal szigorló korában. Na meg a szülőfaluját kötötte össze a túlparttal. Ez írsz az ő Kossuth-hídja! Egy hónap alatt látástól-vakulásig kidolgozta a híd újjáépítését. Nehezebb munka volt, mint egy újat megtervezni. De megtanulta, hogyan lehet. Látta a terveket a félrebillent Szabadság-híd visszaemelésére — ugyanezt ő is megcsinálhatja kicsiben a lekonyult középrésszel... a parti szelvényt elég szerencsésen dobta félre a robbanás, azt ki lehet kalapálni — tele volt lelkesedéssel, mikor bevitte a hivatalba. Ott kezdődött a kálvária, az aktázás ... Mire leért a vízpartra, robbanásig volt dühves. A tejsűrű ködben három lopakodó dákot látott, amint nyögve emelnek egy öles gerendát. Szó nélkül fölkapott egy vaskamát és közéjük vágta. Egy ordítás — szétrebbentek, de egyikük fekve maradt. Miklós odaszaladt hozzá: süvölvény legény volt, a karját becsíptette a leejtett gerenda vége. Nagy nehezen kihúzta alóla, megtapogatta — a siheder sziszegett a fájdalomtól és ijedtségtől —, nem tört el semmije. Közben a háznál eszeveszettül csörömpölt a kolomp, a munkások tanyája felől viharlámpák imbolyogtak, össze-vissza kiáltozás zaja verődött feléjük. Miklós fölkattintotta a zseblámpát, a fényképe Kisgyörgy Péter riadt képébe villant. — Az apád teremtésit, hát te vagy ... — kezdte Miklós és roppant kedve lett volna két óriási pofont lekenni a kölyöknek. Mert mégha valamelyik nyomorult falubeli zsellért kapja rajta — de a Kisgyörgy-fiú az egyik legmódosabb gazda gyereke volt; az apja amellett hangadótt a faluban, az egyik párt vezetője. Hopp! Erről eszébe villant valami. Hirtelen lecsukta a lámpát és karontogta a fiút. — Nincs semmi baj, emberek! Meglógtak a zsiványok, nem loptak el semmit! — kiáltotta a feléjük dobogó munkásoknak, — tüstént bemegyek a faluba, beszélek a rendőrőrssel, hogy jöjjenek vigyázni. Mehettek aludni — mondta sebesen és sietve félrehúzta a fiút egy farakás árnyékába.* * * A hídmunka javarészt a falutól függött. A munkásaival meg volt elégedve, — jórészüket régről ismerte, egy élőmunkáét Pestről kapott, az büszkén viselte a Kossuth-híd érmét, bár emiatt a többiek kicsit tartottak is tőle. Volt három embere, azok orosz fogságból kerültek haza és megtanulták a szovjet munkatempót; ezek négyen voltak a kompánia lelke. Ő maga leköltözött a faluból a folyóparti kis bódéba, ebédjervacsoráját is oda küldötte az anyja. De a munkásoknak enni kellett — azt pedig csak a falu adhatta. Fuvar szintén csak innen került. A falu pedig éppen olyan gyanakvással nézett rá, mint az urak odabent. Pedig ismerték, az összes fiatal gazdákkal együtt játszott valaha a porban — mégis az idei дещёд fala emelődött közéjük, amióta ,,mérnök úr”lett. Az inflációs pénzért egy kukoricatorzsát sem■ akartak adni a parasztok, igaz, hogy mire a pénz a hivataltól ideért, fidibusznak való lett belőle. Ez a Kisgyörgy fiú meg ... Persze, az apjáé a révbérlet. Nem akarnák tovább látni az orruknál. Az a napi hitvány kereset fontosabb, mint a híd. Pedig a saját túlparti földjüktől vannak elvágva. Az se mozgatta meg őket, hogy Pál István beszakadt a jégbe, egyik lova odaveszett, a kisfia is belefulladt! Nekifeszült benne az indulat megint, de erőszakkel fojtotta el, most ravasznak és kegyetlennek kell lepnie. Amikor bezörgetett az öreg Kisgyörgy ablakán, már tudta, hová fog kilyukadni. A fiút belódította maga előtt és kulcsra zárta az ajtót. Hajnalodott, amikor visszafelé bandukolt, de különös elégedettséggel fütyörészett. Harmadnapra — vasárnapi istentisztelet utánra — gyűlést hirdettek a fahiba. Addig tárgyalásokkal telt el a két nap és este. Miklós összedugta a fejét a kommunista és parasztpárti titkárral; szombat este a megyeszékhelyről is jött le hozzá valaki, de legtöbbet a Kisgyörgy-házba látták ki-befordulni. Igaz, az öreg Kisgyörgy is egyik portát a másik után tisztelte meg, még az örök pipát is kivette néha a szájából. Az emberek szimatoltak valamit. A népgyűlés előtt már a templomi prédikáció is a Mdverésről mondott példázatot. Ami nem, is csoda, mert a tiszteletes Miklós édesapja volt. Magán a gyűlésen először a városi kiküldött beszélt szép szavakkal, erre csak ütgettek az emberek. A két párttitkár is igyekezett lelkesíteni a népet; igen meg voltak tisztelve, mert eddigelé csak a zsellérnép járt el az efféle sokadalomba, most pedig itt voltak teljes számban, egy rakáson a nagy gazdák is. Végül Miklós szólalt föl, forró csomó volt a torkában, igyekezett úgy beszélni, ahogy gyermekkorában, belülről megfogni ezeket a nehezen kizökkenő, konok kálomistákat, akikkel apjának is annyi harca volt, az iskola kimeszeléséért, a papi fuvarokért. Próbáltaátplántálni beléjük a maga lelkesedését, aka* ------щ Tekintettel arra, hogy az irodalmi tananyaggal meglehetősen előrehaladtunk, ezt az elbeszélést kikapcsoládás, pihenésképpen közöljük. A következő számban megkezdjük a külföldi írók ismertetését.