Magyar Sajtó, 2003 (44. évfolyam, 1-10. szám)
2003 / 7. szám
MI, KORSZERŰTLENEK FOGJUNK ÖSSZE! Szigethy András Földes Annához írt levele (MaSa 2003/6.13. oldal) ambivalens érzéseket váltott ki - azt gondolom - rajtam kívül még jónéhányunkból. Negyven fölött, már gyakorló szerkesztőként volt szerencsém a Bálint György Akadémián mindkettőjüket megismerni, tanulni tőlük, beszélgetni velük, társaságukat szerencsére azóta sem kell nélkülöznöm, időről időre - bár ritkuló gyakorisággal van alkalmunk összefutni - találkozunk véletlenül vagy készakarva. Szigethy András a MaSa hasábjain korszerűtlennek vallja magát. Ezért mától magas kitüntetésként viselem saját, hasonló habitusomat, amiről persze 100 éves koromban sem fogok úgy írni, mint ő. András a maga rezignált stílusával paradox módon kinyitott bennünk valami korábban lezárt szerepet, bár előtte is többnyire jó viszonyban voltunk egymással mi, a hallgatók, mégsem nyíltunk meg egymás előtt máskor úgy, mint az általa kávéházazásnak nevezett beszélgetős órákon. Toleráltuk mások véleményét, odafigyeltünk egymás mondandójára, képesek voltunk vitázni anélkül, hogy a magunk igazát mindenáron be akartuk volna bizonyítani. Ez pedig valóban korszerűtlen magatartás, azóta már magam is tapasztaltam. Mint ahogy a nem szakmai sajtóban korszerűtlen érteni bizonyos szakterületekhez. Hányszor hallottam azóta rovatvezetőktől: a maga cikke túlontúl szakszerű! Korszerűtlen úgy megírni a tudósítást, hogy az újságíró elmegy az eseményre, hiszen az időigényes, túlontúl macerás. Megírják a kollégák a sajtóközlemény alapján, azt meg odaküldik a szerkesztőségbe faxon vagy e-mailben. Korszerűtlen az interjúalanynak elküldeni szerkesztés előtt a kéziratot, hiába kéri az illető, hogy ellenőrizhesse a mondatokat, amelyeket a szájába adunk. Korszerűtlen alaposan utánajárni a témának, hiszen a kötelező flekkszám esetleg nem teljesül, ha többféle nézőpont képviselőit hallgatja meg a sajtómunkás anyaggyűjtés közben. Ha pedig külsősként ír az ember, olyan arcpirítóan kevés a honorárium, hogy biztos éhenhalás fenyegeti az újságírót, ha alapos, körültekintő, precíz - tehát korszerűtlen. Korszerűtlen feltételezni bármely, pénzért adott napilap olvasójáról, hogy az átlagnál intelligensebb, hosszabb gondolatmenetet is képes követni, publicisztikával tehát nemigen terheljük. Ez afféle anakronisztikus ostobaság (Sz. A. után). András kávéházazás közben soha nem áltatott bennünket, választott - második, harmadik - szakmánkat idillinek festeni eszébe sem jutott. Sőt. Akkor úgy tűnt, pesszimizmusa túlzott. Burokban voltunk, csak még nem tudtuk. Jó volt. Korszerűtlenül jó. Megértem András döntését. Megértem Anna szempontjait, melyek alapján újra és újra megkísérli döntésének megváltoztatására bírni Andrást. Anna is korszerűtlen. Kedves Anna és András! Nagy tisztelettel kérlek Benneteket, mi, korszerűtlenek fogjunk össze! És ezúton kérem a hasonlóan korszerűtlen kollégákat, csatlakozzanak hozzánk, ellenállókhoz. A jelentkezéseket az anm@freemail.hu címen várom. Apáti-i vagy Mariann Puszilkodni? Ajánlatos! Nem kívánok erkölcsi példabeszédet mondani arról, milyen visszataszító két férfi puszilkodása. Pláne, ha az nem kifejezetten érzelmi, hanem munkaügyi jellegű. Azt pedig kifejezetten nem tartom gusztusosnak, ha mindez a nyilvánosság előtt történik, ahol mindenki láthatja, milyen szálak fűzik őket egymáshoz. A puszilkodásnak férfi és nő között is létezik vitatható formája, például munkaidőben... A „Rendőrpalotában" az egyik főkapitányság sajtótájékoztatót hirdetett, ahová lapomat képviselve korábban érkeztem. A tájékoztatót tartó ezredes nyugodtan ült a helyén, mindaddig, amíg az egyik bulvárlap fiatal újságírónője meg nem érkezett. Ekkor szempillantás alatt fölpattant, szemmel láthatóan izgalmi állapotba kerülve odasietett a kolleginához. Puszi innen, puszi onnan, az ölelgetést pedig alig akarták abbahagyni. Mindezt ott, ahol a magyar média írott és íratlan sajtómunkatársai jelentős számban megjelentek, és tanúi lehettek az elvtelen bratyizásnak. Valamelyik rendőrfőkapitány háttérbeszélgetésre hívta a sajtó képviselőit. A bevezető után fölkérte barátját, az egyik napilap jeles képviselőjét, hogy elsőként szóljon hozzá. Megtette. Ami szintén visszatetszést váltott ki a jelenlévőkből, ahogy a program végén az említett újságíró és főkapitány nyilvános pusziváltása is. Az újságíró-iskolákban persze azt nem tanítják, hogyan kell elvtelen kapcsolatokat létesíteni és fönntartani, de azt igen, miképpen lehet az újságíró korrekt és szavahihető. Mert ott esetenként a puszipajtását is kritikával kell(ene) illetnie. A bűnügyi újságírók arról voltak „híresek”, hogy szakmai felkészültségük mellett rendelkeztek erkölcsi tartással is, és éppúgy leírtak negatív dolgokat, mint a pozitívumokat - példa erre az elmúlt tizenhárom év jó néhány esete. Persze nem mindenki, hiszen a rendszerváltás óta az újságíró-társadalom is felhígult. Riasztó a fiatalok céltudatos könyöklése, amikor a bűnügyi újságírás addig alacsonyodig hogy az információkért látszatbarátsággal fizet. Ez a valóság. Nagy a baj! Sajnálom azokat a rendőröket is, akik az ilyen tiszavirág-életű puszipajtáskodásba belemennek, mert nem tudják: az ilyen újságíró mindig azzal barátkozik, aki éppen hatalmon van, vagy aki csak ott és csak neki információt szolgáltat. Faragó Ottó bűnügyi újságíró MaSa 2003/7. 15