Magyar Sakkvilág, 1939 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1939-09-01 / 9. szám

állapotokat te­remt. Két és félóra alatt kellett megtenni ötven lépést, ez egyeseknél arra a visszás gyakorlatra vezetett, hogy valósággal elandalogtak egy-egy álláson. Voltak olyan versenyzők, akik a verseny vé­geztéig nem tudták megszokni a helyes időbeosztást. Sok játékot láttunk, amely az egyik félnek, vagy mindkettőnek rossz időbeosztása miatt a negye­dik óra végeztével még nem jutott túl a tizedik lépésen. Volt versenyző, aki az első tizenhárom lépést két óra huszonöt perc alatt tette meg, hogy öt perc alatt lépjen harminchetet. Némelyik olyan feladatot akart megoldani, hogy másfél percre bízott harminc lépést. Az ilyen versenyző talán abban a gyakorlatban bizakodott, amelyet ötperces játszmák töméntelen halmozásá­ban szerzett. Mint kívülálló és tornavezetői kötelességem miatt éppen az időzavaros tohuvabohuk megfigyelője, megállapíthatom, hogy épen a leg­jobb ,,snellező“ mestereink kétségbeejtően gyöngén játszanak a versenysakk időzavaros pillanataiban. Sakkbelileg az ilyen rendszernek nincs sok értéke, mert a játszma egy­szerűen kettéhasad. Ha egy-két ilyen időzavarban letornázott játszmát közölnénk, az olvasó, aki nem ismeri a külső körülményeket, a fejét tapo­gatná a sok értelmetlenségnek láttára. Mert nem tudná megmagyarázni, hogy tizenöt normális lépés után miért áll be egy játszmában egyszerűen olyan zűrzavar és angyalföldi hangulat, mint egy szürrealista pacsmagolá­­son? Ennek a rendszernek megszüntetésére már a Makovetz-versenyen be­vezettük­ a kötelező­ jegyzést. Némi javulást okozott is ez, de a teljes javulást csak akkor remélhetjük, hogy ha a kétszeri időellenőrzést rendszeresítjük, főleg pedig ha egyes versenyzők magukba szállanak és be­látják, hogy ilyen versenyzési technikával soha mély sakkozók nem lehet­nek, külföldön eredményt el nem érhetnek és k­ül­f­ö­l­d­i k­i­k­ü­l­d­e­­t­é­s­r­e, elsősorban olimpiai csapatban való részvé­telre nem számíthatnak, mert nemzeti ügyet nem tehetünk lengő jelzőzászlócskáktól függővé. A csapat idegeire is gondolnunk kell.­­ Végül propaganda szempontjából sem tartjuk előnyösnek a sakk-ekvilibrisztikát, bár néhány néző állandóan erre állította be magát és hálásan könyvelte el, hogy X. Y. mester ez este is gondoskodott mindennapi szórakoztatásáról. A verseny további fájdalmas tapasztalata, hogy örökös panaszunk az elméleti felkészültség hiányáról most sem szűnhetik meg. Némelyik meste­rünk krónikus idioszinkráziában szenved az elméleti felkészültséggel szem­ben és virtust csinál a nemtanulásból. Arra gondoltunk, hogy nyilvános ellenőrzés alá helyezzük az elméleti hiányokat és külföldi mintára minden jelentősebb versenyünk végén összefoglaló cikkben számolunk be a verseny elméleti tanulságairól. Kétségbeejtő, hogy jeles játékosok amiatt veszítsenek játszmát, mert­­ már a harmadik lépésben döntő hibát vétenek. (Loóky- Krumpholtz: 1. c2—eb, el—e5 2. tLbl—c3, Vg8—f6 3. d­gl—f3, e5—eb?1?). Van egy igen jeles mesterünk, akinek robosztus ereje föltétlenül nagy eredmények elérésére vezetne, ha — csak valamire is becsülné az el­méleti kutatómunkát és ilyen állásban, mint ami 1. dbj'S.fe 2. eb, g6 3. 2c3, de után következik, nem huszonkét percig keresne a táblán egy „meglepő újítást“, hogy végül megjátsza a csekély értékű b. &g5-öt és 2eb 5. 2Xp5. d­g 2eb-re tényleges újítást (6.f3?) agyaljon ki (Réthy—Barcza). Az ilyen rendszert otthon kell kidolgozni, félkomoly játszmákban kipróbálni, aztán jöhet a tűzpróba. De ha valaki a versenyen újít, a következmény nem maradhat el!

Next