Magyar Sakkvilág, 2011 (9. évfolyam, 1-12. szám)
2011-10-01 / 10. szám
40 Magyar Sakkvilág História Egy sakkozó népvezér ügyeskedéseit követtük eddig a tábla mellől nézve. Végigkibiceltük, hogy Tito egy sakkozótól talán elvárható, de egy klasszikus moszkovitától mindenképpen meglepő fordulatot tett. Többé-kevésbé önálló útra tért. Igaz, nagyjából muszájból. A mindmáig legtartósabb délszláv egység megteremtője azt állította, hogy a nemzeti kommunizmushoz számtalan út vezethet. Példátlanul eretnek gondolat volt ez. S kötelezően következett belőle a két tömb közötti balanszírozás, a harmadik út hirdetése. Az úgynevezett tömbön kívüli, vagy el nem kötelezett országok mozgalmához vezető politizálás. És Tito ismét győzött. Ismét anélkül, hogy csinált volna valamit. Az életben maradás esélyét a Moszkvától mért távolsággal mérték akkoriban. Különösen egy hegemón kommunista vezér számára. Az immár főtitkár, pártelnök, főparancsnok, marsall, állam- és miniszterelnök végig ment tehát a kényszerűen adódó úton. És csak növelte legendáját. Az úgynevezett haladó világ határain túl is fogalom lett. Az egyetlen tárgyalóképes fél az Oderától keletre. A hidegháború frontján látszólag az egyik oldalhoz tartozott, a valóságban a másikhoz sem. A mindkét félnek tett engedményekért és szolgálatokért cserébe bezsebelt minden kínálkozó előnyt, elnézett területi hódítástól meg nem térítendő gazdasági segélyig. Átmenetileg messze az adottságok és a lehetőségek fölött konszolidálta országát. Ez vezetett a közelmúlt robbanásához. Túl sokáig élt, hogy időt hagyjon a revízió konstruktív reformjainak. De túl korán halt meg, hogy személyisége maradék súlyával megkísérelhesse megakadályozni (elodázni?) a térségen átviharzó világvégét. De túlságosan előreszaladtunk. A történet - vagy inkább képregény — folytatódik. A fotós az oldottabb légkör baráti beszélgetése közben az asztal túloldaláról is készített felvételt. Mindenekelőtt a derűsen időtlen kibicről adjunk számot. Nem véletlen a szfinx-szerű hatás. Ő a dekolonializáció élharcosa, Afrika és az egész harmadik világ ifjú csillaga, Gamal Abdel Nasszer, aki a később „egyiptomi forradalomnak” nevezett zavaros puccsból győztesen keveredett ki. Iskolázott volt, ellentétben a hajó (és a konferencia) zömében semmiből fölmerült, önmagukat megcsináló népvezéreivel. Forradalmár volt, aki méltóságot adott a népének. Olyan nimbusz övezte, hogy még két katasztrofálisan vesztes háború sem tudta megingatni tekintélyét. Barátságos volt, kedvelt közszereplő és a végtelenségig magányos, puritán-konzervatív magánember. Itt is szótlanul mosolyog. A játszma igazán baráti. Jobban az, mint az egész találkozó maga. Mosolyog az ellenfél is, az öntörvényű horvát írófejedelem, Miroslav Krleza. Akár testvérek is lehetnének. Tito az „öregebb”, napra pontosan 14 hónappal. Egyaránt a millennium bűvöletébe révedő Magyar Királyság szülöttei. Életük állandóan szertefutott, mégis együtt haladt. Annak ellenére, hogy ami kedvez egy művésznek, ellehetetleníti a politikust, a politika dominanciája pedig művészetellenes. Ugyanarra az alappillérre akartak építkezni, ugyanazok a fordulópontok szabtak medret életüknek, ugyanazok a csillagok vezérelték őket. Mindenekelőtt a délszláv álom, majd a szociáliskommunista utópia, végül a saját, az önálló út. Krleza városi gimnazista, Broz falusi lakatostanonc. A leendő Tito „drótostóf’, vándormunkás monarchiaszerte, a kezdő író a pesti Ludovika hallgatója. A világháborúban mégis ő, a tiszt harcol közlegényként, míg az ifjú Josip a császár őrmestere. Mindvégig egymást kerülgették. Tito ment el előbb egy évvel, 1980-ban. Számtalanszor találkozhattak volna, mégis csak a második háború után került erre sor. Ám akkor nyomban elfogadták egymást. Krleza hitt Titóban, Tito megbízott Krlezában. Talán mindenkinél jobban. Kapcsolatuk meghittnek volt mondható. Meleg barátinak is nevezhetnénk, ha ezt a szókapcsolatot nem járatta volna le a béketáborbeli protokoll. Mindenesetre Krleza fontos megbízásokat kapott, és szuverenitását sem vitatta soha senki. Tito még feszültebb, mint az első képen. A három attitűd titka az állásban rejlik. Érdekes dolgok történtek az előző kép óta. Világos mintha nem akart volna nyerni. Ellenfelét (erős készültsége jelzi, ő jön lépésre) már nem fenyegeti végveszély. Megint sikerült elkerülnie a vereséget. Ezt nyugtázza Krleza megkönnyebbülése is. Nasszer pedig talán érti, hogy mi zajlik a két emberben. Tán azzal is tisztában van, hogy a világhíres író nincs könnyű helyzetben: a hatalommal játszani sosem egyszerű feladat. Feladat? Lehetőség, szerep, kötelesség, néha munka. És csak ha odáig egyáltalán eljutnak a szereplők, szabad időtöltés. Krleza saját személyisége és barátja tekintélye megóvására szemlátomást igyekszik a játékot a szórakozás keretei között tartani. Tito kevésbé. Neki ez a játszma is fontos! Nyugtalanítja ugyan, hogy nem tud vele mit kezdeni, de érzi, már vannak esélyei. Jugoszlávia első embere tehát résen van. Nem bízhatja a véletlenre legendájának sorsát. Az pedig, igenis múlhat a részleteken! Ismeri az ikonszerű képekben rejlő üzenetet, ismeri ennek az üzenetnek az erejét. Ahogy kor, sors és harcostársai is ismerték mind. A nagy tanítók, a bölcs vezérek, maguk a mozgalom. És ezért komol el. Mert hirtelen megsejti azt is, amit nem tud. Hogy hiába a zsenialitás legtöbbjükben tagadhatatlanul felvillanó szikrája. Hiába a tudományos megalapozottság igénye, sosem szabadulhattak Engels örökségétől: autodidakták voltak mindannyian. Iskolázatlanul, hiányos műveltséggel. A gyakorlat volt a lételemük. A személyes szuggesztivitásra építő tömeghatás. Nem volt idejük érvekre. Tudásuk végső soron felszínes és ellentmondásosan eklektikus maradt. Miért pont sakkozni sakkoztak volna másként?