Magyar Sakkvilág, 2013 (11. évfolyam, 1-12. szám)
2013-07-01 / 7. szám
„A tudásommal többet is elérhettem volna" Benkő Pál nagymester lapunk júliusi megjelenésének napján - július 15-én - ünnepli 85. születésnapját. Mivel az előző számban részletesen olvashattunk a Benkő-Fischer párharcokról (Szilágyi Péter készítette a kitűnő anyagot), ezúttal inkább a legendás nagymester életének, pályájának legfőbb állomásait elevenítjük fel a Vasas SC Pasaréti úti pályáján. Mesélj a kezdetekről. Hogyhogy éppen Franciaországban születtél? A „Legyen Ön is milliomos” sakkos verziójából is tudjuk, hogy Amiens a szülővárosod. Édesapám - aki amúgy mérnökként dolgozott, de voltak festői ambíciói - a múlt század 20-as éveiben gondolt egyet, és a család (szüleim és a bátyám) kiköltözött Franciaországba. A húgom is odakint született. 1932-ben visszaköltöztünk Budapestre, sakkozni már itt tanultam meg, 12 esztendős koromban, a bátyám sakkozott. Azért ez nem volt hivatalos versenysakk, kettővel kezdtünk, és hát a piece touchée szabályt sem nagyon tartottuk be, az elméletet egyáltalán nem ismertük. A legelső - hivatalosnak elismert - magyar bajnokságon 17 évesen már játszottál 1945-ben (akkor Flórián Tibor volt a győztes), aztán 1946-ban és 1947-ben is, majd 1948-ban te nyerted a magyar bajnokságot. Ne rohanjunk annyira előre! A negyvenes évek elején - amatőr alapon - nap mint nap a Városligetben sakkoztunk, én is egyike voltam az ottani sakk-kör tagjainak. Óra nélkül, a padon játszottunk. Emlékszem, egyik legelső könyvem volt Romanovszkij megnyitáselméleti munkája, illetve a Chalupetzky Ferenc és Tóth László által írt kitűnő Capaplanca-könyv. Később aztán a Zuglói sakk-körben játszottam, a Kemény Zsigmond Gimnáziumban tanultam. Ám az élet itt Pesten - a háború után - szörnyen nehéz volt, úgyhogy leköltöztem Szegedre, ott is érettségiztem 1947- ben. A Városligetben még a padokat is elvitték, eltüzelték, télen fűteni kellett. A sakkélet is teljesen megszűnt. Tizenhat évesen elvittek katonának. Az írottkő lábánál lövészárkokat ástunk, tankcsapdákat készítettünk, mindezt télen, nem éppen megfelelő öltözetben. 1945 márciusában megszöktem, amikor a századom kiment Ausztriába, ahol fogságba estek. Pár éve, amikor Csillebércen nagysikerű előadást tartottál a Maróczy Géza Központi Sakkiskolában, említetted, hogy Maróczy Gézával is találkoztál. Igen, az 1948-as úgynevezett Centenáriumi versenyről Maróczy írt könyvet, és meghívott a lakására, a Köztársaság téren élt egy magasabb bérház egyik felső emeletén. Játszottam egy jól sikerült végjátékot Foltys csehszlovák mester ellen, azt elemeztük közösen. Maróczyt mindig is kedves úriembernek tartottam. Viszont néhányan nem kedvelték, önzőnek tartották, pedig egy versenysakkozóban azért kell, hogy legyen bizonyos fokú önérvényesítési képesség. Szabó nagymester könyvében olvastam, hogy a háború után az egyik villámversenyen egy hízott libát nyert. Te hogyan emlékszel vissza ezekre az időkre? Hát igen, akkoriban is meg kellett élni, enni kellett. Tizenkét évesen már dolgoztam a nyári szünetekben, majd a szénszünetekben. Kezdtem mint kifutó, majd raktári munkás egy gyógyszergyárban, sőt éjjeliőr is. Emlékszem, 1945-ben az egyik versenyre malteros nadrágban jártam. 1946-ban egy szegedi tornán Barcza mögött második lettem. Öt kiló szalonnát, tíz kiló lisztet nyertem. Apámat és bátyámat, bár sohasem voltak katonák, szovjet hadifogságba vitték, és édesanyám elhunyt a nélkülözések miatt. Szegeden érettsé giztem 1947-ben, majd Pesten folytattam a tanulmányaimat a Közgazdasági Egyetemen. Az első tizenkét magyar bajnokságból tízen indultál. Az 1952-es és az 1953-as év kimaradt. Internáló táborban voltam mintegy másfél évig. Az 1951-es görlitzi csapatverseny után Kelet-Berlinből Füstér Gézával nyugatra akartunk távozni. Nem volt ez kiérlelt elhatározás, inkább csak valamilyen spontán vágy, kalandvágy, vagy ilyesmi, szerencsét akartunk próbálni. Az itthoni sakkozók akkoriban alig-alig jutottak nyugati versenylehetőséghez, a magyarországi életkörülmények nem voltak jók. A magyar válogatott már éppen indult volna haza, a bőröndökkel együtt a vonaton ültünk. Igazából Füstör kapacitált, hogy lépjünk le, én haboztam, nem tudtam, hogy mit tegyek, végül vele tartottam. Azonban felismertek bennünket, Füstérnek szerencséje volt, később ő Kanadába került. Te meg Recskre? Nem, a közhiedelem valóban Recsket tartja számon, engem Kistarcsára vittek, előtte persze „kézről kézre” adtak a hatóságok, három napot voltam Berlinben, ugyancsak hármat Prágában, majd jött értem a hírhedt ÁVH. 1953 őszén szabadultam amnesztiával. Játékjogom nem volt, nem versenyezhettem, de nagy nehezen ez az idő is eltelt, 1954-ben már újra játszhattam a magyar bajnokságon, Szabó mögött és Barcza előtt lettem második. Milyen volt a kapcsolatod az élvonalbeli magyar sakkozókkal? Barcza nagymestert nagyon tiszteltem, sokszor igyekeztem őt követni a megnyitások terén, gyakorta játszottam én is a g3-as felépítéseket. Néha adott kölcsön néhány sakkkönyvet, de azért inkább riválisok voltunk, mint barátok. Szabó Lászlót is tiszteltem, nagyon erős, kitűnő sakkozónak tartottam, ám vele nem voltam annyira jóban. 1983- ban Portisch Lajosnak szekundáltam a Korcsnoj elleni bad kissingeni mérkőzésén. Egyszer játszottál sakkolimpián a magyar csapat tagjaként, nem is akárhogyan: bronzérmet szereztetek az 1956-os moszkvai sakkolimpián. Ekkor verte meg Barcza az első táblán Szmiszlovot? Igen, egységes, szép partiban. Ám azért az olimpiai részvételem valószínűleg a korábbi emigrálási kísérlet miatt - nem volt biztos. Viszont akkoriban - ha jól emlékszem - Kádár János volt a Sakkszövetség elnöke, ő szorgalmazta, hogy a legerősebb magyar csapat utazzon ki, így beválogattak, és Szabó László, Barcza Gedeon mögött enyém lehetett a harmadik tábla. Elég jól ment a játék, az utolsó fordulóban Ivkovot győztem le. Sajnos Barcza veszített, és a 2:2-es eredmény a jugoszlávok ellen a holtverseny után csak a bronzéremre volt elég. Aztán 1957-ben a reykjaviki főiskolás csapatvilágbajnokság végén menedékjogot kértél és kaptál. Igen. Onnan hamarosan az Egyesült Államokba mentem, ott kezdtem új életet. A sakkpályafutásom is elkezdett felfelé ívelni. Hamarosan nagymester és világbajnokjelölt lettem. Itthon milyen lehetőségeim lettek volna? Magyar játékosként talán ötször mehettem külföldre, leginkább Csehszlovákiába és Romániába, 1957-ig egyetlenegyszer tudtam 22 Magyar Sakkvilág