Magyar Salon, 7. kötet (4. évfolyam, 1886-1887/2)
fió JUSTH ZSIGMOND, úgy hat, (amint ezt egy igen kiváló kritikusa, Jules Lemaitre igen találóan megjegyezte), mint egy távolról, igen távolról jött virág, amelynek illatát, amelynek színeit idegen talaj hozta létre, s hogy most itt olyan elragadóan hat, annak oka, hogy e színeket és illatot az itteni (már csak üvegházi) levegő még erősebbé, még áthatóbbá tette, s mert az ilyen összetett lények, mint Sarah Bernhardt mindenütt kivételesek, s épen azért bámulatosak, elragadóak és titokszerű ékké lesznek. Sarah Bernhardt alakjainak megteremtésénél a finom árnyalatok egész faja, szétszedett kis vonások, és egész sorozat felszín által tud hatást előidézni. Művészete a byzanczi décadence korszak művészetéhez hasonló, azonban ennél sokkal magasabb fokon áll, mert mind e beteg színeket, e bámulatos árnyalatokat életben, mozgásban tudja elénk állítani, míg a byzanczi művészet élettelen, merev volt. Sarah Bernhardt a kábító illatokat éltető légkörré, s a byzanticismus merevségét művészi modorrá tudta áthajlítani. Alakításainak nyugtalanságát a «Váratlan» intensív művészi hatására tudta átidomítani, alakításainak valótlanságait pedig mint a kivételes nő kivételes lelkiállapotait festve meg, hihetővé teszi nekünk. Egyénisége így a túlfinomított művészet quintessentiáját fejezi ki a színpadon. S valljuk be, hogy nem egyszer már olyan subtilisan szed szét, olyan halványított színeket használ, hogy ez által megnehezítve víziónkat, valótlanoknak tűnnek fel alakításai. Mint már mondtam, egészen ellentéte Jászay Mari, ki daczára annak, hogy egyénisége a modern művészi irányokkal ellentétben áll, azáltal, hogy a magyar nép vérmérsékletét érezzük mintegy művészi tökélyen alakításaiban, s másrészt azáltal, hogy olyan művekben játszik, amelyek az ilyenféle egyszerű s egységes egyéniséget megkövetelik : hallgatóira, mi ránk modernekre, az igaz klassikus művészet hatását teszi. Igen természetes aztán az, hogy így a legtökéletesebbet a klassikus művekben mint pl. Antigonéban, a franczia klassikus iskola Phaedrájában s az antik hatás alatt levő Shakespeare-drámákban adja, a modern pedig az egyetlen «Étrangére», ezt kivéve (amelyben épen a modern környezetből idegenszerűsége által kiválva, megérteti msr. Clarkson szerepét) — kívül esik körén. Sarah Bernhardtnál fordítva áll a dolog: Phtedrában s a franczia klassikus tragoediák jó részében rossz, míg egyes romantikus drámákban már a keresztény áramlatok folytán bejutott fájdalmas nem egyszer nyugtalan, keserű vonásokat kidomborítja, megérteti velünk, a tökéletes alakításokat pedig a modern drámákban nyújtja. Ő a legnagyobb s egyúttal a legjellemzetesebb modern színésznő, s tán inkább korát. Büszkén így kiálthatna fel: L’art contemporain c’est moi! Sarah Bernhardt azért ragadja el anynyira közönségét, mert egy anyagból van vele, csak finomított, százszor finomított kiadásban. Érezzük Sarah Bernhardt művészetében élni, egész pompájában kinyírni azt a modern, talán beteges, de annál mélyebb művészetet, amelynek ragyogó s a mellett néha elhaló színei, a melynek finomsága, a melynek átható szívós ereje mintegy