Magyar Szalon, 19. kötet (10. évfolyam, 1892-1893/2)
Tartalomjegyzék
671 JUSTH ZSIGMOND 672 ziójában csak a vágytalanság, a való lesz nála az. S az élet esélyeivel szemben megnyugodva, igy kiált fel: Van a mi van ! Mert hogy lehetne máskép ? Íme, a magyar paraszt: «Valahogy csak lesz, sehogy még nem volt» mondása, megokolva, evolválva, a második hatványon. De most tekintsük a halál könyvét, s merítsünk vigasztalást belőle, íme az új Heloïse: Nincs közöm a földhöz, messze útra készen, Érzem nemsokára elhagyom egészen. Nincs földi szerelmem, nincsen földi vágyam, Titkos kezek vetik már halottas ágyam. A nagy csöndes éjben fehér pelyhek hullnak, Puha hó fedi el emlékét a múltnak, Szállnak lelkemben is fehér gondolatok, A nagy havas éjben ismét „itthon“ vagyok. Éltem ? nem éltem-e ? Mi is ez az élet, Mely észrevétlenül álmok közé téved ? Színes volt az álom, beletisztult képe A nagy véghetetlen, örök fehérségbe. Elragadóan festi a lélek szárnyalását. Ott, ott a boldogság, hol vége a «szín»-nek, hol már nem érzékeinkkel látunk, de azzal a mi Istenhez hasonló bennünk, s amely a fehérség világára nyit reá. A Nirvána, a csend, a halálos béke! Az új Vesta-szűz vigasztalásul fehér köntösére mutat, a melyben nyugodt a szív s odaállva az oltár fellobogó lángjához a nem lét, a nem születés, s a nyugalom boldogságára tanít. De elébb még egyszer félre lebbenti Maya fátyolét s a «lét»-et tárja fel előttünk. De elébb lefonnyad minden egyes ágról. Minden egyes virág lehullik a fáról, Melegség, napsugár kifagy mind a jégből, Minden egyes csillag letűnik az égről! Ez addig, mig a béke, a nyugalom (nála a boldogság synonimája) be nem áll. Mily félve dalol az ébredésről, a lét színes világáról a kötet tán egyetlen lírai költeményében : Ne zavarjátok az álmot, az álmot! Mért tépnéd mindjárt a nyíló virágot ? Tavaszi légben dallam ha szállna, Zavart ne legyen a hangok álma! Ne csókold ajkát halott leánynak, Az álmok, az álmok, oly könnyen elszállnak. Mert minden, ami van, csak álom. És mégis az álom csak az igazság. És ép ezért legvágytalanabb, legtisztább álma Istenhez vezet. Önmaga nem fél az egyedülléttől, mert vigasztal, szeret, él, de szánja azt, ki ott fenn van egyedül s kibontva szárnyait igy kiált fel: Csak te légy elhagyva az örök magányban ? Szánlak oly egyedül, szánlak olyan árván, Felszállok én hozzád a fehérség szárnyán ! íme, a «Maya» czímű kötet, a maga egymásra következő gondolat s hangulat hullámzásaiban. Felületesen olvasva, a legférfiasabb magyar verskötet benyomását teszi, s jóformán a Leconte de Lisle vagy Browning elvont költeményei mellé sorolható. És bizonyára férfias abban, hogy szinte a gondolkodás határáig jut el költőnőjük benne. Csakhogy a könyv leitmotívját csakis nő érezhette így. És pedig egy a szellemi evolúczió legmagasabb fokára jutott magyar nő. Mindjárt megmagyarázom, miért. A kötet egy passzív század — passzív fiatal leányának filozófiáját adja vissza a legharmonikusabb formában. A passzivitás benne a modern, a nőies vonás. A magyar, hogy a könyvön az vonul keresztül, hogy minden úgy van jól, ahogy van. Formailag meg a túlságos, a karrikatúraszerűvel ellentétben álló végtelen nyugalom, harmónia, a magyaros, mely a turániak egyenes leszármazottját, a magyar parasztot is jellemzi. De még ez a passzivitással karöltve járó nyugalom, még ez is nőies. Csak asszony élhet a vigasztalásban, csak fiatal leány találhatja meg a boldogságot a legvégsőbb konklúziójáig a vágytalanságban. Ez a kötet azért is rendkívül érdekes, s egyike a modern irodalom legérdekesebb könyveinek, mert századunk, vagyis inkább századvégünk egy jellegzetes fiatal leányának adja vissza világnézetét kereken és eszencziálisan. Mi reánk pedig érdekes azért, mert ez a könyv, kimerem mondani, a jövendő magyar világnézet egyik sarkköve, kiinduló pontja leszen. Ez a könyv magyar, pedig nincs se sallang, se paszománt rajta, magyar mondom, azért, mert a magyar faj látens világnézetére, fatalisztikus, szemlélődő, de azért, ha kell, nagy tetteket is szülő filozófiájára vet világot. Czóbel Minka minden sora a magyar puszta végtelenét, nyugalmát, széles vonalait leheli, még akkor is, ha tán egy szóval sincs említés téve róla. Elmondhatjuk vele: Csodálatos összhang, sohasem hallott mása, Mámorító dallam, fehér hóomlásba’, Csöndes várakozás bódító nyugalma, Még nem látott képbe’, még nem hallott dalba’.