Magyar Szalon, 20. kötet (11. évfolyam, 1893-1894/1)

Tartalomjegyzék

ÉRINTKEZÉSEM JÓKAIVAL Jókai tanított meg olvasni, Jókai tanított meg írni . . . Szebbnek találtam őt minden­nél a világon, szebbnek találtam, mint a mathematikát és fizikát, a­miből természe­tesen az következik, hogy kora ifjúságom óta a mathematikai és fizikai órákat az iskolában Jókai olvasásával töltöttem. Pythagoras kétségkivül okos ember volt, de még­se ért föl Kárpáthy Zoltánnal. Azon­­kép Carrot tantételénél Ankerschmiedt lovag úr dolgai sokkal érdekesebbek. A tisztelendő piarista atyák ezt a gusztust sehogyse akar­ták megengedni és sűrű bezárásokkal bün­tettek. A karcter csak azért volt tűrhető, mert a pedellus felesége Jókai-regényeket csempészett be hozzám az ablakon. Egyszer nagy riadalom támadt az iskola előtt, mikor kifelé jöttünk: egy osztálytár­sam azt állította, hogy ott megy Jókai Mór szürke felső kabátban és esernyővel. Valami négyen utána futottunk és bámul­tuk. Jókai Mór cseresznyét vett és evett, le­ülve egy dunaparti padra. Azután lement a víz szélére és a staniczliba gyűjtött magokat lődözte a folyamba. No, ez nem Jókai. Jókai nem járkál csak egy gyalog, a közönséges emberek közt, s nem lődöz cseresnyemagot a folyóba. Ez lehetetlen. Arra jött egy másik úr, s a mi Jókaink­kal beszélgetni kezdett. Alig vártuk, hogy elváljanak, utána szaladtunk, s megkérdez­tük a másikat, hogy ki hát ez az úr? — Ugy­e, Jókai Mór? — mondá az én pajtásom. Az idegen nagyot nevetett. — Közel jártatok fiúk, mert ez az úr — Jókainak a szabója. Manapság (hisz most már nagyon tudó­sok vagyunk, s a náthát is influenzának, meg a kiáll­hatatlan embert idegesnek nevez­zük) ezt úgy neveznék, hogy telepáthia; akkor azonban úgy neveztük, hogy sza­márság, s nem késtünk az én nagyot tévedt pajtásomat szamárnak deklarálni. Hanem ez alkalommal egy nagy elhatá­rozás fogamzott meg bennünk: hogy látni fogjuk Jókait mindenáron. Csak 1877. januárius elsején valósíthattuk meg ezt a szándékunkat. Ezen a napon volt a Petőfi-társaság első, alakuló közgyűlése az akadémia dísztermében, s mi diákok több százan ott szorongtunk már nyolcz órakor a kapuban s dühöngtünk, hogy az akadémia ily ridegen kaput zár a fiatal tehetségek előtt. Mikor aztán a kapuk kinyíltak, Zrínyi Mik­lós óta olyan rohanás nem volt, mint ahogy mi a karzatokra fellódultunk. Király beszélt ott a királyról, Jókai Petőfi­ről, s mi visszafojtott lélekzettel lestük ra­jongásunk tárgyának minden szavát. Az ülés végén pedig sorfalat álltunk a nagy paradicson, hogy Jókait közelebbről is lássuk. Mikor Jókai jött, éktelen tolongás támadt, a hátul állók előre törtek, s engem egyszerre nekilöktek a költőnek. Majd el­ájultam ijedtemben. — No fiúk, micsoda rendetlenség ez — szólt Jókai mosolyogva — ejnye fiam, de kemény fejed van. Ezt már nekem mondta, s én levett ka­lappal, iszonyú megzavarodottan álltam előtte. — Hogy hívnak ? — kérdé nyájasan. — Rákosi Győző. (A gymnasiumban Győző voltam.) — Jól tanulsz? — Igenis... de az mellékes... éljen Jókai Mór! Kiáltam s ezzel eszeveszetten lerohantam a garádicson, döntögetve a fiúkat, hogy minél hamarább kívül jussak a lőtávolon. Ez volt, a szó szoros értelmében, első érintkezésem Jókaival. Meg egy epizód. Jogászok voltunk s egy este vagy harminczan elindultunk a Stáczió­­utczába, hogy majd tüntetünk Jókai ellen. Azon a tájon, hol most a József-körút átszeli a Baross-utczát, megfogtunk a sötét­ben egy urat. — Kérem, melyik a Jókai Mór háza? — kérdezte a vezérünk. Az úr egy darabig hallgatagon méregetett bennünket, aztán megszólalt: — A ház ott van a sarkon, az az alacsony, sárga. Jókai pedig én vagyok. Mi tetszik ? Általános, mély csend és megdöbbenés. Végre megszólalt a vezér: — Jó éjt kívánok! Mind megemeltük a kalapunkat, köszön­tünk ... s hazamentek a legények ... Vagyis a leforrázott macskák. . Trll Rákosi Viktor.

Next