Magyar Szalon, 20. kötet (11. évfolyam, 1893-1894/1)
Tartalomjegyzék
ÉRINTKEZÉSEM JÓKAIVAL Jókai tanított meg olvasni, Jókai tanított meg írni . . . Szebbnek találtam őt mindennél a világon, szebbnek találtam, mint a mathematikát és fizikát, amiből természetesen az következik, hogy kora ifjúságom óta a mathematikai és fizikai órákat az iskolában Jókai olvasásával töltöttem. Pythagoras kétségkivül okos ember volt, de mégse ért föl Kárpáthy Zoltánnal. Azonkép Carrot tantételénél Ankerschmiedt lovag úr dolgai sokkal érdekesebbek. A tisztelendő piarista atyák ezt a gusztust sehogyse akarták megengedni és sűrű bezárásokkal büntettek. A karcter csak azért volt tűrhető, mert a pedellus felesége Jókai-regényeket csempészett be hozzám az ablakon. Egyszer nagy riadalom támadt az iskola előtt, mikor kifelé jöttünk: egy osztálytársam azt állította, hogy ott megy Jókai Mór szürke felső kabátban és esernyővel. Valami négyen utána futottunk és bámultuk. Jókai Mór cseresznyét vett és evett, leülve egy dunaparti padra. Azután lement a víz szélére és a staniczliba gyűjtött magokat lődözte a folyamba. No, ez nem Jókai. Jókai nem járkál csak egy gyalog, a közönséges emberek közt, s nem lődöz cseresnyemagot a folyóba. Ez lehetetlen. Arra jött egy másik úr, s a mi Jókainkkal beszélgetni kezdett. Alig vártuk, hogy elváljanak, utána szaladtunk, s megkérdeztük a másikat, hogy ki hát ez az úr? — Ugye, Jókai Mór? — mondá az én pajtásom. Az idegen nagyot nevetett. — Közel jártatok fiúk, mert ez az úr — Jókainak a szabója. Manapság (hisz most már nagyon tudósok vagyunk, s a náthát is influenzának, meg a kiállhatatlan embert idegesnek nevezzük) ezt úgy neveznék, hogy telepáthia; akkor azonban úgy neveztük, hogy szamárság, s nem késtünk az én nagyot tévedt pajtásomat szamárnak deklarálni. Hanem ez alkalommal egy nagy elhatározás fogamzott meg bennünk: hogy látni fogjuk Jókait mindenáron. Csak 1877. januárius elsején valósíthattuk meg ezt a szándékunkat. Ezen a napon volt a Petőfi-társaság első, alakuló közgyűlése az akadémia dísztermében, s mi diákok több százan ott szorongtunk már nyolcz órakor a kapuban s dühöngtünk, hogy az akadémia ily ridegen kaput zár a fiatal tehetségek előtt. Mikor aztán a kapuk kinyíltak, Zrínyi Miklós óta olyan rohanás nem volt, mint ahogy mi a karzatokra fellódultunk. Király beszélt ott a királyról, Jókai Petőfiről, s mi visszafojtott lélekzettel lestük rajongásunk tárgyának minden szavát. Az ülés végén pedig sorfalat álltunk a nagy paradicson, hogy Jókait közelebbről is lássuk. Mikor Jókai jött, éktelen tolongás támadt, a hátul állók előre törtek, s engem egyszerre nekilöktek a költőnek. Majd elájultam ijedtemben. — No fiúk, micsoda rendetlenség ez — szólt Jókai mosolyogva — ejnye fiam, de kemény fejed van. Ezt már nekem mondta, s én levett kalappal, iszonyú megzavarodottan álltam előtte. — Hogy hívnak ? — kérdé nyájasan. — Rákosi Győző. (A gymnasiumban Győző voltam.) — Jól tanulsz? — Igenis... de az mellékes... éljen Jókai Mór! Kiáltam s ezzel eszeveszetten lerohantam a garádicson, döntögetve a fiúkat, hogy minél hamarább kívül jussak a lőtávolon. Ez volt, a szó szoros értelmében, első érintkezésem Jókaival. Meg egy epizód. Jogászok voltunk s egy este vagy harminczan elindultunk a Stáczióutczába, hogy majd tüntetünk Jókai ellen. Azon a tájon, hol most a József-körút átszeli a Baross-utczát, megfogtunk a sötétben egy urat. — Kérem, melyik a Jókai Mór háza? — kérdezte a vezérünk. Az úr egy darabig hallgatagon méregetett bennünket, aztán megszólalt: — A ház ott van a sarkon, az az alacsony, sárga. Jókai pedig én vagyok. Mi tetszik ? Általános, mély csend és megdöbbenés. Végre megszólalt a vezér: — Jó éjt kívánok! Mind megemeltük a kalapunkat, köszöntünk ... s hazamentek a legények ... Vagyis a leforrázott macskák. . Trll Rákosi Viktor.