Magyar Szárnyak, 1938 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1938-11-01 / 5. szám

négy, egyenkint háromgépes rajban. Én a második rajt vezettem. Rögtön az indulás után három vörös gépet láttam meg. Uccu, utánuk! A többiek nem veszik észre és én egyedül követem a bombázókat kísérőimmel. Nem sikerül azonban utolérnem őket. Visszafordulok eredeti irányomba, hogy csat­lakozhassak enyéimhez, de nem találom őket. Ennélfogva Brunete, a vörös támadás gyúpontja fölé repülök. Alighogy odaérek, tizenkét vörös »Papagáj«!­ pillantok meg bombázás közben. Magasan felettem tizenhárom Curtiss fordulózik. Mi hárman vagyunk. A helyzet azonban nem reményte­len és megítélésem szerint megtámadhatom a Papagájokat anélkül, hogy a Curtissek beavatkoznának. Jelt adok tehát kísérőimnek, úgy az egyiknek, mint a másiknak. Átmegyek zuhanórepülésbe és egy Papagáj máris zuhan lefelé; kísé­rőim szintén lelőnek fejenkint egyet-egyet. Az általam le­lőtt Papagáj lövésze halála előtt azonban jól célzott, mert odahaza a gépemen számos lyukat fedeztem fel. Ezalatt a többi rajok is harcot vívtak a Rátákkal. Délután nyolcan (nem tizennyolcan, mint a Corriere említi) indulunk. Körülbelül egy órai repülés után kilenc Curtissre bukkanunk, melyek nyugodtan húznak hazafelé alat­tunk. Hátukra ugrunk és elkezdjük a légi tornát, mi felül, ők pedig alattunk. Rövid pillanatok múlva azonban nya­kunkra zúdul másik tizenkilenc Curtiss. Úgy kell ugrándoz­nunk, mint a zabbal etetett csikóknak. Nem látunk mást, mint vörös szárnyakat s nem teszünk mást, mint tüzelünk minden helyzetből: egyenesben, fordulóban, zuhanásban, emel­kedésben és így tovább. Egyik pillanatban hat gép lóg egyszerre a gépem farkán. Lefelé teljes motorral, egy mű­vészi forduló, hogy mögéjük kerüljek és lőhessek. A bot­kormány egy pillanatra sem nyugszik meg kezemben: húzom, utánaengedek, bedöntöm, fordulok egy gondolat nyomasztó súlya alatt: ha egy pillanatra megállok, végem van. Forduló közben jól látom a vörös gép csillagmotorjának hengerei közt elhelyezett géppuskacsövekből kilövellő lán­gocskákat, jól hallom a fülem mellett elsüvítő lövedékeket és mintha csak mágnes lennék, úgy áramlanak felém a nyom­jelző lövedékek foszforsugarai. Nem tudom, miket csinál­tam ezekben a percekben, de gépem valószínűleg őrült által hajtott búgócsigához hasonlíthatott. De nem tehettem mást, ha ki akartam kerülni a vészthozó lővonalakat. . . Vannak olyan másodpercek, amelyek örökkévalóságnak tűnnek fel . .. A félelem legcsekélyebb tünetét sem éreztem, de több­ször átfutott agyamon: sokáig nem tarthat így, valamelyik lövedék végre mégis csak célba talál. Mégse szeretnék meghalni ilyen hamar. Valamelyik szent jött közbe, hogy végre is magamra hagytak. Ideje volt, csak száz méternyire voltam a földtől. Négyezer méteren kezdődött a harc . . . Hideg verítékkel és sírva tértem haza. Három lövedé­ket kaptam a kormányokba és egyet a támaszrúdba. A töb­biek is megérkeztek, halottsápadtan a kimerültségtől. Csupán szegény Vinci hadnagy nem jött. Ezen a napon az »Asso di bostoni« osztály öt légiharcot vívott számban mindig fölényesebb ellenséggel szemben s összesen tizenhat gépet szedett le. A következő napon hat órakor újra repülés. Meghatároz­hatatlan számú Curtissel és Rátával akadtunk össze. A szo­káshoz híven reájuk támadtunk. Már az első rácsapásnál lángba borítottunk egyet, amely hulló falevélhez hasonlóan vesztette magasságát, hogy azután a földön törje össze ma­radványait; ezt követően egy másik Curtiss ellen kellett védekeznem, amely egy lövedéket a szárnyam egyik támasz­rúdjába, négyet pedig az ülésembe lőtt. Most is szerencsém volt, úgy nekem, mint az osztálynak. Közülünk Passert szakaszvezető halt hősi halált: szívén találta egy lövedék, tizenegy ellenséges gép fizetett áldozatot érte . . .« (Ford. Nagy Béla.) Kitartani az utolsó töltényig! Ha ezt a szólás-mondást halljuk, elesett bajtársak közt egyedül maradt lövész elevenedik fel képzeletünkben, amint utolsó megmaradt tölténye felett becsukja puskája závár­zatát s ahelyett, hogy menekülne az őt körülözönlő ellenség elől, helyben maradva nyugodtan szemléli, kire süsse el utol­jára holtig hű bajtársát. . . Nos hát, ezt a megrögzött kép­zeletképet alaposan ködfoszlányokba burkolják a spanyol harc­tér hős légionárius pilótái, a heroizmus világába való ön­­feláldozásukkal. Egyikük volt Umberto Cappini, a göndörhajú, élénkszemű gyermek, aki már a fasizmus tisztítótüzében meg­­ifjodott Olaszország dinamikus légkörében szívta magába az eszméért való rajongást és hitéért kész volt síkraszállni a spanyol fennsík zordonjai felett is. A rohamrepülőkhöz tartozott és Breda 65. gépével sok­szor végigszántotta már a vörösök feje felett a léget, hogy utat törjön földi bajtársainak. Most is, március 30-án dél­után felszállt két háromgépes raj, Fanali parancsnoksága alatt. Valdetormonál a vörösök makacsul kitartanak, megakasztják a tenger felé törő nemzeti hadoszlopo­kat és ezért a Bredáknak géppuskázniok és bombázniok kell a műút mentén települt ellenséges állásokat, illetve csapatösszevonásaikat. A kopár Sierra Montenegrelos mögött igézően terül el a tenger azúrja. Bármennyire is fellelkesítő a látvány, a rohamrepülőnek nincsen ideje szentimentalizmusra, egy röpke pillantást vethet az alatta elsuhanó, vagy előtte felmerülő tájra, egy pillanatra elvonhatja magát a repüléstől, de az­után újra eggyé kell testesülnie gépével . . . Castelseras magasságában vannak. Az alacsony támadás ki­vitele szédítő és nehéz. A Valdeltormora vezető út mentén 3000 m magasságból zuhanni kezdenek s egyre növekvő sebességgel és motorzúgással igyekszenek elérni a támadási magasságot. Rohamosan közeledik feléjük a föld. Az előbb még­ sima földtányérból egyre jobban kezdenek kiválni a részletek. íme, itt egy gépkocsioszlop, amott mozgásban lévő csapatok össze­visszasága, itt az ellenség! A géppuskák kelepelnek, a »spezzoni«-k robbannak, az ellenséges oszlopok feloszlanak számtalan kis ember-egységbe. Az út két oldaláról azonban, kívül a támadók hatáskörletén, heves löveg- és géppuskatűz fogadja a most már legkisebb magasságba ereszkedett Bredákat. A tűzpokolban, a robba­nások és süvöltések idegfeszítő zaj-orkánjában azonban a légionáriusok szilárdan és eltökélten csupán feladatuk végre­hajtását tartják szem előtt. Cappini gépéből előbb gyengén, majd egyre erősebb csóvában füst tör elő, imitt-amott láng­nyelvekkel tarkítva. A gépet gyújtólövedék találta el és kigyulladt. A bajtársak heves taglejtésekkel igyekeznek őt figyelmeztetni. Igen, meg is értette! A lőszere azonban még nem fogyott el és így mintha mi sem történt volna, to­vább folytatja az ellenség elleni harcot. . . Elhagyhatná a lángbaborult gépet és ejtőernyővel meg­menthetné ifjú életét. De nem! Az antik világ héroszaihoz hasonlóan fenkölten áldozza fel magát a modern máglyán és feladatát az utolsó töltényig végrehajtja. A gép hirtelen felágaskodik, mintha még utolsó fohászt küldene az azúrkék égbe s utána lassan, égő fáklyaként siklik alá a Rio Matarrana felé. Cappini nemes lelke elszállt ugyan, de ahol földet ért, a nap sugarainak hatására egy fiatal fán megjelentek az első rügyek . . .­ ­ Másfélszárnyú orosz eredetű közelbombázó, melyek ők »Natasá«-nak hívnak. 16

Next