Magyar Szárnyak, 1938 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1938-11-01 / 5. szám
négy, egyenkint háromgépes rajban. Én a második rajt vezettem. Rögtön az indulás után három vörös gépet láttam meg. Uccu, utánuk! A többiek nem veszik észre és én egyedül követem a bombázókat kísérőimmel. Nem sikerül azonban utolérnem őket. Visszafordulok eredeti irányomba, hogy csatlakozhassak enyéimhez, de nem találom őket. Ennélfogva Brunete, a vörös támadás gyúpontja fölé repülök. Alighogy odaérek, tizenkét vörös »Papagáj«! pillantok meg bombázás közben. Magasan felettem tizenhárom Curtiss fordulózik. Mi hárman vagyunk. A helyzet azonban nem reménytelen és megítélésem szerint megtámadhatom a Papagájokat anélkül, hogy a Curtissek beavatkoznának. Jelt adok tehát kísérőimnek, úgy az egyiknek, mint a másiknak. Átmegyek zuhanórepülésbe és egy Papagáj máris zuhan lefelé; kísérőim szintén lelőnek fejenkint egyet-egyet. Az általam lelőtt Papagáj lövésze halála előtt azonban jól célzott, mert odahaza a gépemen számos lyukat fedeztem fel. Ezalatt a többi rajok is harcot vívtak a Rátákkal. Délután nyolcan (nem tizennyolcan, mint a Corriere említi) indulunk. Körülbelül egy órai repülés után kilenc Curtissre bukkanunk, melyek nyugodtan húznak hazafelé alattunk. Hátukra ugrunk és elkezdjük a légi tornát, mi felül, ők pedig alattunk. Rövid pillanatok múlva azonban nyakunkra zúdul másik tizenkilenc Curtiss. Úgy kell ugrándoznunk, mint a zabbal etetett csikóknak. Nem látunk mást, mint vörös szárnyakat s nem teszünk mást, mint tüzelünk minden helyzetből: egyenesben, fordulóban, zuhanásban, emelkedésben és így tovább. Egyik pillanatban hat gép lóg egyszerre a gépem farkán. Lefelé teljes motorral, egy művészi forduló, hogy mögéjük kerüljek és lőhessek. A botkormány egy pillanatra sem nyugszik meg kezemben: húzom, utánaengedek, bedöntöm, fordulok egy gondolat nyomasztó súlya alatt: ha egy pillanatra megállok, végem van. Forduló közben jól látom a vörös gép csillagmotorjának hengerei közt elhelyezett géppuskacsövekből kilövellő lángocskákat, jól hallom a fülem mellett elsüvítő lövedékeket és mintha csak mágnes lennék, úgy áramlanak felém a nyomjelző lövedékek foszforsugarai. Nem tudom, miket csináltam ezekben a percekben, de gépem valószínűleg őrült által hajtott búgócsigához hasonlíthatott. De nem tehettem mást, ha ki akartam kerülni a vészthozó lővonalakat. . . Vannak olyan másodpercek, amelyek örökkévalóságnak tűnnek fel . .. A félelem legcsekélyebb tünetét sem éreztem, de többször átfutott agyamon: sokáig nem tarthat így, valamelyik lövedék végre mégis csak célba talál. Mégse szeretnék meghalni ilyen hamar. Valamelyik szent jött közbe, hogy végre is magamra hagytak. Ideje volt, csak száz méternyire voltam a földtől. Négyezer méteren kezdődött a harc . . . Hideg verítékkel és sírva tértem haza. Három lövedéket kaptam a kormányokba és egyet a támaszrúdba. A többiek is megérkeztek, halottsápadtan a kimerültségtől. Csupán szegény Vinci hadnagy nem jött. Ezen a napon az »Asso di bostoni« osztály öt légiharcot vívott számban mindig fölényesebb ellenséggel szemben s összesen tizenhat gépet szedett le. A következő napon hat órakor újra repülés. Meghatározhatatlan számú Curtissel és Rátával akadtunk össze. A szokáshoz híven reájuk támadtunk. Már az első rácsapásnál lángba borítottunk egyet, amely hulló falevélhez hasonlóan vesztette magasságát, hogy azután a földön törje össze maradványait; ezt követően egy másik Curtiss ellen kellett védekeznem, amely egy lövedéket a szárnyam egyik támaszrúdjába, négyet pedig az ülésembe lőtt. Most is szerencsém volt, úgy nekem, mint az osztálynak. Közülünk Passert szakaszvezető halt hősi halált: szívén találta egy lövedék, tizenegy ellenséges gép fizetett áldozatot érte . . .« (Ford. Nagy Béla.) Kitartani az utolsó töltényig! Ha ezt a szólás-mondást halljuk, elesett bajtársak közt egyedül maradt lövész elevenedik fel képzeletünkben, amint utolsó megmaradt tölténye felett becsukja puskája závárzatát s ahelyett, hogy menekülne az őt körülözönlő ellenség elől, helyben maradva nyugodtan szemléli, kire süsse el utoljára holtig hű bajtársát. . . Nos hát, ezt a megrögzött képzeletképet alaposan ködfoszlányokba burkolják a spanyol harctér hős légionárius pilótái, a heroizmus világába való önfeláldozásukkal. Egyikük volt Umberto Cappini, a göndörhajú, élénkszemű gyermek, aki már a fasizmus tisztítótüzében megifjodott Olaszország dinamikus légkörében szívta magába az eszméért való rajongást és hitéért kész volt síkraszállni a spanyol fennsík zordonjai felett is. A rohamrepülőkhöz tartozott és Breda 65. gépével sokszor végigszántotta már a vörösök feje felett a léget, hogy utat törjön földi bajtársainak. Most is, március 30-án délután felszállt két háromgépes raj, Fanali parancsnoksága alatt. Valdetormonál a vörösök makacsul kitartanak, megakasztják a tenger felé törő nemzeti hadoszlopokat és ezért a Bredáknak géppuskázniok és bombázniok kell a műút mentén települt ellenséges állásokat, illetve csapatösszevonásaikat. A kopár Sierra Montenegrelos mögött igézően terül el a tenger azúrja. Bármennyire is fellelkesítő a látvány, a rohamrepülőnek nincsen ideje szentimentalizmusra, egy röpke pillantást vethet az alatta elsuhanó, vagy előtte felmerülő tájra, egy pillanatra elvonhatja magát a repüléstől, de azután újra eggyé kell testesülnie gépével . . . Castelseras magasságában vannak. Az alacsony támadás kivitele szédítő és nehéz. A Valdeltormora vezető út mentén 3000 m magasságból zuhanni kezdenek s egyre növekvő sebességgel és motorzúgással igyekszenek elérni a támadási magasságot. Rohamosan közeledik feléjük a föld. Az előbb még sima földtányérból egyre jobban kezdenek kiválni a részletek. íme, itt egy gépkocsioszlop, amott mozgásban lévő csapatok összevisszasága, itt az ellenség! A géppuskák kelepelnek, a »spezzoni«-k robbannak, az ellenséges oszlopok feloszlanak számtalan kis ember-egységbe. Az út két oldaláról azonban, kívül a támadók hatáskörletén, heves löveg- és géppuskatűz fogadja a most már legkisebb magasságba ereszkedett Bredákat. A tűzpokolban, a robbanások és süvöltések idegfeszítő zaj-orkánjában azonban a légionáriusok szilárdan és eltökélten csupán feladatuk végrehajtását tartják szem előtt. Cappini gépéből előbb gyengén, majd egyre erősebb csóvában füst tör elő, imitt-amott lángnyelvekkel tarkítva. A gépet gyújtólövedék találta el és kigyulladt. A bajtársak heves taglejtésekkel igyekeznek őt figyelmeztetni. Igen, meg is értette! A lőszere azonban még nem fogyott el és így mintha mi sem történt volna, tovább folytatja az ellenség elleni harcot. . . Elhagyhatná a lángbaborult gépet és ejtőernyővel megmenthetné ifjú életét. De nem! Az antik világ héroszaihoz hasonlóan fenkölten áldozza fel magát a modern máglyán és feladatát az utolsó töltényig végrehajtja. A gép hirtelen felágaskodik, mintha még utolsó fohászt küldene az azúrkék égbe s utána lassan, égő fáklyaként siklik alá a Rio Matarrana felé. Cappini nemes lelke elszállt ugyan, de ahol földet ért, a nap sugarainak hatására egy fiatal fán megjelentek az első rügyek . . . Másfélszárnyú orosz eredetű közelbombázó, melyek ők »Natasá«-nak hívnak. 16