Magyar Szemle, 2003 (12. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 5-6. szám - TANULMÁNYOK - Szepesi Attila: Régi bolondságok - A gyulafehérvári ördögűzés
152 MAGYAR SZEMLE 2003. 5-6. SZÁM maz, hogy ezek a „zsibongó verselők" rá is hatottak. Nélkülük aligha írhatta volna meg olyan remekléseit, mint A fülemüle, a Hatvani, A bajusz vagy épp a Jóka ördöge. Vízivóknak való Igencsak csalfa címet - A vízital - adott Csokonai Vitéz Mihály annak az alig ismert versének, mely ódás hevülettel zengi a hegyközi borok dicséretét. Persze csöppet sem szokatlan a minden csínyre, gondolati bakugrásra kapható poétától ez a kerge játszadozás. Főképp ha sorait a finom hegyköziről kanyarítja, melyet ő - szemben a bordalait elszánt vízivóként zengő Petőfivel - maga is kedvvel kortyolgatott. A vers fő-fő csalafintasága pedig abban áll, hogy a költő megpróbál úgy tenni, mintha maga is a vízivók közé kívánkozna, csak épp ez a balga hadművelet sehogy sem akar sikerülni. Nem bizony. Mert hiába mondja a „hegyközi nimfáknak", hogy: „Imhol pohártokat örökre leteszem, / Mert az éles elmét oly drágán nem vészem, / Ma mondom ki végső búcsúm rövid szóval: / Félre mind máslással, mind pedig vinkóval!" - azért, ahogy mondani szokták, a kását nem eszik olyan forrón. „Zengjetek, óh Bakhus völgyei! zengjetek, / Mámoros ekhótok dünnyögjön bennetek! / Lesznek ezután is, lesznek tán valakik, / Kikben szánakozó lélek s torok lakik, / Kiket a borral telt magyar Helikonnak/ Hegye felé édes vágyódások vannak: / Kikkel a Noétól béplántált Hegyközön / Bárkát vagyis borkát rakat a borözön: / Én pedig nem megyek többé a pincébe, / Bár habzó nektárral kínáljon ismébe... / Illatozzon másnak az édes muskotály: / Mit ér? ha annak is a vége ispotály. / Én futok előle, bár elébe húznak / Szijján a bakhusi tigrisnek, hiúznak..." Persze, dehogy fut. Azok a „bakhusi tigrisek és hiúzok" igencsak húzzák-vonják-cibálják vissza, a borral illa-