Magyar Szemle, 2003 (12. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 5-6. szám - TANULMÁNYOK - Szepesi Attila: Régi bolondságok - A gyulafehérvári ördögűzés

152 MAGYAR SZEMLE 2003. 5-6. SZÁM­ maz, hogy ezek a „zsibongó verselők" rá is hatottak. Nélkü­lük aligha írhatta volna meg olyan remekléseit, mint A füle­müle, a Hatvani, A bajusz vagy épp a Jóka ördöge. Vízivóknak való Igencsak csalfa címet - A vízital - adott Csokonai Vitéz Mi­hály annak az alig ismert versének, mely ódás hevülettel zengi a hegyközi borok dicséretét. Persze csöppet sem szo­katlan a minden csínyre, gondolati bakugrásra kapható poétától ez a kerge játszadozás. Főképp ha sorait a finom hegyköziről kanyarítja, melyet ő - szemben a bordalait el­szánt vízivóként zengő Petőfivel - maga is kedvvel kortyol­gatott. A vers fő-fő csalafintasága pedig abban áll, hogy a költő megpróbál úgy tenni, mintha maga is a vízivók közé kívánkozna, csak épp ez a balga hadművelet sehogy sem akar sikerülni. Nem bizony. Mert hiába mondja a „hegyközi nimfák­nak", hogy: „Imhol pohártokat örökre leteszem, / Mert az éles elmét oly drágán nem vészem, / Ma mondom ki végső búcsúm rövid szóval: / Félre mind máslással, mind pedig vinkóval!" - azért, ahogy mondani szokták, a kását nem eszik olyan forrón. „Zengjetek, óh Bakhus völgyei! zengje­tek, / Mámoros ekhótok dünnyögjön bennetek! / Lesznek ezután is, lesznek tán valakik, / Kikben szánakozó lélek s to­rok lakik, / Kiket a borral telt magyar Helikonnak/ Hegye felé édes vágyódások vannak: / Kikkel a Noétól béplántált Hegyközön / Bárkát vagyis borkát rakat a borözön: / Én pe­dig nem megyek többé a pincébe, / Bár habzó nektárral kí­náljon is­mébe... / Illatozzon másnak az édes muskotály: / Mit ér? ha annak is a vége ispotály. / Én futok előle, bár elébe húznak / Szijján a bakhusi tigrisnek, hiúznak..." Persze, dehogy fut. Azok a „bakhusi tigrisek és hiú­­zok" igencsak húzzák-vonják-cibálják vissza, a borral illa-

Next